Kereső toggle

Haragszunk apánkra és anyánkra

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Egy javítóintézetben sosincs két egyforma lány. Ritkán alakulnak ki igazi
barátságok, kötődések. Pont ezért volt igazi kuriózum, amikor Szilvi és Gabi
személyében egy egymás kezét fogó, kedves arcú ikerpár lépte át a zord rácsokkal
és kőfallal körülvett intézmény kapuját.



Fotó: R. T.

A szolnoki intézetből Rákospalotára került két Monori lány olyannyira
hasonlított egymásra, hogy külsejük nemcsak a velük foglalkozó pedagógusokat
tévesztette meg, hanem olykor – a közös képeket nézegetve – saját maguk sem
nagyon tudták, hogy éppen ki látható egy-egy kép jobb vagy bal oldalán.

A 2006 végén érkezett lányok jóval születésük után hallották anyjuktól, ha nem
ketten lettek volna, talán sosem látják meg a napvilágot. Így gyermekkoruk óta
érzik úgy, hogy tulajdonképpen születésüket is egymásnak köszönhetik. A Gabi és
Szilvi közötti kapcsolat az évek során az ikreknél megszokott különleges
kötődésnél is erősebb volt. Minden jó és rossz közösen történt meg velük. Ez
utóbbiból azonban – hányatott életüknek köszönhetően – jóval több jutott nekik.

Szüleik két nagyobb testvérükkel együtt a Szolnok melletti ötezres lélekszámú
településen, Tószegen éltek. Gondozott családi házukban mindenük megvolt. Amíg
anyjuk csak velük foglalkozott, apjuk saját MÉH-telepén dolgozott. A látszat
ellenére szüleik között sosem volt jó a kapcsolat. Már évekkel az ikrek
születése előtt elváltak. Házasságukra is csak az asszony első, nem várt
terhessége miatt került sor. S bár a gyerekek előtt mindezt titkolni próbálták,
sosem szerették egymást. Idővel állandó veszekedéstől volt hangos a ház. A
lányok mégis boldog gyermekkorként idézik fel az első otthonukban eltöltött
éveket. Emlékeik szerint szívesen kísérték fel anyjukat a padlásra, ahol jókat
játszottak, amíg ő a ruhákat teregette.

Négyévesek voltak, amikor a család végleg szétköltözött. A bíróság azonban csak
arról határozott, hogy mindenképpen ketté kell osztani a gyerekeket, de hogy ki
hova kerüljön, arról a szülőknek kellett dönteniük. Miután nővérük ekkor már
szóba sem állt apjukkal, értelmi sérültként született bátyjuk pedig különleges
törődést igényelt, így végül ők kerültek apjuk új, tószegi házába. A férfi az
egymásba kapaszkodó lányok szeme előtt számolta le az anyjuknak járó pénzt. Az
ötezresnek akkor még egészen más színe is volt. Erre még tisztán emlékeznek a
lányok. Utána azonban már mindketten csak az anyjuk elvesztése miatti sírást
tudják visszaidézni.

A közös vagyonból mindössze nyolcszázezer forintot kapó édesanyjuk e pénzből
csupán egy fürdőszoba és WC nélküli másfél szobás parasztházat tudott venni
Törökszentmiklóson. Most is itt él. Máig nem tudott kitörni abból a
szegénységből, amibe a válás után került. Hosszú időre mély depresszióba zuhant.
Csinos nő létére tíz évre volt szüksége, amíg egy új kapcsolatot tudott
kialakítani. Bár a négy gyerek vagy itt vagy ott, de többnyire minden hétvégén
találkozni tudott, ám édesanyjuk siralmas anyagi helyzete egyre jobban bántotta
az apjuknál élő ikreket, akik a maguk egyszerű módján akartak segíteni neki.

A néhány hónapon belül ismét megnősülő férfi – a lányok szavai szerint – sosem
ültette őket az ölébe, nem simogatta meg a hajukat. A mindig is zárkózott
családfő érzelmektől mentesen, túlzott szigorral nevelte lányait. Szinte nem is
beszélt hozzájuk, nem tudta kimutatni a szeretetét. Ehelyett mindezt pénzzel
próbálta megváltani. A lányok mindent megkaptak, amit csak akartak. Annyi volt
már a házban a játék és az étel, hogy néha az utcára kellett kidobálni a
fölösleget. Gabival és Szilvivel mégis nagyon sok volt a baj. Nem tudták
elfogadni, hogy anyjuk helyett egy idegen nő parancsol nekik.

Mindenük megvolt, mégis egyre többször kapták őket lopáson. Először az iskolában
a társaiktól, majd később otthonról is pénzt, órát vettek el. Bár anyjuk sosem
panaszkodott, de látták, hogy hogyan él. „Úgy éreztük, hogy segítenünk kell
anyának. Rossz volt látni, hogy amíg mi csaknem minden este pizzát hozatunk,
addig ők zsíros kenyeret esznek paradicsommal. Apánk úgy gondolta, hogy ő
kifizette a részét, anya most már éljen meg úgy, ahogy tud.”

Az összegyűjtött pénz persze sosem jutott el Törökszentmiklósra. A lányok mindig
lebuktak. Tízéves gyerekként még a szekrény mögé vagy a ruha közé rejtették a
pénzt. Ennek ellenére apjuk mindig alaposan elverte őket. Az egymást követő
iskolai csínytevések, majd az egyre komolyabb lopások után vissza is küldte őket
anyjukhoz. Ma azonban mindketten azt mondják, hogy ha akkor ott maradtak volna,
máshogy alakul az életük. Apjuk talán meg tudta volna gátolni, hogy egyre
mélyebbre kerüljenek.

A viszonylagos jólétből érkezve még nagyobb törést okozott az édesanyjuknál
megélt szegénység. Öt ember élt egy keresetből és családi pótlékból. „Sosem
szégyelltük a szegénységet. Pedig nemegyszer még éheztünk is. De szóvá sosem
tettük. Amíg apánál orosz krémtortát ettünk esténként, addig itt örültünk, ha
mindenkinek jut vacsora. Anya betanított munkásként dolgozott, de ekkor
díjbeszedőként másodállást vállalt. A hónap végén többnyire az összegyűjtött
pénzből éltünk, és anya később a fizetéséből pótolta a hiányzó összeget.”

A komoly diszlexiával és diszgráfiával küzdő ikrek az új, erősebb iskolában az
első félév után csaknem tíz tárgyból megbuktak. Otthonuk megváltozása
kiábrándulttá, közömbössé tette őket. Mentek a saját fejük után. A szinte kóros,
beteges ikerszeretet egyre erősebb lett közöttük. Az anyjuk sem bírt velük.
Ekkor már minden motiváció nélküli lopkodások követték egymást. Bár fel nem
jelentették a kamaszodó ikreket, a családot jól ismerő közösség néha csaknem
meglincselte őket.

Szavaik szerint a túlélési ösztöntől vezérelve nagyon sokat verekedtek.
Erőszakos, agresszív, hirtelen haragú természetük szerint éltek. „Ha valaki
csupán csúnyán nézett ránk, annak már neki is ugrottunk. Ölni tudtunk volna
egymásért is – mondja Szilvi. – Lehet, hogy ez valami betegség nálunk! Aggódunk
is, hogyha lesznek majd gyerekeink, ők ugyanezt fogják továbbvinni, amit mi
kaptunk otthonról. Emiatt nagy félelem van bennünk” – teszi hozzá.

Az apjukkal hosszú időre megszakadt a kapcsolat. Bár új helyükön egy ideig még
napszámban is dolgoztak, hogy anyjukat segítsék, ám az évek multával egyre több
lett velük a gond. Nem jártak iskolába, csavarogni kezdtek. Nehezen jöttek ki az
alkoholistának mondott nevelőapjukkal is. A viták végén mindig azt hallották
anyjuktól: „Ha valami nem tetszik, vissza lehet menni Tószegre!” Gyakran egész
éjjelre kimaradtak, majd reggel hiába pofozták föl őket. Semmit sem ért.
Mindössze két percig volt hatása. Ahogy a másnapi szobafogságnak is.

Ekkor jött szóba az állami gondozás lehetősége. Nem is nagyon tudták, hogy mi
az. Kisgyerekként apjuk ijesztgette őket a szolnoki épülettel. Először csak
harminc napra kerültek ideiglenes elhelyezésbe. Gabi így emlékszik vissza: „Anya
nagyon sírt. Mondtam is a Szilvinek, hogy lépjen le, és majd bemegyek, de akkor
már nem tudtunk és nem akartunk elszakadni egymástól.” Az egy hónap után ők
maguk mondták, hogy nem szeretnének kimenni. De ebben szerepe volt az otthoni
nélkülözésnek is. „Ki tudja, mi lett volna belőlünk odakint. Lehet, hogy egy év
múlva már a 4-es úton vártuk volna a kuncsaftokat.”

Azokat a bűncselekményeket, amik miatt végül a Rákospalotai Javítóintézetben
kötöttek ki, többnyire a szolnoki intézetben követték el. Pénzt loptak a nevelői
szobából, és csúnyán összeverekedtek egy társukkal. Gabi kábítószer-használat
miatt hat hónapos elterelést is kapott, míg Szilvi, az egyéves büntetést jelentő
közös ügyükön túl más vétségekbe is belekeveredett. Így ő hosszabb időt töltött
a leánynevelő falai közt. A tizennyolcadik életévüket azonban még közösen
ünnepelték.

Egy máig sem tisztázott szembetegségnek köszönhetően a két lány látása csak
negyvenöt százalékos. Az intézet segítségével ma már kontaktlencsét használnak,
de mindeddig mínusz tizenhat dioptriás szemüveggel élték életüket. A retina
leszakadásának veszélye évek óta fennáll náluk. Egy esetleges műtét
százötvenezer forintba kerülne, és teljes megoldást nem is hozna. Ráadásul
mindketten rendkívül félnek tőle. Pedig szemük olyan mértékben romlik, hogy
idővel akár meg is vakulhatnak. A komolyabb testi erőfeszítéssel járó munka alól
fel is vannak mentve. A gyerekszülés is kétséges számukra. Ennek ellenére emelt
szintű családi pótlékot sosem kaptak.

Az ötvenezer forintnál alig többet kereső anyjuk házfelújításba kezdett, aminek
kölcsöneit csak nagyon nehezen tudta visszafizetni. Rendszeresen a lányok
összegyűlt családi pótlékából kért pénzt az otthoni kiadásokra. Az ikrek nagyon
szeretik bátyjukat. Nagy vágyuk, hogy egyszer magukhoz vehessék, és ők
gondoskodhassanak róla.

A tudatosabb, dominánsabb Gabi néhány hónappal hamarabb szabadult. Hosszú
vívódás után az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy nem marad utógondozottként
Rákospalotán, hanem inkább hazamegy. Szilvi nagyon nehezen élte meg a
különválást. Életükben először szakadtak el egymástól. Gabi igyekezett helyett
csinálni testvérének. Idősebb nővére mindenben mellette állt. Ma már a jóval
makacsabb és akaratosabb Szilvi is elhagyta az intézetet. Mindketten követték
anyjukat. Egy gyár sötét gépsora mellett állva dolgoznak havi hetvenezer
forintos bérért.

Elmenetelük előtt még fényesebb jövőben bíztak. A nyolc osztályt elvégezve az
érettségi is a terveik között szerepelt. Ezután felszolgálóként szerettek volna
elhelyezkedni. Ám mindkettőjük pénze elfogyott. Amíg örömteli eseményt alig
találni a lányok múltjában, rossz emlékekből van nekik bőven. Ilyen édesapjuk
motorbalesete, aminek következtében a férfi elvesztette látását.

Ezzel kapcsolódik össze Gabi titkos vágya, amit érezhetően régóta hordoz
magában: „Szeretnék egyszer úgy látni, mint a többi ember! Csak néhány órára,
hogy tudjam, milyen érzés lehet úgy élni.” A csak egymásra számítható, sokszor
egymást erősítő lányok ma már pontosan meg tudják fogalmazni azt is, mit éreznek
szüleikkel kapcsolatban: „Haragszunk anyánkra és apánkra is! Mindkettőre, s ez
nem is nagyon változik. Azért haragszunk rájuk, mert ha együtt maradnak, biztos
nem lettek volna ezek a dolgok. Isten ne adja, hogy csak akkor fog csitulni, ha
ők már nem lesznek velünk.”

Olvasson tovább: