Kereső toggle

Válaszúton

Kudarcot vall-e a terrorizmus elleni háború?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Taktikával csak választásokat és csatákat lehet nyerni – egy olyan háború
megnyeréséhez, mint a terrorellenes háborúnak nevezett világméretű konfliktus,
elsődlegesen stratégiára van szükség, amely nem választási ciklusokban
gondolkozik, s amely alapvető céljaitól nem hagyja magát eltántorítani.

Az iraki helyzet súlyosbodása, a demokrata siker az amerikai választásokon, az
iráni fenyegetés, a nyári libanoni háború adta lehetőség kiaknázatlansága mind
arról tanúskodik, hogy a világpolitika szereplői nem churchillek, akikben van
annyi bátorság, hogy kerek-perec kimondják: nem ígérhetünk mást, csak vért,
szenvedést és könnyeket. Ehelyett áldozatvállalás nélküli sikerrel, számháborús
számleolvasással megvívott háborúkkal áltatják a közvéleményt. És nem csak a
Zapatero-, Prodi-, D’Alema-, Chirac-féle opportunista politikusok.

Természetes, hogy egyetlen jóérzésű ember sem akarja ártatlanok, civilek
halálát, sebesülését, szenvedését, senki nem akar feldúlt otthonokat, senki nem
akarja, hogy emberek elveszítsék egész életük munkájának eredményét. De nemcsak
arab, harmadik világbeli szenvedőket nem szeretnénk látni, hanem izraelieket,
nyugatiakat sem. Mintha a Hezbollah, a Hamasz rakétái által meghalt, menekültté
vált izraeliek vesztesége, a New York-i, londoni, madridi, izraeli
terrormerényletek áldozatainak sorsa kevésbé érdekelné az emberi jogi
szervezeteket, és a hivatalos lelkiismereteket – legfeljebb csak mellékesen
jegyzik meg, hogy őket ölni sem szép dolog. Mivel a halottak, sebesültek
képeivel a bulvár- és a „komoly” média is gátlástalanul és cinikusan az emberek
legszentebb érzelmeire hatva kelt felháborodást, a legtöbb politikus számára
ezek az áldozatok csak a választási propaganda elemeiként érdekesek, akárcsak
azon nyugati, izraeli polgárok sorsa, kikről nem láthatunk sokkoló fényképeket.
Ezért a politikusok rendszerint azt mondják, amit az emberek hallani
szeretnének, és senkiben nincs elég bátorság annak kimondásához, hogy bizonyos
áldozatokat meg kell hozni a siker érdekében, azért, hogy a jövőben minél
kevesebb ártatlan embernek kelljen szenvednie, s azért, hogy védjük saját
értékeinket. Ahogy nem lehet „könynyen, gyorsan” megtanulni egy nyelvet, úgy nem
lehet egy háborút sem „könnyen, gyorsan” megnyerni. Irak és a libanoni háború
tanulsága elsősorban erre tanít.

Az amerikai vezetés elhitte, hogy az iraki gerillaháború megnyerhető a háború
első szakaszához elegendő reguláris haderővel, sebészi pontosságú légi
akciókkal, vagyis minél kevesebb katona bevetésével. Csakhogy – ahogyan erre már
több katonai szakértő is felhívta a figyelmet – a lakosság közé beékelődő
gyerekeket, civileket élőpajzsként használó hadviselés ellen könnyen mozgó, az
ellenséges területen harcoló egységekre van szükség, amelyek ha kell, házról
házra járnak, és csapnak le. És olyan hírszerzésre van szükség, amely nemcsak,
sőt, nem elsősorban a high-techre, az akciófilmekben jól mutató
csoda-felderítőeszközökre támaszkodik, hanem inkább a terepet, a kultúrát,
gondolkodást és a nyelvet jól ismerő, régi típusú felderítőkre.

Az iraki intervenció elsődleges célja Irak kiemelése volt a Szíria–Irán–Irak
hármas tengelyből, hogy kezdetét vehesse a Közel-Kelet lecsillapítása (ami
persze évekig tartó, hosszas folyamat), valamint a harcok áthelyezése az
ellenfél területére. Ennek csak része lett volna (lenne) a sokat emlegetett
demokratizálás. A következetlen politika, ami hol a demokraták, hol a
keményvonalasok szájízének megfelelően hozta döntéseit, a legrosszabb választás.
Határozott és kemény fellépés nélkül nincs siker. A Bush-kormányzat most egyre
inkább hajlik a demokrata narratíva elfogadására (ami egyúttal az európai
narratíva), s bár a demokraták nem nevezhetőek egységesnek, a meghátrálás esélye
is az iszlám fundamentalizmus számára mindig a győzelem lehetőségét, és saját
erkölcsi igazságába vetett hitét erősíti. Ez most, amikor az iráni fenyegetés
egyre súlyosabb, újabb terrortámadások, háborúk rémét vetíti előre. Nem
hátraarcra van szükség, hanem a stratégia újragondolására, mely stratégia már
nemcsak egyik választási ciklustól a másikig tartana, s aminek az
elengedhetetlen áldozatvállalás is része lenne, új katonai doktrína
kidolgozásával egyetemben.

A közel-keleti helyzetből a kiutat nem az europaizálódás jelenti. Európa még
Amerikánál, különösen Izraelnél is inkább abban az illúzióban ringatja magát,
hogy biztonsága fenntartható egy bár jól kiképzett, de méreteit tekintve egy
díszszázadnál alig nagyobb hadsereggel, és egy olyan értelmiségi-társadalmi
mentalitással, amely szerint sikk lenézni a hadsereget, rendőrséget – amelyektől
különben azt várja, hogy fenntartsa biztonságát, akár emberfeletti vállalások
útján is. Ezekhez járul, hogy Európa, menekülve a felelősség elől,
tárgyalásokkal és behódolással, önfeladással próbálja megvásárolni biztonságát,
és gyakran önmagát elvakítva jónak hazudja a rosszat. A libanoni háború után
Massimo D’Alema olasz külügyminiszter büszkén feszített a Hezbollah vezetői
oldalán Bejrútban, akkortájt, amikor a világ legnagyobb hírügynökségei,
televíziós csatornái – köztük a CNN, és „sztárriportere” Nic Robertson – voltak
kénytelenek meggyónni, hogy hogyan engedelmeskedtek a Hezbollahnak, és hogyan
mutatták be az eseményeket az ő utasításaik szerint. D’Alema ezzel azt sugallta,
hogy az európai politikát, médiát nem is érdeklik a tények, a valóság, a
cselekedetek, nem érdekli a sajtóetika, a sajtószabadság, hanem számukra dogma,
hogy a Hezbollah csapatában játszanak a jófiúk, az izraeliben pedig a rosszfiúk.
Miközben D’Alema Bejrútban Chamberlain sokadik örökösét alakította, a
jeruzsálemi óvárosban meggyilkoltak egy olasz segélymunkást, aki munkájával a
palesztinokat segítette. A gyilkosság indítéka: támadója zsidónak hitte.
Olaszországban csak a Berlusconihoz közeli Il Giornale című lap kommentárja
tartotta fontosnak felhívni a figyelmet erre a felháborító védekezésre, különben
az olasz és a világsajtóban sem keltett feltűnést a kijelentés. Ugyanez az
Európa semmi problémát nem lát az iráni atombombában, amivel egyébként Európát
is fenyegetni, zsarolni lehet. Az európai út tehát nem követhető Izrael és az
Egyesült Államok számára, ahogy azt az iráni huzavona is bizonyítja.

A közel-keleti stratégia megújításához a gyakorlati-technikai lépések
átgondolása mellett a régi, hagyományos szellemiség felélesztésére is szükség
van, ami lehetővé tette a náci Németország és a kommunista Szovjetunió
legyőzését. És ez nem München, nem az opportunista nyugati értelmiség, nem az
önfeladás és nem a következetlenség szellemisége. Ahhoz viszont, hogy
következetesen és értékeinket felvállalva tudjunk harcolni, ki kell
nyilvánítani, melyek ezek az értékek, és hogy pontosan mi ellen harcolunk. A
„terrorizmus” kifejezés túlságosan általános, s bár igaz, hogy egy tömeggyilkos
eszköz használata ellen is harcolni kell, a terrorizmus maga csak egy eszköz,
ami a civilek megtörésével próbál célt érni. Az ellenség a mögötte álló, azt
használó ideológia, jelen esetben az iszlám fundamentalizmus. Ennek kimondása az
első lépés annak felismeréséhez, hogy az iráni atom veszélyesebb, mint az
izraeli vagy a francia vagy az amerikai, hogy a Hezbollah nem szabadságharcosok
szövetsége, hanem egy Irán és Szíria által pénzelt szervezet, amely politikai
gyilkosságaival (legutoljára Pierre Dzsemájel, maronita keresztény politikus
meggyilkolásával) egy, az iránihoz hasonló rendszert akar létrehozni, ahonnan az
Izrael- és a Nyugat-ellenes dzsihádot folytathatná a Hamasszal karöltve. Akkor
talán az is tudatosulna a felszínen a palesztinokat, valójában a Hamaszt védő,
és Izrael-ellenes petíciókat fogalmazó német, angol „értelmiségiekben”, hogy a
gázai helyzet, a Gázából több mint egy évvel az izraeli kivonulás után ma is
rendszeresen kilőtt rakéták azt bizonyítják, hogy a Hamasz nem egy független
palesztin államért és a palesztinok sorsának javulásáért küzd, hanem Izrael
eltörléséért. (Hány lakóházat épített, hány munkahelyet teremtett az évek során
a Hamasz vagy a Fatah az EU-tól kapott temérdek pénzből?) És hogy azok a
jelenségek, melyeket szociális elégedetlenség, megszállás kategóriájába
próbálnak belegyömöszölni, azok a fanatizmus megnyilvánulásai. Sem az iraki,
izraeli, más civileket válogatás nélkül gyilkoló terroristák, közöttük nagymamák
tettei, sem a kánai házban rekedt fogyatékos gyerekek tudatos feláldozása (akik
életének megmentésére mintegy nyolc óra állt rendelkezésre) nem magyarázható
vagy értelmezhető az amerikai vagy az izraeli megszállással. Ahogy a nyári
németországi merényletkísérletek sem – lévén Németország egyik fő ellenzője az
iraki háborúnak. Egy iraki kivonulás vagy újabb kapkodó izraeli területfeladás
csak az iszlám fundamentalizmust és Iránt erősítené. A háború következő
szakaszát a Nyugatnak és Izraelnek sokkal felkészültebben kell megvívnia, és
sokkal határozottabban, erősebben kell ringbe szállnia.

Olvasson tovább: