Kereső toggle

Nem akarnak meghalni a pályán

– mondja Szalai László, az MLSZ Edzőképző Központjának igazgatója

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A magyar futball problémái generálisabbak annál, hogy leszűkítsük az edzők kétségtelen hiányosságaira, a legnagyobb baj a lelkületünkkel, a munkához való viszonyunkkal van, és nem csak a fociban – állította a Heteknek adott interjújában Szalai László, az MLSZ Edzőképző Központjának igazgatója. Szerinte érdemes lenne leszámolni azzal az illúzióval is, hogy Magyarországnak a dicső múltból fakadóan szükségszerűen futballnagyhatalomnak kell lennie.

„Az elnökség értékelése szerint dr. Mezey György vezetésével a szakemberképzés ismét a kívánt színvonalra jutott” – írta tavaly év végén az az MLSZ-közlemény, amelyben közlik, hogy 2013-tól Ön veszi át az edzőképzés irányítását. Ehhez képest most másról sem hallunk, mint hogy milyen problémák vannak az edzőképzéssel. Feloldaná-e ezt az ellentmondást?

– Ebben nincs olyan nagy ellentmondás szerintem, hiszen az állítás az edzőképzésünk struktúrájára vonatkozott: a tanfolyamok óraszáma, egymásraépültsége, a gyakorlat és az elmélet aránya abszolút megfelel az európai normáknak. Ugyanolyan módon lehet nálunk is megszerezni a B, az A vagy a Pro licencet, mint bárhol máshol. A különböző szintek tematikája is rendben volt alapvetően, bár igényeltek némi kiegészítést, amit el is kezdtünk az év elején. Igyekszünk az előadásokat naprakésszé tenni, aktualizálni, megtalálni azokat az elemeket, amelyek eddig hiányoztak.

Ha csak nüansznyi kiigazításra volt szükség, akkor a végeredmény tekintetében miért olyan nagy a távolság a profi labdarúgás és a magyar valóság között?

– Nem hiszem, hogy annyira távol lennénk, mint ahogy az a mostani hisztérikus hangulatban lecsapódik a futballedzőkön. Ugyanakkor, ha kritikát fogalmaznak meg az emberrel szemben, akkor az első az, hogy belenéz a tükörbe, hogy van-e ennek alapja, és ha van, akkor próbál változtatni. Szerintem van alapja a kritikáknak, valóban nem teljesen naprakészek a magyar futballedzők, bár ezt túl egyszerű lenne arra visszavezetni, hogy nem jót vagy nem eleget tanultak. A hibát inkább abban látom, hogy nem megfelelő volt a kiválasztásuk. Az elmúlt 10-15 évben Magyarországon – kis túlzással – boldog-boldogtalan lehetett futballedző, mindegy, hogy hentes volt vagy karosszérialakatos, ha úgy érezte, hogy ért a focihoz, elment egy tanfolyamra, aztán a következőre – amelyeken soha senki nem bukott meg.

Márpedig olyan komoly tanfolyamot még nem láttam, ahol mindig mindenki megfelel a követelményeknek. Az egyetemen például – ahol matematika-testnevelés szakon végeztem – huszonnégyen indultunk, tízen végeztünk. Eközben az edzőket senki nem szűrte meg, hogy egyáltalán alkalmasak-e erre a szerepre intelligencia, pedagógiai érzék és háttérismeretek tekintetében. És ha belegondol, a most 25 éves korosztály az ő kezeik alatt tanult futballozni. Másfelől nagyon óvatosan bánnék az általánosítással, mert magam is ismerek olyan utánpótlásedzőket, akik mennek az új dolgok után, és elsajátítják a nyugati edzésmintákat.

Van-e más pontja a rendszernek Ön szerint, ami ugyanígy okozója lehet annak, hogy itt tart a magyar foci, és ezért szintén megújításra szorul?

– Nagyon sok ilyen van. Például jó lenne a klubvezetőkkel megértetni, hogy mi a korosztályos képzés lényege, és miért kell az egyes elemeknek egymásra épülniük. Ma számos utánpótlásedzőtől semmi mást nem várnak el, csak az eredményességet, ami céltévesztés. A felülről jövő nyomás miatt csütörtökön, pénteken már alig edzenek, hogy frissek legyenek a hétvégi korosztályos mérkőzésre, és így nem végzik el a szükséges munkát. Márpedig a klubvezetés érdeke éppen azt kívánná, hogy hagyják végigvinni a képzést, hiszen így a játékosok sokkal piacképesebbek lennének, és több pénzt hoznának a klub számára.

Ne menjünk el a játékosok felelőssége mellett sem. A magyar utánpótlásedzők munkájának 70 százalékát az veszi el, hogy motiválniuk kell a gyerekeket, magyarul noszogatják őket: figyelj jobban, koncentrálj. Erre szükség van?

– Abszolút. Amit 100 százalékos sebességgel kellene végrehajtani, azt ők – tisztelet a kivételnek – 80 százalékon csinálják. Sok esetben azt érzi az ember, hogy az edző jobban akarja, hogy a játékosok profivá váljanak, mint ők maguk. Álmaik és vágyaik vannak, nagyon szeretnének a Barcelonában futballozni meg a Liverpoolban, de minden nap meghalni ezért a pályán, az már nem mindig megy. Nem szívesen mozdulnak ki a kis kényelmi zónájukból, illetve kimozdulnak, ha ott áll mögöttük egy korbácsos ember, aki hajtja, űzi, piszkálja őket.

A normálisabbja ilyenkor azt mondja, hogy rendben, ha hajtanak, akkor hajtani fogok, de aki kevésbé partner a munkában, az megsértődik. Akkor jön apuci, anyuci, akik rendszerint nagyon okosak, és mondják, hogy fiam, ez az edző nem ismeri föl benned a tehetséget, mindig csak piszkál téged, gyere, elviszlek máshová. De hiába megy másik edzőhöz, ott kezdődik minden elölről. Ismerek olyan 12 éves gyereket, aki már a hatodik klubjában futballozik.

A szülők felelősségéhez tartozik az is, hogy többségük megőrül azért, hogy a gyermeke sztárjátékossá váljon, ahelyett, hogy örülne, hogy boldog gyerekkora van, sportol, egészségesen él, közösséghez tartozik. Ha pedig a gyerek valóban olyan tehetséges, akkor adja a jóisten, hogy legyen belőle sztárjátékos. Sok szülő szeme előtt azonban semmi más nem lebeg, csak az, hogy a gyereke majd milyen sok pénzt fog hozni a konyhára. Ismertem olyan gyereket, akinek az édesapja a meccseken dobozos sörrel a kezében állandóan azt kiabálta a gyerekének a pálya széléről, hogy eddig én tartottalak el, most majd te fogsz engem eltartani.

Az USA-ban vagy Nyugat-Európában más a fiatalok mentalitása? Más az emberanyag?

– Lehet, hogy ezért a válaszomért nem fognak szeretni, de igen. A munkához való hozzáállás más, de nemcsak a gyerekeknél, hanem magában a társadalomban is.

Vagyis a futballunkban erőteljesen leképeződik a magyar lelkület?

– Erről van szó. Amikor azzal jönnek, hogy bezzeg a hollandok, bezzeg a spanyolok, sőt, ma már azt is halljuk, hogy lám-lám a bosnyákok vagy az izlandiak hol tartanak a fociban, akkor nézzük meg, hogy egy bosnyáknak mi van a lelkében, adott esetben milyen fanatizmussal áll a munkához, az élethez. Vagy mi van a skandinávok lelkében, ők hogyan állnak ezekhez. Aztán nézzük meg, hogy mi a helyzet nálunk.

Ez a magyar mentalitás válogatottszinten is megjelenik?

– Hát valahol meg kell jelennie, hiszen ők is magyar emberek, itt nőttek föl, bár a mostani válogatott játékosok egy része jó ideje kint játszik külföldön. Magukba szívhatták a külföldi mentalitást.

Nem mindig látszik rajtuk.

– Van, akin látszik, van, akin kevésbé. Azt tudjuk kiadni a pályán, amilyenek vagyunk. Aki lájtos az élet más területén, az lájtos lesz a pályán is. Aki viszont képes meghalni, küzdeni más területen, az képes lesz erre a pályán is. Ez alapvetően attól függ, hogy mit hoztunk otthonról.

A neveléssel lehet ezen változtatni, de ehhez kell a példamutatás, és ebben a magyar edzők is hibásak. Annyi fásult, rossz kedélyű edzőt és gyereket sehol sem lehet látni futballpályákon, mint nálunk. Ha egy edző nem tud magával ragadni, nincs kisugárzása, atmoszférája az edzésnek, akkor hogyan várja el a játékosaitól, hogy ők is lelkesedjenek az ügyért. Sok esetben az edzők unottan, gondoktól gyötörve, muszájból végzik a munkájukat: legyünk túl rajta, megcsináltam – de ez nem elég hatékony. Tudom, hogy nagyon nehéz letenni a mindennapi gondokat, hiszen sokan munka után mennek a pályára, és ismerjük a társadalmi problémákat, a megélhetés kihívásait, mégis: aki erre a pályára megy, annak ezt meg kell tudnia oldani. Ha nem tud valaki ebbe az edzői szerepbe belehelyezkedni, akkor nincs rá szükség a pályákon, találunk olyanokat, akik képesek erre.

Mindez azt is jelenti, hogy az Ön vállalkozása sokkal nehezebb, mint ahogy elsőre látszik. Hiszen nemcsak a szakmát kell megújítania, hanem a szakemberek mentalitását is.

– Nagyon egyszerű lenne, ha csak a tananyagot kellene átírni. Ki kell szűrni azokat, akik edzői diplomát kaptak, de nem alkalmasak erre, meg kell próbálni átformálni őket. Ezt szolgálja a tavasszal elindított továbbképzési rendszer, és a licenchosszabbítás is jó alkalom arra, hogy a tudásuk górcső alá kerüljön.

A másik célkitűzésem, hogy meg kell találni azt az új edzői generációt, 30-40 év közötti fiatalembereket, akik értelmesek, intelligensek, akarnak változtatni, egyetemre jártak, be tudják kapcsolni a számítógépet, nyelveket beszélnek, és ezeket a kollégákat el kell kezdeni fejleszteni. A megyei instruktoroktól mindig azt kérem, hogy a felvett 24 hallgatóból válasszák ki azt a kettőt, aki megfelel ezeknek a követelményeknek. Ha 5 éven belül minden megyében találunk négy ilyen embert, az országosan 80 szakembert jelent, ami a megújulás alapja lehet. Alex Ferguson mondta, aki múlt héten itt volt az UEFA-konferencián, hogy az edzői hivatás nagyon nehéz, ezért nehéznek kell lennie a képzésnek és az erre való bejutásnak is. Mert aki ezeket a nehézségeket sem viseli el, az hogyan fogja elviselni a hivatás nehézségeit.

Ezen kívül bevezetjük azt a korábban már létezett gyakorlatot, hogy aki elvégez egy képzési szintet, az nem mehet azonnal a következőre, inkább gyakoroljon, szerezzen tapasztalatot egy klubnál. Ha 3 év múlva még mindig úgy gondolja, hogy ez neki való, akkor jöjjön el a következő szintre. Aztán megint gyakorlat és megint képzés. Így 8-10 év alatt el tud jutni akár Pro szintre is. Az nem járja, hogy ha valaki befejezi a játékos pályafutását, másfél év múlva már egy NB I-es csapat kispadján ül. Nem hiszem, hogy felkészült rá. Egyetlen játékost sem tudnak nekem mutatni, aki a pályafutása során odament volna az edzőjéhez megkérdezni, hogy mester, ezt a gyakorlatot most miért csináltuk, és milyen pulzusszámmal, mennyi ideig, milyen pihenőidővel. Mint ahogy a korosztályos edzésekbe se néztek bele soha, hogy mit és hogyan tanítanak a hatéveseknek, a nyolcéveseknek.

Okoz-e zavart a sportvezetőkben, játékosokban, hogy miközben az Ön által leírt valóságban élnek, irreális elvárásokkal szembesülnek? A miniszterelnök például a románok elleni hazai vb-selejtező előtt arról beszélt, hogy azt várjuk a válogatottól, hogy a pályán bizonyítsák a magyar nemzet legnagyszerűbb tulajdonságait: a sajátos észjárást, vagyis gógyit, a bátorságot vagy például a nagyvonalúságot.

– Az a fajta túlzott elvárás, miszerint Magyarországnak futballnagyhatalomnak kell lennie, valóban zavart okoz. Hol van ez megírva? Azért kellene annak lennünk, mert voltunk már egyszer? Nagyon sok olyan dolog van, amiben voltunk jók egyszer, de most nem vagyunk azok. Ráadásul, amikor a világ legjobbjai között tartottak bennünket számon, akkor nem ennyien futballoztak. Puskásék idejében – akit én nagyon tisztelek, és szeretnék visszacsempészni valamit a focinkba abból a játékosságból, ami az ő generációjának a sajátja volt – senki nem hallott az afrikai futballról, mint ahogy Ázsiában sem tudták, mi ez a játék, és Ausztráliában, Amerikában sem játszotta senki. Ma viszont Európa tele van kiváló adottságú afrikai játékosokkal, és akkora lett a verseny, hogy alig tudunk lépést tartani. A képzés javításával ezt a lemaradást csökkenteni lehet, de ez egyáltalán nem garantálja, hogy leszünk még egyszer világbajnokok.

Egyetért azzal a megállapítással, hogy elmaradt a rendszerváltás a magyar futballban, vagyis arra a profizmusra, ami máshol elkezdődött a hetvenes években, még a rendszerváltás óta sem tértünk át?

– Ez így van, de a probléma fel lett nagyítva. Mondják, hogy mennyi pénz áramlik a magyar futballba, és ehhez képest milyenek az eredmények. Vegyük figyelembe, hogy ez a támogatás csak az elmúlt 2-3 évben adatott meg. Előtte olyan klubokban futballoztunk, ahol salakpálya ugyan volt, de labda nem, mint ahogy meleg víz sem. Az akadémiai támogatási rendszer is csak az utóbbi években kezdett működni. Megjegyzem, a Honvéd futballakadémiája alig 800 ezer euróból működik száz gyerekkel, miközben a Rapid Wien utánpótlás-költségvetése 3 millió euró, a Bayern Münchené 6 millió, a Barcelonáé 10 millió. A magyar futball utánaeredt Európának, de az elmúlt 20-30 évet le kell dolgozni.

Miért kell az államnak, a politikának szerepet játszania a futball felemelésében, miért nem mehet ez üzleti alapon? Más kelet-közép-európai országokban is így működik csak?

– Az állam szerepvállalása jó, hiszen az akadémiák a sportági képzés mellett sok gyermeknek jobb életkörülményeket, táplálkozást is biztosítanak. Ez a segítség nemcsak a labdarúgásnak szól, hanem az ifjúság nevelésének is. Ez nem jellemző sok államra, de én ezt jó példának tartom. A baj adott esetben csak az lehet, ha a pénz mégsem a gyerekekhez jut el a végén.

A jó pár éve működő akadémiákkal kapcsolatban szintén azt lehetett hallani, hogy majd megújítják a magyar focit.

– A ’92-es korosztály volt az első Felcsúton és a Honvédnál is, Szombathelyen is. Közülük ma már többen játszanak az NB I-ben. Sok tehetséget adnak az akadémiák, és akiket be mernek tenni a felnőtt csapatokba, azok ott is ragadnak.

Az edzők nem merik őket beépíteni?

– Elfelejtik, hogy egy akadémiáról kijött játékos képzése még nem fejeződött be. Ha egy 18-19 éves játékos bekerül a csapatba, hibázni fog, lehet, hogy elmegy rajta egy-két meccs. Kérdés, hogy a vezetőedző ezt bevállalja-e? Vagy „tutista” akar lenni, ezért behozza a 28-30 éves portugált, románt, szerbet, afrikait, mondván azzal nagyobb eséllyel nyerek. Lehet, hogy ez így is van, de ha annak a fiatalnak adna tíz meccset, tizenötöt, beleerősödne, és hosszú távon számíthatna rá. Ez a klubvezetésnek és az egész magyar futballnak is érdeke lenne.

Az említett korosztály már három éve felnőttedzők kezei alatt dolgozik, de ha rosszul teljesítenek, akkor még mindig az akadémiákat kritizálják, miközben – ha csak a Honvédot említem – utánpótlásszinten mi négy év alatt kétszer vertük meg a Real Madridot, kétszer a Panathinaikost, legyőztük az Austria Wient, a Hagi Akadémiát, és sorolhatnám. És ugyanezt megcsinálja a korosztályos válogatott is.

Hova tűnnek ezek a tehetségek?

– Pontosan erről beszélünk: nagy ugrás az utánpótlásból átkerülni a felnőttbe, ez nem megy segítség nélkül. A tehetségek közül sokan eltűnnek vagy elszürkülnek. Aki van olyan jó, mint a légiósok, ám nem kap lehetőséget, az könnyen azt mondja, hogy beleöltem egy csomó évet, energiát a futballba, de nem akarok lemenni NB III-ba vagy a megyébe futballozni, akkor inkább hagyom az egészet, elmegyek tanulni, dolgozni. Konkrétan ismerek ilyen embereket, többet is. Hangsúlyozom, nem önmagában a külföldi focistákkal van a probléma, hanem azzal, hogy az a 18 éves fiatalember, aki kikerül egy akadémiáról, és leül egy felnőtt csapat öltözőjében, azt látja, hogy ezek a légiósok annyit sem tudnak a futballról, mint ő.

Miben különböznek a külföldi akadémiák?

– Úgy látom – és megint ide térek vissza –, hogy főként a mentalitásban van különbség. Az anyag, amiből dolgozunk, ugyanaz, nyugodtan meg lehet nézni bármelyik akadémia programját. A minőségben megmutatkozó eltérés két dologból fakadhat: a gyerekek, illetve az edzők hozzáállásából. Ez a legnagyobb bajom. Ez nem csak a futballban mutatkozik meg. Kint voltam a hét végén a családommal Bécsben. A város előtt új autópályát építenek – csak úgy suhant rajta az autónk, mert olyan minőségű az út. Nálunk megcsinálnak egy új utat, és két nap múlva már rázkódunk rajta, vagy megépítenek egy új társasházat, ami beázik, folyik a falból a víz, és hasonlók.

Ausztriában miért nem? Semmiben nem törekszünk a minőségre. Mást sem hallok Magyarországon, mint hogy az emberek mennyire utálják a munkájukat, és törvényszerű, hogy ez a lelkület a futballban is lecsapódik, hiszen a gyerek állandóan azt hallja otthon aputól, anyutól, hogy jaj, de nincs kedvem bemenni dolgozni, és ez ivódik belé. Eközben az izlandi gyerek meg lehet, hogy azt hallja az apjától, hogy milyen jó minden nap kimenni a tengerre heringet halászni. Ha szorgalmasabbak leszünk, és igényesebbek azzal kapcsolatban, amit csinálunk, akkor előre fogunk lépni, és nem azon fog múlni a siker, hogy a hat a négy elleni játékot vagy a hat a három elleni játékot oktatjuk.

Miből lehet majd lemérni a munkája eredményét 5-10 éves távlatban?

– Reményeim szerint abból, hogy más minőségű játékosokat és edzőket fogunk látni a pályán, senkinek nem kell majd elbujdosnia, szégyenkeznie, aki a futballban dolgozik. Büszkék lehetünk arra, hogy mi is pedagógusok vagyunk, meg tudunk szólalni, van a mondatunkban alany, állítmány, és a tudásunkat át is tudjuk adni a ránk bízott gyerekeknek.

Az eredmény sikerekben is meg fog mutatkozni, korosztályos és válogatott szinten egyaránt?

– Hiszek ebben. A nevelés egy olyan műfaj, amelynek az eredménye csak a következő generáción mérhető le. Tehát azt várni, hogy egy év múlva világbajnokok leszünk, ostobaság. Egy 5-10 éves intervallumot jelöltem meg magamnak, amelyben már látszania kell az eredményeknek.

Nagyon szeretnék tenni a magyar futballért, de csak akkor, ha látok fogadókészséget. Ha a szakma nem akar változtatni, ha nem nyitott az új dolgokra, akkor visszamegyek a pálya szélére, a saját kis szigetemre.

Olvasson tovább: