Kereső toggle

Óvodás tinédzserek

Hogyan butítják el a közösségi portálok gyermekeinket?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Újabb kutatások láttak napvilágot arról, hogy a közösségi portálok, mint a Facebook vagy a Twitter, nemcsak azért veszélyesek, mert felváltják a valós kommunikációt a könnyebben kontrollálható online chateléssel, hanem hosszú távon átalakíthatják a fiatalok agyműködését is. A vibráló, állandóan áradó információ elsorvasztja a koncentrációs képességet, és az állandó megfelelési kényszer arra ösztönzi a fiatalokat, hogy „úgy árusítsák magukat a Facebookon, mintha árucikkek volnának" - figyelmeztet egy brit fiziológus.

Susan Greenfield bárónő - aki tudósként régóta tanulmányozza a témát - nem először szólal fel a társadalom védelmének érdekében a Lordok Házában. Többször felhívta a figyelmet arra, hogy a közösségi portálok - amellett, hogy elszigetelik a fiatalokat - újrakódolhatják az agyukat. Az agykutató felszólalásában elmondta: „Attól tartok, hogy ezek a technológiai változások egy kisgyermek állapotáig infantilizálják az agyat; akit a zümmögő hangok és a villogó fények vonzanak, rövid ideig képes dolgokra koncentrálni, és csak a pillanatnak él."

Mindamellett, hogy egy tanulmány szerint a fiatal lányok 85 százaléka gondolja azt, hogy ő „olyan árucikk, amelyet el kell adni a Facebookon", aggodalomra ad okot, hogy a legbanálisabb dolgokat is megjelenítik magukról az emberek az interneten. A bárónő szerint ez az érintettek személyiségének átalakulását jelzi. A közvetlen interakció, a direkt kommunikáció helyettesítése az online kapcsolatokkal ugyanis nemcsak az érintettek kommunikációs vagy koncentrációs képességeit rombolja vagy nem engedi kifejlődni, hanem a sokszor „kemény munkával", megfelelő reakciókkal elnyerhető figyelmet is azonnal, úgymond, tálcán kínálja.

A fiatalok ugyanis vágynak arra, hogy figyeljenek rájuk, és annak, akinek kilencszáz „barátja" van a Facebookon, állandóan az az érzése, hogy fontos, és elfogadják. Ha mindennap csak néhány ismerőse „tageli" egy képen, vagy kommentálja az állapotát, az is folyamatos üzenetáramlást okoz, ami azt az érzést kelti az érintettben, hogy a többieket érdekli, mi van vele, akkor is, ha egyébként a „normál" életben általában annyit sem beszélnek egymással, hogy mi lesz a jövő heti történelemdolgozatban. Ennek egy intenzívebb formája, amikor valaki ötpercenként megírja a Twitteren, hogy éppen mit csinál. Greenfield szerint olyan ez, mint amikor a kisgyermek dicsekszik az anyukájának, ha rajzolt valamit - ez a fajta visszajelzés a kisgyermek személyiségének, önértékelésének kifejlődéséhez elengedhetetlen, egy húszéves fiatalnál viszont már ijesztő. Ha azonban a gyermek már kiskorban elkezd a számítógépes játékok világában forgolódni, a szükséges visszajelzések gyakran a képernyőről jönnek számára, ami képtelenné teszi a gyermeket a normális kommunikációra.

Sue Palmer, a Toxic Childhood (Mérgező gyermekkor) című könyv szerzője szerint „láthatjuk, hogy a gyermekek agyának fejlődése kárt szenved, mert már nem olyan dolgokkal foglalják el magukat, mint korábban évezredeken át". Palmer szerint a gyermekeknek először valós kapcsolatokat kell felépíteniük valós emberekkel, mielőtt elkezdik az internetes szociális kapcsolatépítést. Ezért a szakember hétéves kor alatt egyáltalán nem javasolja a számítógép használatát a gyerekek számára. A „való világban" ugyanis általában nem mennek olyan gyorsan a dolgok; minden pozitív visszajelzésért meg kell dolgozni, és intuitív módon kell értelmezni a másik testbeszédét, gesztusait, hangszínét. Az internetes kommunikációból hiányzik a közvetlen beszélgetés kiszámíthatatlansága is. A neten minden választ előre meg lehet tervezni, ami egy élő beszélgetésben, ahol a felek egymás hangját is hallják, nem minden esetben sikerül. Az elszigetelt, gyakran magányos vagy személyiségzavaros fiatalok értelemszerűen előnyben részesítik a könnyebb utat a potenciális felsüléssel szemben, ami bármikor bekövetkezhet az élő interakcióban.

Greenfield arra is felhívta a figyelmet a Lordok Házában, hogy a fiatalok - akik egy friss tanulmány szerint naponta átlagosan mintegy 7,5 órát töltenek  a számítógép monitora előtt - képtelenek hosszú ideig koncentrálni egy dologra. Agyuk ugyanis a képernyőn folyamatosan felvillanó, gyakran változó információk feldolgozására áll rá, így az az információ, amely nem ebben a formában érkezik, nehezebben feldolgozható számukra. Ennek a problémának egy súlyos formája az úgynevezett figyelemhiányos hiperaktivitási szindróma (ADHD). Megfigyelhető, hogy a betegség kezelésére általánosan használt gyógyszer, a Metilfenidát fogyasztása egy évtized alatt a háromszorosára emelkedett Angliában.

A tudós felszólalásában kitért arra, hogy az ilyen fiatalok teljesen a pillanatnak élnek, ahol a pillanatnyi tapasztalat és az érzelmi ingerek sokkal nagyobb súllyal esnek a latba, mint a tettek következményei. Egy számítógépes játékot ugyanis újra lehet játszani, ha nem sikerült valami. A pillanatnyi élmény megszerzése a kényszeres evéshez vagy a kényszeres szerencsejáték-függőséghez válhat hasonlóvá. „A folyamatos és azonnali jutalmazás iránti vágy kényszere az agyban olyan kémiai folyamatokkal hozható összefüggésbe, amelyek a drogfüggőségben is szerepet játszanak. Ezért sem szabad alábecsülnünk a képernyőn keresztüli interakciót, még akkor sem, ha tanácstalanul töprengünk azon, hogy miért is annyira vonzó ez a fiatalok számára" - mondja Greenfield, aki szerint a fiatalok „lelkesen teszik magukévá" identitásuknak a közösségi portálokon keresztül zajló visszafejlődését, mivel hamar elveszítik azt az érzést, hogy „hol érnek véget ők, és hol kezdődik a külvilág".

Olvasson tovább: