Kereső toggle

Egyre halkabb a kötélgyártók dala

Kevesen ismerik az ősi mesterség titkait

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A kötélgyártók lassan kihalnak, pedig korábban majd minden faluban fésülték, csűrték-csavarták nehéz kötéllé a kendert. Az elkészült árut aztán vásárokon, kocsmaasztalokon adták vagy cserélték akár egy hízott disznóra is. A kötelesek mindig bohémak voltak, tudományuk apáról fiúra szállt, a nehéz napszám helyett vígan fütyülték nótáikat az udvaron. A kenderkötél ideje azonban mára lejárt, műanyaggá lett a kötélvilág. A dalolászó kötélgyártók helyett gépek surrogása hallatszik a még működő műhelyekben. Sárréten Domokos Sándor (képünkön) kötelei a legkelendőbbek, a mester sikeresen vette fel a versenyt az olcsó kínai műanyag áruval.

Miközben a kötélgyártóhoz utazom, első kötéllel kapcsolatos élményeimet bogarászom emlékeimben. Olyan hatéves lehettem, amikor az egyik februári napon nagy gondba kerültünk a szomszéd fiúval, Pistivel. A faluszéli kis gáton szánkóversenyt rendeztünk, de az olvadás miatt nehéz volt visszamászni a gátoldalra. Ötleteltünk-agyaltunk, majd Pisti fejéből kipattant a szikra: feszítsünk ki egy kötelet, és abba kapaszkodva könnyebb, gyorsabb lesz a gátra való feljutás. Apám féltve őrzött szekrényében a nagy láda alján volt is egy gondosan feltekert kenderkötél, elhoztuk. A felvonó ötlete bevált, csúszkáltunk tovább, megannyi új és új figurával bővítve szánkótudásunkat. Estére elázva, átfázva indultunk haza, a kötelet csak úgy a szánkó tetejére gyűrtük. Mállott, ázott volt a hótól, pedig mikor kivettük a szekrényből könnyű és puha volt. A csendes, fáradt cammogásból apám dühös kiáltása rántott vissza a valóságba: „Ki engedte meg, hogy a kötélhez nyúlj!?” Életre szóló leckét kaptam arról, hogy a kenderkötél érték, olyan kincs, amelyet illik nagy becsben tartani.
A kender azonban már rég kiment a divatból, a kötélgyártókkal együtt. Az egyik utolsó mesterrel beszélgettem a sárréti Szeghalmon, aki a piac kihívásai elől nem megfutamodott, hanem gépesített és újított, valóságos feltalálóként gépeket tervezett a kötélgyártáshoz. Sándor mesternek a kötélgyártás a mindene, hobbija, élete, kikapcsolódása, szórakozása. A műhelye is ezt sugározza: kötél kötél hátán szép rendben beteríti a helyiség minden szabad négyzetméterét. Van itt mindenféle: csavart, sodrott, fonott gépi, kézi, műanyag alapú, félig szintetikus, kender, sőt még puha lenből készült is. A lószerszám, a tehénkötőfék, a jó puhára fonott borjúellető, de az univerzális gumipók és a hegymászó kötél is itt készül. Mindnek más és más az elkészítési módja, de a gépesítés nyomán még a legextrább igényeket is kielégítik a kötélgyártó gépsorok. Ötven, de még száz méteres kötél is készült már a műhelyben, bányákban használják az ilyet leginkább. A legújabb gyártásra váró termék a villanypásztor: egy vékony acélsodrony köré fonnak kötelet.
A mester hatévesen tanulta ki a szakmát, apja korai halála után az idősebb testvéreitől. Éjjelek, hajnalok, hosszú nappalok mind a kötélgyártásról szóltak gyerekkorában. Nyolcan voltak testvérek, kenyér kellett az asztalra, a család ezért szünet nélkül dolgozott. Sándor az ötvenes évek végén az iskolában is kitanulta a mesterséget – ők voltak az utolsó köteles osztály. Azóta a szakma kihalásának csak néhány elkötelezett család állta útját. „Segédmunkás lettem, mellette esténként mozigépészként dolgoztam, de hajnalban mindig fontam a kötelet” – emlékszik az idős mester.
A kendert valamikor nagy területen termelték az országban, ma már importálják Romániából. A kötélalapanyagok is gyorsan megváltoztak, műanyag alapú a legtöbb kötél. A kenderből készült árura csupán a hagyományos értékeket követő kicsiny lovasréteg a vevő. Sándor bá’ műhelyében ezerféle kötél van, mind máshogyan színezve, máshogyan fonva, alakítva. A termékpalettát azonban még tovább bővíti a mester: bezárt az utolsó kötélgyár is, de a gépeket nem vitték külföldre, Sándor mester megvette őket, és most már gurtnikat is gyárt, nagyüzemben. Szigorú munkamenetet tartanak a műhelyben a gépek, nem állhatnak meg, mert az újraindításuk olyan összehangolt munka, ami több napot vesz igénybe.
„Lassan kinőttem magam, és a szakma minden »csínját-kínját« megtanultam. Hamar rájöttem, hogy kézi munkával csak hagyományőrző lehetek, gépesíteni kell. Akkoriban csak akkora kötelet tudtam gyártani, mint az udvar, mert nem volt hová kifeszíteni tovább. A kötél hosszát a kerítéshez mértük, de hosszabb, erősebb kötélre is volt kereslet. A téeszek még tele voltak állatokkal, vették a kötelet, mint a cukrot. Ipart váltottam, de nem nézték jó szemmel a magántulajdont, sok bajom volt a hatósággal, sokat inspiciáltak” – emlékszik vissza Sándor bácsi. Azt mondja, az életben egyszerű céljai voltak: legyen egy saját háza, lakókocsija, meg egy jó autója.
„Nem lehetek elégedetlen a sorsommal, elértem, amit akartam hamar. A kötélgyártás mint atyai örökség jónak bizonyult” – dörzsöl el egy könnycseppet a szeme sarkában. A jó kötélhez azonban kevés a gép, a műanyag, akkor lesz igazi, ha az ember jókedvvel készíti. „Régen sok köteles volt, rengeteg konkurencia volt a környéken, de apám és a családom mindig azt tanította, hogy nem elég, ha tudsz kötelet készíteni, úgy kell elkészítsd, hogy a tiéd legyen a legjobb. Ma is ez az útmutatás vezérel, mert csak ez képes biztosítani a túlélést, a piacon maradást” – teszi hozzá végül Sándor mester.

Olvasson tovább: