Kereső toggle

Újra cseng a parádi üveg

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Festői környezetben, a Kékes- és Galyatető szomszédságában, négyszáz méter magas fennsíkon helyezkedik el Parádsasvár, melynek üveggyára közel 300 éven át a környék egyik legjellegzetesebb színfoltjának számított. A gyárat, melynek elődjét még II. Rákóczi Ferenc fejedelem alapította 1708-ban, ismétlődő gazdasági sikerei sokáig a környék legnagyobb munkaadójává tették. Az ezredforduló után mégis hamar csődbe ment, és 2005-ben véglegesen bezárta kapuit. Az épület azóta a katasztrófaturizmus célpontja lehetne – mondják a helyiek. Idén azonban egy új hajtás fakadt a történelmi múlt árnyékában: a régi szakikból néhányan egy kisvállalkozás (Art Glass Parád Kft.) keretein belül újra hagyományos módon fújják az üveget a hajdani gyárhoz vezető út melletti, magánépítésű műhelyben, s tudományukat a kíváncsi turistáknak is szívesen bemutatják.

„Koccintottak-e már ólomkristály poharakkal? Egészen különleges a csengésük. A parádi ólomkristályért pedig a vevők is szépen csengettek: jól csengett az így is, úgy is” – meséli Szlovencsák Zoltán, a híres parádsasvári üveggyár egykori szakoktatója a 2005-ben bezárt üveggyár fénykoráról az Art Glass Parád Kft. olvasztójába látogató turistáknak. A rendszeres vendégek többsége még tanuló – egész iskolabuszok is érkeznek ide szervezett formában –, de külföldiek számára is érdekes a múlt hagyományos értékeit felkaroló vállalkozás, amely némi bepillantást nyújt az üvegszakma szépségeibe és rejtelmeibe is.  
Homok és homok között nagy lehet az eltérés. Az egyik fajtából például maltert kevernek, a másikból pedig üveget készítenek. Ilyen egyszerűen fogalmazható meg a különbség, amely rávilágít arra, miért éppen itt jött létre ez az ipar. A parádi Gilice-völgyben bányászott homokot – a „békasót” – ugyanis magas kvarckristálytartalma teszi különlegessé. A „békasó” előnyeire hamar ráébredtek a honfoglalás utáni magyarok, és már a 12–13. században üveghuták sokasága épült a környéken. Ezek a kis olvasztók hamarosan megszűntek – vagy csak a nevükben éltek tovább –, 1708-ban azonban II. Rákóczi Ferencnek köszönhetően újra lendületet vett az üveggyártás a parádóhutai műhely megalapításával. A kemencéket fával fűtötték, s amint a környékről elfogyott a tüzelőanyag, a kis műhelyek néhány kilométerrel odébb költöztek. Így kezdődött a parádsasvári nagy üveggyár története is, ahol a kor igényei szerint először csak ablak-, uborkás- és háztartásban használatos üvegeket készítettek – hagyományos fúvással és kézi formálással. Később (1803-ban) egy köszörűsműhely felépítése hozott további fejlődést, a  III. iparmű-kiállításon, 1846-ban pedig már díjat is szerzett a „műipari szempont alá eső fúvott, köszörült és csiszolt üvegeivel”.

A reformkor után

A környék hírnevét erősítette a parádi gyógyvíz és az 1881-ben Ybl Miklós tervei szerint felépült Károlyi-kastély is, ahol grófok és királyok vendégeskedtek egykoron, s amely ma ötcsillagos szállodává alakítva várja vendégeit. Károlyi Mihály 1890-ben vette át az uradalmat és a gyárat, s az úgynevezett csevicés üvegek adták a gyár forgalmának túlnyomó részét. Az első világháború után, 1923-ban a gyár nagy része leégett, de hamar újjáépítették, és itt gyártották ezután a hazai gyógyszeres üvegek kilencven százalékát. A második világháború után öt évig – 1949 és 1954 között – állt a termelés, a kommunista vezetés inkább szövőgyárat szeretett volna látni a helyén, 1954-ben azonban győzött a tradíció, megindult a helyreállítás és egyre nőtt a termelés. Az 1960-as évektől újabb, teljes felújításon esett át a gyár, a régi épületek helyére újakat emeltek, a gépparkot korszerűsítették. Nem véletlenül, mert az ólomkristály termékekre az egész világon nagy volt a kereslet, s a Népszabadság 1975-ös tudósítása szerint nem tudtak akkora mennyiséget gyártani, amennyit ne lehetett volna nyugati exportra értékesíteni. Olyan országok sorakoztak fel megrendelőként, mint Svájc, Franciaország, Nagy-Britannia, Kanada, USA, sőt Venezuela – később pedig Japán –, a keményvaluta pedig igen nagy értéket képviselt akkor. A gyár fénykorában mintegy 600 embert foglalkoztatott közvetlenül, és „itt nemcsak a falut kell nézni, hanem a vonzáskörzetét is: Recskről, Bodonyból, Parádfürdőről, de még Mátraderecskéről és Sirokról is ide jártak dolgozni” – mondja Szlovencsák úr, aki maga is 26 évet húzott le az egykori üveggyárban, először üvegfúvó, később szakoktatói minőségben. A szakoktatónak egyébként már a felmenői is ide tartoztak, üknagypapáját „üvegfúvó legény”-ként regisztrálja egy 1808-as dokumentum – s a faluban nem ő az egyetlen.
A Népszabadság 1975-ös tudósításában olvashatunk például Fényes Józsi bácsiról, akinek ősei 200 évvel korábban települtek ide Ausztriából, s azóta a család minden tagja itt kereste a kenyerét. Józsi bácsi akkor úgy nyilatkozott, hogy a szakma titka a szemmértékben rejlik – hiszen a kézimunka következtében nem lehet milliméterre ugyanolyan kelyheket készíteni. „Az avatatlan azt hiszi, majd szétszakadunk, úgy fújjuk a pipát, pedig csak szappanbuboréknyi energiát kell abba belefeccölni” – mondta annak idején a lap tudósítójának.
Senki nem gondolta ekkor, hogy a több száz év elnyomó államberendezkedését (s most már tudjuk: a Kádár-rendszert is) túlélt gyár kapujára épp a rendszerváltás révén beköszöntött szabadságban teszik majd fel a lakatot. A gyár 2005-ös bezárása előtt többszörös tulajdonosváltáson keresztül ment át – ennek cirkalmas történetét feltárni azonban most nem feladatunk. Tény, hogy 2003 volt az első veszteséges év, s noha a veszteséget két év alatt 430 millió forintra sikerült feltornázni, általános a vélemény, hogy a kudarcba fulladt kísérletek ellenére a gyárat meg lehetett volna menteni. „Én is ott dolgoztam, több mint 10 évet, az utolsó utáni pillanatokig. Sajog a szívem, amikor elmegyek a gyár előtt” – írja a témával foglalkozó internetes fórumon az egyik hozzászóló. Az emberek általában nem értik, mi történt itt, ahol a csőd után hulladékvas áron adták el az akár milliós értéket képviselő gépeket.  A magára hagyott, egyre inkább romhalmazzá váló épület pedig nyílt sebként tátong Parádsasvár egyik végén, míg a másikon az ötcsillagos luxusszálloda rendezett környezettel díszeleg. Az évszázadok alatt felgyülemlett tapasztalatokkal és tudással felvértezett szakemberek az utcára kerültek.

A megújulás első lépése

A csődbe jutott gyár üvegtervező iparművésze, Rénes György úgy gondolkodott, nyugodtabban tervezhetné otthonában a különleges darabokat. Hozzáfogott, hogy családi telkén felépítsen egy saját olvasztóműhelyt, az általa épített huta azonban csak 90 százalékos készültséget ért el; fia, Marcell ebben az állapotában örökölte azt szülei halála után. Mivel Marcell humán vonalon tanult tovább, a műhely éveken át raktárként vagy éppen lomtárként funkcionált, a gyár bezárása azonban az örököst is érzékenyen érintette. „Úgy éreztük, mintha valaki levágná az aranytojást tojó tyúkját” – fogalmazott lapunknak Rénes Marcell, aki egy baráti beszélgetést követően döntött úgy, hogy lehetőségei szerint igyekszik a helyzeten változtatni, és folytatja az értéket teremtő hagyományt. Barátjával, Berényi Zsolt automatizálási mérnökkel közösen létrehozta az Art Glass Parád Kft.-t 2007-ben, majd sikerrel pályázott az örökölt műhely befejezéséhez.
„Felkerestük az üveggyár hajdani vevőit is, hogy piacot szerezzünk; a huta új, korszerű elektromos technológiáját társam, barátom, Berényi Zsolt dolgozta ki. A termelés idén indult el, s ma már a hajdani üveggyárban előállított termékek 90 százalékát itt is el tudjuk készíteni” – mesélte a történteket Rénes, aki társával fele-fele részben van jelen az üzletben. Az idén 8 fővel indult s hamarosan tovább bővülő vállalkozás foglalkoztatni tudja a régi szakemberek egy kiváltságosnak nevezhető részét. S lehet ugyan, hogy a korábbiakhoz képest ez csak egy csepp a tengerben, azonban az sem elhanyagolható szempont, hogy ezzel hozzájárul a szakma fennmaradásához is.
A gyárként működő műhely iránt akkora az érdeklődés, hogy terveik szerint az első műszakban a látogatók fogadására, a délutáni, második műszakban pedig a voltaképpeni termelésre helyezik a hangsúlyt – mondta a tulajdonos. A termelés főleg egyedi megrendelésekre vonatkozik: tervrajzok alapján készítik el a szükséges szerszámokat és faformát, s ezután minden darab kézi munkával készül. A mintegy 1200 fokos hőmérsékletre felhevített üveg olyan folyóssá válik, mint a méz, gyorsan kell vele dolgozni, mielőtt megszilárdul – magyarázza éppen Szlovencsák úr egy jászberényi iskolából érkezett diákcsoportnak. A szolgálatban lévő két szakember – István és Ferenc – előttünk készíti el pillanatok alatt a legkülönbözőbb formákat.  A diákok szájtátva nézik, és bizonyára  hírét viszik a látottaknak.
S mi lesz a régi, egyre inkább romos épülettel? Erre még nincs meg a biztos válasz. Az egyik lehetséges verzió szerint a meg nem fizetett iparűzési adó fejében a terület tulajdonjoga a helyi önkormányzatra száll, s a helyszínen látványpark létesül. A korábban száz-ezres létszámban fogadott látogatóknak köszönhetően Parád neve a köztudatban összecseng még az üveggyártással, s a Rénes–Berényi üveghután kívül marad az egykori gyár romjain létrehozott turistalátványosság.

Olvasson tovább: