Kereső toggle

Máshogy volt a honfoglalás

Interjú Sudár Balázs turkológussal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Magyar Tudományos Akadémia egy olyan könyvvel lepte meg a közvéleményt a múlt év végén, amely honfoglaló eleinket térben és időben is máshova helyezi, mint az elmúlt ötven év tankönyvi leckéi. Sudár Balázs, a Magyar Őstörténeti Témacsoport vezetője szerint ők csupán a legfrissebb kutatási eredményeket publikálták ismeretterjesztő sorozatuk első kötetében, és a folytatás is legalább annyi kuriózumot tartogat a témára irányuló és egyre erősödő társadalmi érdeklődés kielégítésére.

Miért volt szüksége az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának őstörténeti témacsoportra? Korábban nem zajlottak erre az időszakra vonatkozó kutatások? Önök teljesen új felfogást képviselnek, vagy építenek az eddig bevett eredetmagyarázatra?

– 2012-es megalakulásunk előtt nem volt szervezett formája a magyar őstörténet kutatásának, ami azért probléma, mert ez egy több tudományágat is magába foglaló témakör. Valamennyi illetékes tudomány forrásanyagát figyelembe kell venni és összegezni ahhoz, hogy érdemi eredményt tudjunk felmutatni. Természetesen előttünk is nagyon komoly munka zajlott ezen a téren, de jobbára egymástól elszigetelten, személyekhez vagy intézményekhez kötődően. Mivel a tudomány folyamatosan fejlődik, az új leletek fényében mindig újra kell gondolni a munka bizonyos területeit, és sajnos a mi esetünkben ritkán fordul elő olyan forráscsoport, amely alapjaiban rázná meg ezt a diszciplínát. Az őstörténet-kutatásnak nagy bánata, hogy a honfoglalás előtti időszakból nem nagyon voltak régészeti leleteink, az elmúlt 6-7 évben azonban hatalmasat léptünk előre. Kiderült, hogy Ukrajnában és orosz területeken is erőteljesen magyar-gyanús lelőhelyek vannak. Ezekre helyi kutatók hívták fel a figyelmünket, és így csatlakoztunk ahhoz a sztyeppei magyar jelenléttel foglalkozó konferenciasorozathoz, amely ukrán kezdeményezésre jött létre.

Ez az elmúlt időszakban előkerült forráscsoport mennyiben helyezi új megvilágításba eddigi ismereteinket a magyar őstörténetről? Tíz év múlva mást tanulnak majd a diákok a történelemkönyvekből, mint a mostaniak?

– Most még nem tudom megmondani, mi lesz a kutatás végeredménye, és mivé állnak össze az adatok. A Kárpát-medence előtti magyarság vonatkozásában döntő fontosságú, nagyon tényszerű és tárgyszerű leletegyüttesről van szó, ami alapján át kell értékelnünk az eddigi tudásunkat erről az időszakról. De paradigmaváltásról azért még ne beszéljünk, noha a lehetőség benne van. Egyelőre a leletek feldolgozása zajlik, de nagyon úgy néz ki, hogy sok minden máshogy volt, mint ahogy eddig gondoltuk. Úgy tűnik, logikusabb őshaza vagy őshazák helyett a vonulás szállásterületeiről beszélni, melynek a kezdetei még homályosak ugyan, de egyre tisztábban látjuk az utolsó néhány állomását.

Konkretizálná, hogy mi alapján jutottak erre a következtetésre?

– Maguk a leletek jelölik ki azokat a tereket és időket, amelyek nem passzolnak össze a korábbi elméletekkel.

Ez így kevés lesz egy laikusnak.

– Az az őstörténetkép, amely eddig a kutatók fejében élt, és a történelemtankönyvekbe bekerült, nagyjából úgy nézett ki, hogy a magyarok valahonnan északról, az Urál keleti, esetleg a nyugati oldaláról az 5. században dél felé vándoroltak a Kaukázus északi lábaihoz, a Don–Kubán vidékére, a sztyeppe régióba, ott átváltottak lovas-nomád életformára, különféle török népekkel találkoztak, majd a 8. század közepe táján nyugatabbra húzódtak és beköltöztek az Etelközbe, ahonnan aztán 895-ben megérkeztek a Kárpát-medencébe. A magyarokkal kapcsolatba hozható leletcsoportok egyrészt léteznek az Etelközben, körülbelül ott, ahol azt Bíborbanszületett Konstantin leírja – a Dnyeper és a Kárpátok közötti területen –, ugyanakkor az újonnan feltárt leletkör jó száz évvel későbbre mutat, a 9. század közepére, amiből az következik, hogy az etelközi tartózkodás időszaka nem lehetett százötven év. További érdekesség, hogy ennek az etelközi lelet-körnek látszanak a keleti kapcsolatai, amelyek a Dél-Urál térségei felé mutatnak, viszont a Don–Kubán vidékére nem.

Akkor, ha jól értem, a magyarok vándorlásának eddig feltételezett állomásaiból egy lépcső szükségképpen kiesik.

– Ez szinte biztosra vehető. A pillanatnyilag legvalószínűbb hipotézis szerint a 850-es évek táján a dél-uráli térségből elindulva egy lépésben vándoroltak le Etelközbe, ahonnan rövidesen bevonultak a Kárpát-medencébe. Mindez azt jelenti, hogy a dél-orosz sztyeppén eltöltött idő nem több száz, hanem legfeljebb ötven év lehetett.

Mik azok a leletek, amelyek alapján ezt a munkahipotézist fel lehetett állítani?

– Pontosan tudjuk, hogy néz ki egy tipikus honfoglaló leletanyag a Kárpát-medencében a részleges lovas-nomád temetkezéssel, az aranyozott ezüst öv és ruha veretekkel, tarsolylemezekkel. Megvannak azok a jegyek, amelyek csakis a magyarokra jellemzőek. A magyar régészek keresték az ilyen típusú temetkezéseket a Kárpátoktól keletre is, de nagyon sokáig nem találták. Ezek a temetők kerültek most elő ukrán és orosz területeken, olyan típusú leletekkel, amelyek kapcsolatba hozhatók a Kárpát-medencei magyar anyaggal.

Mennyire bizonyított, hogy mire a Kárpát-medencébe megérkeztünk, a magyar törzsek már el voltak törökösödve? Szemben áll-e ez a finnugor nyelvrokonsággal?

– Kezdjük azzal, hogy a magyar nyelv finnugor gyökerei megkérdőjelezhetetlenek. A nyelvészet mai álláspontja szerint azonban legkésőbb valamikor az időszámításunk előtti 5. században elszakadtunk az utolsó nyelvrokonainktól, az obi ugoroktól is. Ez azért nem kis dolog, ha belegondolunk, hogy a magyar nyelv idestova 2500 éve önmagában áll, önállóan fejlődik. A sztyeppe régióban vagy annak peremén erős törökös közegben töltöttek el évtizedeket a magyarok. Ennek során nagyon sok török jövevényszó épült be a magyar nyelvbe, másfelől szembeötlően eltörökösödött a magyar kultúra. Mire Kelet-Európába megérkeztünk, már egy törökös kultúrájú népként tekintettek ránk. Semmi ellentmondás nincs a nyelvi háttér és egy későbbi kulturális behatás között. Nyelvileg a finnugor népekkel vagyunk rokonok, kulturálisan pedig a török, sztyeppei népekkel. A következő ilyen erős kulturális behatás a kereszténység révén éri majd a magyarokat a nyugati világ részéről.

Ezekben a kulturális behatásokban milyen ideológiai vagy szakrális elemek jelennek meg a hagyományos törzsi, animista világnézet mellett?

– A magyarok vallásosságáról nagyon kevés forrás maradt fenn. Néprajzi kutatások alapján tudjuk, hogy a magyar népi kultúra rengeteg olyan elemet hordoz, amely a kereszténység felvétele előtti időszakból származik. A kérdés az, hogy ezek honnan jönnek, és mikoriak? Erre vonatkozóan kétirányú kutatás zajlott. Az egyik a sámánizmus felől közelítve állítja, hogy valójában egy sztyeppei szinkretikus vallásosságot hozunk magunkkal, melynek elemeit a török népek vallástörténetéből remekül lehet rekonstruálni. A kutatás másik iránya azt állítja, hogy ezek a néprajzilag felfedezhető, nem keresztény elemek lehetnek akár későbbiek és európai gyökerűek is. Az biztos, hogy a sztyeppe régió nem egy vallásilag elmaradott, animista kultúrközeg volt, akár három tételes vallással (a judaizmussal, a kereszténységgel és az iszlámmal) is érintkezhettek itt a magyarok. A török népek történetéből több példát is tudunk mondani arra, amikor nemzetségek, népcsoportok vezető rétegei politikai érdekből felveszik valamelyik világvallás szokásait. Az iszlám már a 600-as évek közepétől jelen volt az Aral-tó környékén, és Kelet-Európában is megjelent a kereskedők révén. A kereszténység az egész selyemút mentén végig megtalálható volt az oázisvárosokban. Onogur püspökségről még a 8. századból is tudunk a sztyeppén.

Hatkötetes tematikájuk első könyve miért a honfoglalók viseletére koncentrál, amikor ennél fundamentálisabb problémákra keressük még a tudományos válaszokat?

– Egyfelől mindenképpen szerettük volna bemutatni, hogy az őstörténet forrásanyaga folyamatosan bővül: a régészetnek az elmúlt pár évben is rengeteg, nagyon szép lelete került elő, amelyek még nem kaptak a jelentőségükhöz méltó publicitást. Másfelől, amikor a magyarok megjelennek az írott forrásokban, akkor azok legtöbbje a kinézetükkel foglalkozik, vagyis viseletük tulajdonképpen egy belépő a többi nép számára. Úgy gondoltuk, ha mi is ennek bemutatásával kezdjük ismeretterjesztő sorozatunkat,  ez megfelelő felkonferálása lehet a későbbi köteteknek. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ma Magyarországon a honfoglalással foglalkozó hagyományőrző csoportok részéről fokozódó társadalmi igényként jelenik meg, hogy a tudományos világból kapjanak információt, segítséget választott hobbijuk minél korhűbb megéléséhez.

A most publikált kutatási eredményekből milyen kép bontakozik ki a honfoglaló magyarokról?

– Mindaz, amit eddig történeti forrásokban, illetve a régészeti leletek alapján leírtak a honfoglaló magyarokról, nevezetesen, hogy csillognak-villognak, selyembe öltöznek és a többi, az új leletegyüttes alapján megállja a helyét. Fejlett kézművesipari tevékenységgel rendelkeztek. A selymek nagyon komoly minőségűek és tartós használatra készültek, a bőrmaradványokból egyértelmű a magas szintű bőrművesség jelenléte, amely mögött komoly szakmai munka van. Például egy öv akár egy évig is készülhetett, hogy aztán egy egész életen át szolgálja tulajdonosát. A magyar veretek többsége aranyozott ezüst, ami kifejezetten jó anyagi helyzetre utal, hiszen a kor átlagát a bronzveretek képezték. Mivel a hazai klíma miatt a szerves anyagok nemigen maradnak meg a földben, főleg a fém tárgyakból tudunk olvasni. Fokozott figyelemmel vizsgáljuk ezért, hogy egy-egy veret a sírnak melyik részéből kerül elő, mivel az elmesélheti, hogy milyen inget, vagy milyen szabású kaftánt hordott az illető. Emellett megnézhetjük a sztyeppei divatot is. Az a tény, hogy valamennyi népcsoportnak lovon kellett boldogulnia, hasonló ruhadarabokat termelt ki. De ha több sztyeppei nép leleteit tesszük egymás mellé, akkor kiderül, hogy például hányféle kaftán lehetett divatban abban az időben. A csizmákból ugyan nem maradt semmi, de főleg a nőknél találtunk olyan csizma vereteket, amelyekből következtetni lehet a csizma szabására. Sokat segített az összkép kialakításában az is, hogy a leletek szempontjából hatványozottan kedvezőbb mikroklímájú Kaukázusban vagy Mongóliában ebből az időszakból milyen anyagok, formák, komplett ruhák jöttek elő, vagy mondjuk, hogy milyen viseleteket látunk a közép-ázsiai falfestményeken.

A sorozat kötetei

A Helikon Könyvkiadóval közösen indított sorozat következő kötete idén májusban jelenik meg, és a honfoglalás előtti időszakra fókuszál. A további kötetek őseink hadtörténetével, harcművészetével, fegyvereivel, majd a Kárpát-medencei megtelepedés témakörével foglalkoznak, végül az anyagi és a szellemi kultúra kérdései kerülnek terítékre.

Olvasson tovább: