Kereső toggle

Pogromok és multimilliárdosok

Az antiszemitizmus története Oroszországban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az antiszemitizmus története Oroszországban sokáig jelentősen eltért a
hasonló jelenségek európai históriájától. A sötét középkorban, amikor
Európa-szerte hétköznapi volt a zsidók megvetése és fizikai megsemmisítése,
Oroszországban ilyesmit nem lehetett tapasztalni, mivel ott egyszerűen nem
voltak az orosz nyelvben „héberek” néven jelölt zsidók. Ma a helyzet ennél
lényegesen bonyolultabb.



Szélsőjobboldali felvonulás Moszkvában

Fotó: AP

Első alkalommal az orosz impérium területén akkor jelentek meg, amikor a 18.
század végén felosztották Lengyelországot. Az Oroszországhoz csatolt részen élő
zsidókat az uralkodó Nagy Katalin cárnő nem különböztette meg a birodalom más
népeitől.

I. Sándor uralkodása idején (1801–1825) jelent meg az első rendelet a „Héberek
elhelyezéséről”, amelyben rögzítették jogaikat a felsőoktatáshoz, és gazdasági
tevékenységük támogatását – ugyanakkor korlátozták letelepedésüket az impérium
délnyugati régióira.

Az állam sokkal nyilvánvalóbb szerepvállalása a zsidók elnyomásában I. Miklós
cár idején jelent meg, aki a magyarok szabadságharcát sem habozott elnyomni. A
fő irányvonal uralma alatt az asszimilálás volt, az uralkodó elitben ugyanis
elterjedt az a nézet, hogy a zsidóknak nincs jövőjük önálló nemzetként.

I. Miklóst fia, II. Sándor váltotta a cári trónon (1855–1881), aki liberális
reformok bevezetésén fáradozott. A zsidók számos szabadságjogot kaptak, többek
között szabadon megválaszthatták lakóhelyüket is. II. Sándort ismeretlenek
meggyilkolták, fia, III. Sándor pedig a reformokat visszájára fordította. Többek
között korlátozta a zsidók részvételét a felsőoktatásban és az
önkormányzatokban, de sokkal fontosabb, hogy uralma idején kezdődtek meg a
pogromok. Két új jelenséget váltott ki a fizikai üldözés megjelenése: egyrészt
megkezdődött a tömeges emigráció – többek között Magyarországra, konkrétabban
Budapestre –, másrészt az orosz zsidók mind aktívabb szerepet vállaltak a
forradalom előkészítésében. Az utóbbira válaszul a hatalom a nemzeti monarchista
pogromszervezetek létrehozásával reagált, mint például az „Orosz Nemzeti
Szövetség” vagy a „Fekete Század”, és mesterségesen gerjesztették a judeofób
hangulatot. Ennek következtében még olyan humanista írók is megfertőződtek az
antiszemitizmus eszméjével, mint Fjodor Dosztojevszkij, elterjedt a „konyhai” és
a „népi” antiszemitizmus.

A hatalom nyílt megengedő akaratával és burkolt támogatásával zajlottak a
pogromok, miután II. Miklós trónra lépett. Noha az áldozatok száma messze nem
érte el a középkori Európa „teljesítményét”, a pogromok jelentős visszhangot
váltottak ki Oroszországban és Európában is. A bűnözés szokatlan formái jelentek
meg; addig ismeretlen volt a nemzetiségi alapon kivitelezett fosztogatás,
garázdaság. Az egyik kisinyovi pogrom során a város lakóépületeinek közel
harmada(!) vált lakhatatlanná. A brutalitás hamarosan szimpátiát váltott ki az
üldözöttek irányába, a kárt szenvedett zsidók javára orosz városok több mint
egymillió rubel adományt gyűjtöttek össze, ami akkoriban óriási vagyont
képviselt. Ugyanakkor tény, hogy a politikai antiszemitizmus ideológiája is
ekkor, a cári udvarhoz közel álló körökben, illetve a titkosszolgálat, az Ohrana
berkeiben született meg, amit a Cion bölcseinek jegyzőkönyve című, az
antiszemita rágalmak enciklopédiájának tekinthető iromány is igazol.

Az 1917-es forradalomban a zsidók rendkívüli részt vállaltak. A legnagyobb
kisebbségi csoportot alkották az új kormányzatban, a bolsevik párt központi
bizottságában, a rendfenntartó szervezetek irányításában, és jelentős erőt
képviseltek a Vörös Hadsereg vezetésében. Ezek a tények a zsidókat az
antibolsevista előítéletek legfőbb tárgyává tették. A polgárháború idején a
pogromok újra mindennaposakká váltak, amelyekben időről időre a Vörös Hadsereg
is szerepet vállalt.

A Szovjethatalom döntő lépéseket tett az antiszemitizmus ellen. 1918 júliusában
Lenin kormánya rendeletet fogadott el a pogromok résztvevőinek törvényen kívül
helyezéséről, ami a halálos ítélettel volt egyenlő. Ezek után a Vörös Hadsereg
főparancsnoka, a szintén zsidó Trockij parancsára négyszáz katonát végeztek ki
nyilvánosan pogromokban való részvétel miatt. Új törvények láttak napvilágot,
amelyek az antiszemitizmus bármilyen megnyilvánulását halállal büntették
tizenkét éves kortól.

A szélsőséges antiszemitizmus a zsidóellenességgel szembeni túlkapásokba fordult
át. Ez a váltás még a zsidók felé lojális oroszok között is visszatetszést
váltott ki. A polgárháború után az elégedetlenség egyre erősödött, mivel a
zsidók kifejezetten törekedtek az oroszok kiszorítására a döntő pozíciókból. Az
erősödő „konyhai” antiszemitizmust a proletár internacionalizmust szajkózó
hatalom szigorúan büntette.

Sztálin idejében – akinek személyi kultusza kiépítéséért elsősorban zsidókkal
kellett megküzdenie a bolsevik pártban – az antiszemitizmus új reneszánsza
kezdődött. 1928-ban betiltották az ivrit nyelvű könyvkiadást, a jiddis nyelvű
könyveket pedig orosz könyvekkel váltották fel rövid idő alatt. Később a szovjet
zsidóknak ki akartak jelölni egy nemzeti területet, helyét azonban nem a
tradicionális délnyugaton keresték, hanem a Távol-Keleten. 1930-ban a jelentős
részüket kizárták a pártból, sokan munkatáborokba kerültek, másokat kivégeztek.
Ugyanezen év végére bezártak minden zsidó oktatási intézményt.

1948-ban lezajlott az első szovjet antiszemita kampány. A „kozmopoliták elleni
harc” során Sztálin végrehajtói sok közismert zsidót helyeztek nyomás alá.
Meggyilkolták Michoels színész-vágót, a Zsidó Antifasiszta Bizottság elnökét. A
hatalom a zsidó kultúra teljes likvidálásába kezdett: 1949 és 1951 között
bezárták az összes zsidó színházat, beszüntették az összes zsidó, jiddis
időszaki kiadványt. 1952-ben hamis vádak alapján kivégezték a zsidó irodalmi
élet elitjét. Mindent, ami zsidó, gyökerestül akartak kitépni a szovjet
közéletből. Odáig fajultak a dolgok, hogy az éttermi zenekarok tagjait egyenként
bírták nyilatkozatra arról, hogy többé nem játszik zsidó zenét. Az állami
antiszemitizmus a politikai elitet kezelő orvosok elleni perben érte el a
csúcspontját, akiket Sztálin összeesküvéssel vádolt meg.

Érdekes, hogy a vezér életének utolsó évében terjedt el az a szóbeszéd, hogy a
zsidókat Sztálin Szibériába akarja kitelepíteni (lásd keretes írásunkat). Ma a
szóbeszédek hátterében a zsidók pszichés felkészítését vélik felfedezni, mivel
fény derült arra, hogy Sztálin „kommunista népi demokráciát” akart létrehozni
Izraelben a szovjet zsidók tömeges áttelepítésével. A Szovjet Állam engedélyezte
a zsidóknak az emigrációt akkor, amikor mindenki más számára ez tilos volt.
Ettől az időtől fogva a zsidókat nem tekintették szovjetnek. A cári időkhöz
hasonlóan maximálták a felsőoktatásban a zsidók arányát, és némely intézet kapui
végképp zárva maradtak előttük. Hruscsov idejében a zsidókat eltávolították az
államgépezet felsőbb posztjairól. Nem léphettek be a KGB kötelékébe, és nem
tölthettek be semmilyen parancsnoki pozíciót a hadseregben. A hatvanas évek
elején bezárták az összes, addig még működő zsinagógát. Mindezek mellett a
hivatalos Szovjetunió – formálisan – elítélte az antiszemitizmust.

A posztszovjet Oroszországban az antiszemitizmust állami szinten visszaszorítani
igyekeztek, ugyanakkor a hétköznapi antiszemitizmus a kilencvenes évek közepén
hirtelen erősödésnek indult. Az orosz oligarchák között ugyanis nem kevés zsidó
található. A helyzetet nem javította Berezovszkij, Guszinszkij, majd a Jukosz
tulajdonosa, Hodorkovszkij elleni vádemelés, amely a gazdasági ügyek mellett
társadalom- és államellenes tevékenységgel vádolta a multimilliárdos
üzletembereket.

Vlagyimir Putyin többszöri kijelentése után, miszerint szégyelli az
antiszemitizmus oroszországi megnyilvánulásait, a zsidóellenes hangulat a
közélet perifériájára szorult. Ugyanakkor sokan keresnek bűnbakot jelenlegi
rossz élethelyzetük miatt; a zsidók mellett általában a külföldieket, idegeneket
okolják. A pogromirodalom szabadon hozzáférhető az utcán és az interneten, így a
„konyhai” antiszemitizmusnak továbbra is bőven van táptalaja. Időnként országos
nyilvánosságot kap egy-egy antiszemita cselekmény, mint például az a 2005
októberében elkövetett lincselés, aminek ügyében a minap hirdetett ítéletet a
Szverdlovszk területi bíróság. A vádirat szerint „négy tinédzser korú fiú és egy
lány találkozott egy fiatal zsidó fiúval Jekatyerinburgban, és ügyeik
elrendezésére a Mihály temetőbe kényszerítették. Ott a csoport elkezdte
ütni-verni a kiszemelt áldozatot, majd egy sírból kirántott vaskereszttel
agyonverték.”

A gyilkosok mindannyian fiatalkorúak, ennek ellenére a bíróság szigorú ítéletet
hozott: három fiatalembert hét év szabadságvesztésre ítéltek, a negyediket tíz
évre. A lányt, aki a vaskeresztet a gyilkosok kezébe adta, bűnrészesként öt év
fegyházra ítélték.

A példásan szigorú bírói ítéletek ellenére az orosz újfasiszta mozgalmak
töretlen támogatottsága azonban azt jelzi, hogy a történelem terheitől nem ilyen
egyszerű megszabadulni.

Olvasson tovább: