Kereső toggle

Kilépés a Kátyú Lovagrendből

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A hajléktalannak nem kell pénz, amikor már majd megvesz az éhségtől, bebújik egy kapualjon, bezárkózik a lépcsőházba, ha egyáltalán be tud surranni, és sír. Amikor kibőgte magát, akkurátusan kukázni kezd. Főleg hétfő délelőtt jó turkálni, mert hétvégén megtelnek a bádogkannák. Van úgy, hogy egy kicsit penészes marhapörköltdarab kerül elő, amit a spájzban felejtett a háziasszony, ahelyett, hogy a hűtőbe tette volna. De megteszi egy félbe-harmadába lerágott csirkecomb is. Az nem baj, hogy ráömlött a hamu, a kihegyezett ceruza faforgácsa, esetleg hajszálak szegélyezik, vagy hozzáér a babapelenka, az erős gyomor feldolgozza így is.

A második fogás: összetört befőttek. De az üvegszilánkokat ki lehet köpni, a meggymaggal együtt. "Mitől véres a szája, uram?" – ripakodik rá a házmester néni. "Nem vér ez, kedves, csak a meggy leve." "Csak ne csináljon kuplerájt a kukák körül – jegyzi meg a fejkendős asszonyka, ő még a rendesebb fajta, aki megtűri a Kátyú Lovagrend árnyék-papírmaséit idebenn. – Még öt percet kap, és el kell tűnnie, jön a postás, a gázóra-leolvasó, ne keresse a bajt! Nem beszélve a háziúrról. Nem szeretné maga se, ha a gorillái gyömöszölnék bele a kukáskocsiba, ugye?" "Köszönöm, mama, máris elillanok, csak van még itt egy felbontatlan tejföl meg kristályos méz. Csókolom, nincs egy kis szatyra?" 

A néni tescós zacskókat hoz diós bájglival. "Tessék, egyen, és lépjen le! Ne jöjjön egy darabig!" A férfi még begyűjt egy Sokol rádiót meg egy rossz tornacipőt, és nyitja a kaput. Ahogy kilép a fényre, megszédül, csak lenyelt egy üvegszálas rostot a gyümölcspépből, de sebaj, erőt vesz az emlékeiből, és felemeli a fejét a nap felé. Valamikor volt neki állása meg családja, nem nőtt meg vállig a haja, és paplannal takarózott éjszakánként, nem tévédobozokkal. Az Esti Hírlapnál dolgozott mint publicista, de a népszerű periodika csődbe ment. Könyvtárosnő volt a felesége, és rántott májat sütött neki sült krumplival szombatonként, meg túrós batyut. Igét olvasott fel neki vasárnaponként az ágyban: "Boldogok a szellem koldusai, mert övéké a Menny Királysága." Volt lakásuk a Hold utcában, az anyós fogadta be őket. Kilencvenkettőben.

Ötödik kerület, elit utcák, reggelente friss kifli, kakaó, néha még szőlő és eper is. De neki nem volt elég jó, hogy kitartják, folyamatosan ivott, csak veszekedni járt haza. Aztán egyszer csak kitették a szűrét. Az anyósa még fejbe is verte az esernyővel, azóta is van egy púp a koponyáján. 

De ő nem koldus, fut át az agyán, annál rosszabb. Főleg nem szellemi, gondolkodni még tudna, ha nem csökkent volna egytizedére az agysejtjeinek száma az alkohol eróziós munkája nyomán. De jobb pillanataiban megfésülködik, és ábrándozik a Margit híd alatt. Mire jutott azzal, hogy elvégzett egy tanítóképző főiskolát? Logaritmust tud számolni, meg valamikor belépett a Hazafias Népfrontba. A szüleit otthagyta már tizennyolc évesen Dobogókőn, hogy Pesten kezdjen "önálló" életet. Tanított írni-olvasni hatéves kisfiúkat, kislányokat, onnan is a pia miatt kellett eljönnie. Pedig Ilonka igazgatónő azt mondta neki búcsúzóul: többre lenne érdemes. Senki nem fogta meg a kezét, és nem vitte elvonóba.

A hajléktalanoknak nem kell pénz, gondolja, ezzel a mondattal fogja kezdeni a publicisztikáját. A MOM-székházban megtalálta egy régebbi szomszédját, aki beírja lemezre az írásművet, persze, ha meg tudja ma fogalmazni a Keletiben, ahol egy kalauznő ígért tiszta géppapírt mára. De ahhoz legalább két üveg Kövidinka kellene. Ahhoz meg koldulnia illene, ha nem akar lopni. De most az egyszer belevág anyag nélkül a kreativitás klaviatúrájába. Ó, Istenem, mik nem jutnak eszébe, villan át az elméjén. Nem létezik, hogy normális. De legalább megpróbálja. Azután beviszi a floppyt a Pesti Szalon szerkesztőségébe. Ismeri a Gézát. Kap kölcsön egy tiszta vasutaszakót, igaz, hogy női, de megfelel. Felmegy a páternoszteren, és belép a szerkesztői szobába, fekete cipőt a miskolci mozdonyvezető hoz neki, be is fogja sprézni, hogy ne legyen egérszagú. Leteszi az íróasztalra a kis lemezt. De most jön rá, hogy koperta is kell, amibe belehelyezi a művet. Leizzad erre a gondolatra. Mindegy, a kalauznő vesz neki. Egy boríték nem a világ. A metró ajtajai csukódnak. Valakinek a tojástartóját odazárják, egy svájci sapkás öregúr ordibál, ez Magyarország, vademberek, nézze meg, mit csinált! Az üvegajtók szétnyílnak, a tojássárgája kibuggyan a dobozból, és lecsorog a bácsi fehér nadrágjára. Egy copfos diáklány segít, papírzsebkendőt nyújt oda. Egy postás is odalép, nájlontáskát ajánl fel, kirántja a zsebéből, de azzal együtt aprópénzek peregnek a padozatra. Kész – szólal meg egy bőrnadrágos fiú. Egy peronőr jön, vödörrel, lustafával. Az utasok fogják a fejüket. Kátyú Egon megrezzen: "Ebbe a világba akarok én visszamenni?" – gondolja, és a kezével már írja is a levegő mintái közé: "Akarom, tisztulj meg!" Ezt is a felesége mutatta meg neki, ezt a szakrális mondatot az evangéliumból. A felesége is összetört egyszer tíz tojást (a fején), amikor már több volt kettőnél. De jobb lesz odébbállni. 

Rááll a mozgólépcsőre, fáradt és frusztrált alakok szemébe bámul, rendtársait figyeli, van-e ugyanolyan reménységük, mint neki? Egy szembejövő kövér, szakállas Borvirág átkiabál a mozgó korláton: "Gyere a Délibe, van rumom, pálinkám." Kösz, veti oda, de nem megy vissza. Várja a Géza. Várja az átváltozás. A szerkesztői szoba. A boríték, a novella.

Olvasson tovább: