Kereső toggle

Karikaturisták az elmúlt tizenöt évről

Mi az ábra?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Színtelen, szagtalan – gáz. Stílszerűen talán így lehetne összefoglalni a Hetek által megkérdezett karikaturisták véleményét a mai magyar közéletről. Ők azok, akik a "mindent tudó" elemzők éleslátásával, de a halandó számára is megragadható módon értelmezik és kommentálják a mindennapok történéseit. A profizálódó "teflonpolitikusok" világában, a magas botrányingerküszöb és az általános érdektelenség mellett azonban egyre nehezebb a dolguk.

Három másodperc – egy karikatúra üzenetének legfeljebb ennyi idő alatt kell "átmennie". Ha a tantusz később vagy egyáltalán nem esik le, a rajz rossz. A kívánt hatás eléréséhez a grafikusi tehetség és a humorérzék mellett témaérzékenységre is szükség van: meg kell érezni, "mi van a levegőben", mi az, ami "ütni fog". A rendszerváltás környékén felbukkant, ma középkorú karikaturista generáció képviselői úgy látják, tehetségekből továbbra sincs hiány, viszont a (politikai) közélet olyan mértékben silányul el, hogy a dolguk egyre nehezebb.

Marabu – többek között a Népszabadság és a HVG karikaturistája – azt mondja, a kilencvenes évek első fele volt a "hőskor". "Akkoriban a politikusok óvatlanabbak voltak: őszintén mertek beszélni, voltak elszólások. Ma már egyéniségek sincsenek, mindenki az előre egyeztetett paneleket nyilatkozza az előre egyeztetett tematizáló sajtótájékoztatókon. A valódi dolgok a háttérben zajlanak" – osztja meg tapasztalatait Marabu, aki szerint a "masszából" csak a két nagy párt vezére tűnik ki. Úgy érzi, már az emberek sem mutatnak őszinte érdeklődést a politika iránt, mert csalódtak benne. Még a korrupciós botrányok is csak akkor válnak érdekessé, ha elérik az egyre magasabb ingerküszöböt. "Annak idején az is téma volt, és lehetett belőle rajzolni, ha valaki mondjuk a minisztériumból hazavitt egy garnitúra téligumit. Ma ehhez több százmilliót kell lopni" – mondja. Marabu egyre fárasztóbbnak érzi a munkájához szükséges politikai tájékozódást, bár megjegyzi, ebben az is közrejátszhat, hogy őt mindig is jobban motiválta a képregénykészítés. "A kétpólusúvá vált politikai világban ráadásul kínosan kell ügyelni arra, hogy elkerüljük a pártosság vádját, ami leszűkíti a mozgásteret és elveszi a munka játékosságát. Persze az ember továbbra is csinálja a dolgát, hiszen ez a hivatása, de attól tartok, hogy az eredeti, jó értelemben vett hülyéskedés időszaka már letűnt" – jegyzi meg.

"Hol van már Torgyán, Csurka vagy Dénes János?!" – teszi fel a kissé nosztalgikus kérdést Pápai Gábor. Persze nem biztos, hogy az említett politikusok mindenkiben nosztalgikus hangulatot ébresztenek, de kétségtelen, hogy – mint a jelenleg a Népszavának dolgozó karikaturista mondja – a m?faj hazai képviselői számára személyük, tevékenységük valóságos aranybányát jelentett. "Emlékszem, Dénes János mindig, mindenhol szerepelni akart. Gondoltam, segítek neki: egy ideig minden karikatúrámba belevettem, ha odaillett, ha nem. Aztán egyre több Dénes János szerepelt a rajzaimon, és a szokást átvette Jokó Csaba barátom is. Egyszerű, de hatásos poén volt" – meséli Pápai, aki messzemenőkig egyetért Marabuval abban, hogy azóta egysíkúvá vált a hazai közélet. "Az önmagukat adó közéleti szereplők helyett most profi teflonpolitikusaink vannak, nehéz velük bármit is kezdeni" – fogalmaz a karikaturista. Megjegyzi: annak idején többször is megesett, hogy politikusok felháborodva tiltakoztak egy-egy rajz miatt – bár ezek a "visszajelzések" már főszerkesztői szinten elakadtak –, ma viszont már nincsenek ilyen próbálkozások. "Teljesen szabadon dolgozhatunk, de úgy tűnik, kevesebb vizet is zavarunk. Sajnos" – mondja Pápai Gábor.

Németh György, a DélMagyarország cím? vidéki napilap karikaturistája szintén arról számolt be, hogy korábban "nagyobbat szólt" egy-egy jól eltalált rajz. "1989-ben a rövid élet? Déli Naplóban címlapon jelent meg egy rajzom, amelyen Kádár gondolkozó pózban ült a 301-es parcellán, ahová az \'56-os mártírokat hantolták el. Ezt követően engem egy ideig munkásőrök kísérgettek, a karikatúra pedig elkezdett önálló életet élni: Szegeden ezer példányban nyomtatták ki, és fénymásolatban terjesztették, egyszer még nekem is kínáltak egyet ötven forintért… Később, 1994-ben, Temesváron láttam újra egy politikai tüntetés plakátjaként" – emlékszik vissza Németh György. Szerinte ma már nem lehet ekkora hatást elérni karikatúrával, kisebbet azonban igen. "Egyszer háborogva hívott fel egy olvasó, hogy »te büdös kommunista, hogy rajzolhattál ilyet«. Pár perc múlva újra csörgött a telefon, és a vonal túlsó felén valaki azzal kezdte: »te büdös jobboldali…« Akkor tudtam, hogy jól sikerült a rajz" – mondja Németh György. Úgy véli, ma a politikusok profibbak annál, hogy tiltakozzanak egy karikatúra miatt – megteszik helyettük a bigott pártemberek. Hozzáteszi, természetesen szabad kezet kap a rajzok elkészítéséhez, de azért van egy tabu: a lap fő hirdetői nem szerepelhetnek negatív összefüggésben egyetlen karikatúrában sem. 

A műfaj Magyarországon

A m?faj hazai megjelenése óta félezer humorújságnál – amelyek közül háromszázhatvan budapesti volt – mintegy hatszáz karikaturista tevékenykedett Magyarországon. Mint Gyöngy Kálmán karikaturista, a téma kutatója lapunknak elmondta, az első ilyen újság 1848-ban jelent meg Charivari (Dongó) címmel. Ezt követte 1868-tól a Borsszem Jankó, amely hatvan éven keresztül működött. Itt dolgozott Jankó János, a magyar karikatúra atyja, aki "jobboldalra, baloldalra" egyaránt rajzolt – a különböző irányultságú lapok főszerkesztői egymásnak adták a kilincset. Az ő nyomdokait követte a 20. század elejének rendkívül tehetséges karikaturistanemzedéke, akik már nem csak politikai karikatúrát rajzoltak: megjelent a polgári humor is.

Mint ahogy a sajtó egészében, a humor m?fajában is rendszeresen felbukkant a cenzúra. Már a Borsszem Jankónál is voltak olyan oldalak, amelyek nem kerülhettek nyomtatásba, és ugyanaz volt tapasztalható 1918-ban, a kommün időszaka alatt, illetve a Horthy-korszak utolsó éveiben. A humor cenzúráját azonban a második világháború után a kommunisták fejlesztették tökélyre. Az 1945-ben megalakult Ludas Matyit teljes mértékben alárendelték a párt érdekeinek: a hatszázezer példányban megjelenő lap a sajátos népnevelést és a propagandacélokat szolgálta – célpontja legtöbbször a rothadó kapitalizmus és a hazai kulákok voltak. Az enyhülés éveit követően már más vélemények is megjelenhettek a Ludas Matyiban, de csak bizonyos keretek között. Gyöngy Kálmán szerint ez is a "fáradt gőz" kiengedésének a módszere volt, hasonlóan ahhoz, ahogyan Hofi is az átlagosnál keményebben kritizálhatta a rendszert. Az áttörés a rendszerváltást megelőző években következett be, amikor egyre-másra alakultak a vicclapok, mind élesebben kipellengérezve az akkori politikát és politikusokat. Ezeknek az újságoknak a döntő többsége azonban tőke hiányában előbb-utóbb megszűnt.

Olvasson tovább: