Kereső toggle

Lugosi Dániel Ali: Elképzelem a zenét

Interjú a Virtuózok tini kategória győztesével

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Pedagógus szülők, három zenész fiatal meg egy háromnapos, örökbe fogadott csecsemő - így nézett ki a Lugosi család 15 évvel ezelőtt. Az akkor legkisebb Ali azóta felcseperedett, s a tinik kategóriájában elnyerte az MTV tehetségkutató műsora, a Virtuózok első díját. A zsűri az ámulattól nem talált szavakat, egyikük szerint „Isten különleges jókedvében lehetett akkor, amikor Ali megszületett”.

Sportolónak készültél, hiszen volt már elég zenész a családban. Hogyan alakult a kosárlabdázás, a futball, vagyis a sportkarriered?

– Nagyon jól. Gyorsan felkerültem a YouTube Legviccesebb bakik gyűjteményébe 2012-ben. 

Meg is keresném, de látnám, hogy poénnak szántad. Azonban hogyan jött a klarinét?

– A Bornemisza Péter iskola tanulójaként szerettem volna a főzőszakkörre járni, de oda még túl fiatal voltam. Délután ötig maradtam suliban, mert apának is eddig tartott a munkaideje, és ekkoriban jött Légrádi István klarinét tanár a suliba. Mivel Zoli bátyám is klarinétozott, nem volt ellenemre, hogy én is azzal töltsem a délutánt.

A tanár úr nekem azt mondta, hogy már a második hónapban duettet játszottatok.

– Igen, mert amikor hazamentem, elkezdtem nézegetni a fogásokat, és a második órára már négy-öt hangot is képes voltam megszólaltatni. Duettben pedig vannak nagyon könnyű darabok is.

Eljött a vizsga ideje, anyukád kísért zongorán. Úgy hallottam, nagyon megdöbbent: „Baj van. Újabb zenész lesz a családban…”

– A következő évben már a XVI. kerületi Rácz Aladár Zeneiskolába, Horváth Sándor tanár úrhoz kerültem. Skálázás, majd könnyebb művek után jöttek a nehezebb darabok. Megkaptam az év növendéke díjat is. Sándor bácsi azt javasolta, hogy magasabb szinten folytasssam és átvitt a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába, a különleges tehetségek osztá-lyába felvételizni. Sajnos pénzhiány miatt ez az osztály mégsem indult el, és hamarosan átkerültem a Szent István Zeneművészeti Iskolába, Devich Gábor tanár úrhoz. Egy év után a tanárom külföldre ment dolgozni, s egyedül maradtam. Eközben zajlódtak a versenyekre való felkészülések, amelyekben anyukám, aki zongora tanár, sokat segített nekem.

Ezek a versenyek mit jelentettek számodra?

– A megmérettetés és a továbblépés lehetőségét. Két nemzetközi és egy országos zeneiskolai versenyen szereztem első díjat, s az egyik felvételét édesanyám elküldte a Bécsi Filharmonikusok szóló nagybőgősének, Rácz Ödönnek. Noha személyesen nem ismerte őt, szerette volna tudni, hogy az ottani zenészek miként értékelik a teljesítményemet. Hamarosan jött a hír: menjek felvételizni a Bécsi Zeneművészeti Egyetemre (Universität für Musik und darstellende Kunst, Wien).

Milyen volt a felvételi?

– Bementem, eljátszottam egy darabot, majd kijöttem. Láttam, hogy a vizsgáztatók egymásra néztek.

Semmi egyéb reakció?

– Nem igazán látom a reakciókat. Csukva játszom.

Mi az, hogy csukva?

– Csukott szemmel. A zenére figyelek. Elképzelem a zenét.

Hogy lehet a zenét elképzelni?

– Mintha egy mozivásznat néznénk. Amikor a „Shalom Aleichem, Rov Feidman”-t játszottam, akkor a Schindler listájából jöttek elém részletek, Gershwin alatt pedig New Yorkot láttam magam előtt, a Walt Disney átdolgozásában. Vagy ha éppen Carl Maria von Weber Bűvös vadászát játszom, akkor elém tárul az erdő, a vadászok, a méretes vadásztülkök, valamint a nyuszikák, amelyek összevissza bújogatnak. Látom, amint kisüt a nap, majd az egyik vadász leesik a lováról… Mindenki látja, aki becsukja a szemét.

Szerinted. Szerintem nem mindenki.

– De hát miért? Mindenki hallja, hogy a zenemű dúrban vagy éppen mollban van, szomorú hangnemben vagy vidámban.

Vivaldi Négy évszakát hallgatva tényleg elképzelem az évszakhoz kapcsolódó képeket, de egy teljesen ismeretlen darabnál más a helyzet.

– Vivaldi barokk, ezért könnyen hallgatható, és könnyen lehet mellette tanulni. A romantika, az más.

Tehát Weber nehezebb?

– Nem nehezebb, csak ott többféle kép is előjön.

S amikor kinyitod a szemedet, akkor már látod a reakciót?

– Igen, de azután újra becsukom. Kinézek és becsukom. Ritkán zenélés közben is előfordul, hogy kikukucskálok. Ilyenkor egyszerre látom a közönséget és a zene kiváltotta képet, mintha egymáson lennének. Két képet látok ugyan, de azért nincsen kettős látásom.

Végül is felvettek a bécsi egyetemre?

– Igen, s Rácz Ödön, illetve a bécsi Hit Gyülekezete támogatásával sikerült elkezdenem a  tanulmányaimat. A Bécsi Filharmónikusok klarinétosához, professzor Johann Hindlerhez kerültem. Ez már a második évem.

Idén Japánba is eljutottál. Ez hogy történt?

– Bécsben volt a válogató az oszakai világversenyre (15. Internationaler Musikwettbewerb, Osaka), és én is bekerültem abba az öt főbe, akiket kiválasztottak.

Nagy élmény lehetett Japán…

– Először minden olyan furinak tűnt. Hatalmas felhőkarcolókra és óriási képernyőkre számítottam. Oszakában, a második legnagyobb városban voltunk, és ott a felhőkarcolók mellett közvetlenül ott lapultak a cipősdoboz-házikók. Nagyon nagy volt a kontraszt. A versenyen pedig senki nem beszélt sem angolul, sem németül.

Mutogatni kellett?

– Igen. Nagyon érdekes világ, úgy köszönték meg a dolgokat, hogy például két kézzel megfogták a számlát, rátették a pénzt, meghajoltak, és ezt mondták: „miszi-moszi”. Egyébként is állandóan hajlongtak, egyesek egészen a földig. Szédületes munkatempójuk van, amikor például látták, hogy a hotelszobáman éppen gyakorolni szeretnék, hirtelen futólépésre váltottak, nyolc-tíz ember mint a hangya ellepte a lakrészt, s a WC-papírtól kezdve mindent pillanatok alatt kicseréltek. Olyan pici volt a szobánk, hogy még a bőrönd is alig fért el benne. Kicsi fürdőszoba kicsi káddal, többször be is szorultam.

A lényeg, hogy a versenyre sikerült kiszabadulnod. Jól sikerült?

– Nem annyira jól, csak harmadik lettem. Besípolt a hangszerem.

Az mit jelent?

– A szám, a nyelvem és a nád egy pillanatra nincs összhangban, és akkor a hangszer csinál egy nyikkanást.

A te hibád volt?

– Nem lehet eldönteni. Lehet a nád is, amely nagyon érzékeny a hőmérsékletre, a páratartalomra, és állandóan gondozni kell.

Ez is egy külön tudomány? Hogyan kell gondozni?

– Csiszolópapírral és üveglappal. Magas páratartalom esetén megszívja magát, és egy kicsit puklis lesz. Ilyenkor ráteszem az üveglapra, hogy kiegyenesedjen, csiszolópapírral átsimítom. A nádat 10 darabos csomagokban lehet kapni, de nagy részük nem működik, pedig az áruk meghaladja a tízezer forintot. Ha a nád nem szólal meg, akkor előfordul, hogy csiszolás után elrakom pihenni, majd egy hónap múlva újra előveszem, megjavult-e. Néha sikerül helyrehoznom.

Ez azt is jelenti, hogy minden nád másképp szól?

– Igen. Van dzsessznád, van klasszikus nád, létezik német vágású, francia vágású, és műanyagból is készítenek ilyet.

Hogy döntöd el egy fellépés előtt, hogy melyiket használod?

– A zenemű adja. Ha Gershwint játszok, akkor a dzsesszesebb, gyengébb nádat, ha pedig nagyon érzelmes darabot játszok, akkor jóval erősebb nádat veszek elő, hogy szépen szóljon a hangszer.

Olyan is van, hogy koncert közben cserélgeted a nádat?

– Olyan nincs, viszont az lehet, hogy koncert közben cserélgetem a hangszert.

Visszatérve az oszakai versenyre, minden nyikkanás ellenére harmadik lettél. Egy világversenyen, ahol ráadásul az első díjat nem is adták ki, ez nem olyan nagy tragédia. Mi jött utána?

– Amint hazaértünk, rögtön a Virtuózok középdöntőjébe estem be. A verseny már korábban, nyáron indult és az eredetileg kétezer nevezőből mindössze kilenc jutott el a döntőig.

Milyen élmény volt szerepelni a tévében?

– Nagyon jó érzéssel töltött el. Szeretem, amikor embereknek tudok zenélni, mert általában átveszik, amit én érzek, amit gondolok, és élvezem a közösséget.

Akkor nem bánod, hogy a focis karriered véget ért?

– Egyáltalán nem. Nekem nagyon furcsának tűnik, hogy az emberek egy golyót rugdosnak, ehhez képest  sokkal érdekesebb az extrém BMX, s abból is a freestyle verzió. Abban több fantáziát látok. 

Milyen érzés volt, amikor megtudtad, hogy a Virtuózokban megnyerted a szakmai első díjat a korosztályodban?

– Nagyon nagy hálát éreztem a szívemben. Megerősödött bennem, hogy Istentől nagy talentumot kaptam ajándékba. December végén megyek Miamiba, ahol a Kravis Centerben adok koncertet, plusz lemezfelvétel is készül.

Lapzártánkkor még tart a közönségszavazás a fődíjként meghirdetett 12 millió forintra. Te mit tennél ennyi pénzzel?

– Szükségem lenne egy saját hangszerre, mert most kölcsönhangszeren játszom. Szeretnék adni a Heim Pál Kórháznak is olyan eszközökre (lélegeztető gépre vagy homokágyra), amelyekkel életeket lehet megmenteni – s ha elérem a nagykorúságot, akkor egy olyan alapítványt szeretnék létrehozni, amely család nélküli, vagy éppen beteg gyerekeken segít.

BENKÓ SÁNDOR ALIRÓL

„Ez a gyerek klarinétra termett. Rólam a nemzetközi kritika nem elsősorban a technikai, hanem az érzelmi különlegességemet emeli ki. Alinál ugyanezt az érzelmi különlegességet érzem, egyben azonban különbözünk: ő technikailag már most jobb, mint én vagyok” – mondta a Benkó Dixieland Band alapítója. 

Olvasson tovább: