Kereső toggle

A kommunista olasz túsz esete az emberbarát emberrablókkal

Én mindig támogattam az iraki ellenállást

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Irak tele van gáláns szabadságharcosokkal. Victor Hugo és Schiller daliás haramiái, akik tényleg az igazságért és a szabadságért harcoltak, eltörpülnek az iraki emberrablók mellett, akik igaz, hogy elrabolják a velük szimpatizáló békeharcosokat, néha el is vágják a torkukat, de amúgy olyan jól bánnak velük, mint a Ritz személyzete.



Carlo Azeglio Ciampi olasz elnök köszönti Giuliana Sgrenát a kórházban. Az újságírónő a lenyakazókat is megérti, de az amerikai megszállóknak nem tud megbocsátani Fotó: Reuters

Az csak merő rosszindulatból jut az ember eszébe, hogyha signorina Giuliana Sgrena és a tavaly ősszel elrabolt Simona Torretta és Simona Pari ennyire jól érezték magukat emberrablóik (pardon, vendéglátóik) társaságában, akkor miért volt szükség az elrablásukra? Miért nem szóltak nekik, hogy szükségünk van pénzre, segítsetek, cserébe szenzációs sztorikkal szolgálhatunk az amerikai hadsereg rémtetteiről. Ismerve a fent említett hölgyek, különösen Giuliana Sgrena nézeteit, boldogan segítettek volna. Sgrena hith? kommunista újságírónő, jó kapcsolatokat ápol az egész arab világgal, többször járt Irakban és rendszeresen ad hangot Amerika-ellenes, az iraki felkelőket szabadságharcosoknak tituláló véleményének. Lapja, az Il Manifesto, az interneten arabul is elérhető. 

Az emberrablók ugyan tagadják, hogy pénzt kaptak volna, de csak a legnaivabb vagy legelvakultabb nyugati szimpatizánsaik gondolhatják komolyan, hogy ez igaz. Viszont az a 6-8 millió dollár, amit valószínűleg váltságdíjként kifizettek nekik, bizony az olasz adófizetők pénzéből származik. Ugyanis ahogy a Simonettákat kiküldő segélyszervezet, úgy Sgrena lapja sem fizetett egyetlen centet sem munkatársaiért. A három heroina viselkedése egymásra rímelt, mindhárman azzal hálálták meg a segítséget, hogy sürgősen nekiestek a kormánynak, egy szóval sem mondtak köszönetet az adófizetőknek, hogy keményen megkeresett euróikból az ő szabadságukért fizettek, holott önként mentek Irakba, tudván, hogy mire számíthatnak, de saját döntéseik árát mással fizettették meg, miközben egy bűnügy következtében elrabolt honfitársaik nem számíthatnak hasonló segítségre. Az csak hab a tortán, hogy a váltságdíjat az elkövetők bizonyosan terrorcselekményekre költik. Nem véletlen, hogy eddig sem az amerikai, sem a brit kormány nem volt hajlandó a túszokért fizetni, s talán az sem, hogy az utóbbi időben amerikai és brit állampolgárokat nem is raboltak el.

Természetesen a túszok megmenekülése fölötti öröm elnyomja bennünk a rossz szájízt, de aligha vonhatja bárki is felelősségre azokat az olaszokat, akik majd felteszik a kérdést, hogy a kalandvágyó aktivisták utazásaiért miért nekik kell állniuk a számlát, és miért kellett egy tisztnek feláldoznia életét egy olyan propagandacikk megírásáért, amihez Sgrenának nem kellett volna kilépnie római lakásából. Hálát senki sem várhat azért, hogy végzi munkáját, de az mégiscsak torz világképet fejez ki, ha valaki, ahogy a három itáliai túsz is, az emberrablóknak hálás, nem azoknak, kiknek szabadságát köszönheti.

"Az elrablóim? – csicseregte Sgrena hétfői, a Corriere della Serának adott interjújában. – Sosem tekintettem őket ellenségnek." Idilli kapcsolatukat megerősíti az a videó is, amelyet az al-Dzsazira rögtön azután leadott, hogy bejelentette az újságíró szabadon bocsátását. Az emberrablók által készített videofelvételen az Il Foglio jobboldali internetes újság szerint köszönetet mond a "nagyon jó bánásmódért" elrablóinak, akiket "nagyon eltökélteknek" nevez, mert "fel akarják szabadítani földjüket az idegen megszállás alól". A híradásokból azt is megtudtuk, hogy az emberbarát túszejtők repülőtérre indulása előtt figyelmeztették, hogy az amerikaiak talán meg akarják ölni azokért az információkért, amelyeknek birtokába jutott.

Meg kell a szívnek szakadnia. A pszichológiai szakirodalom Stockholm-szindróma néven ismeri azt a jelenséget, amikor a túsz a teljes elzártság és az együtt eltöltött idő hatására szimpatizálni kezd elrablóival, de a jelek arra utalnak, hogy ebben az esetben nem erről van szó. A tudósító, akit február elején raboltak el, ellenzi a háborút, az olasz részvételt (akárcsak a Simonetták), és saját bevallása szerint is azért ment Irakba, hogy bemutassa az amerikai megszállás szörnyűségeit. Elrablói szokás szerint filmet készítettek róla, amelyben a meggyötört Sgrena sírva kérte az olasz csapatok kivonását Irakból, amit Berlusconi visszautasított, majd Rómában szolidaritási tüntetést rendeztek az újságíró kiszabadításáért. Múlt szombaton este az al-Dzsazíra, majd az olasz kormány is bejelentette, hogy Sgrena szabad, úton van a bagdadi repülőtér felé. Azonban a repülőtéri úton (amely Bagdad egyik legveszélyesebb útjának számít), egy ellenőrző ponton az amerikai katonák rálőttek a kocsira. Sgrena megsebesült, és Nicola Calipari, a Sismi (az olasz titkosszolgálat) tisztje, aki a szabadítási akciót vezette, saját testével védte Sgrenát, és halálos lövést kapott. Az Egyesült Államok szerint baleset történt, mert a kocsi nem állt meg az ellenőrző pontnál, azonban az újságíró élettársának, Pier Scolarinak drámai bejelentése szerint Sgrena volt a célpont, mert az amerikaiak nem akarták, hogy elmondjon bizonyos dolgokat, amelyek Irakban tudomására jutottak.

Aligha hihető, hogy ha valóban az újságíró meggyilkolása a cél, akkor ne sikerült volna megölni, különösen annak fényében, hogy a katonák vitték kórházba. Az olasz sajtó kételkedve fogadja az állítást, és az, hogy Sgrena kisasszony bizony kicsit túlértékeli magát, soknak tűnik kollégáinak is. 

Az Il Manifesto kivételével egyetlen lap sem száll be ebbe a játékba. A sajtó inkább azt feszegeti, hogy kinek a hibájából következett be a tragikus esemény. A Corriere della Sera publicistája, Claudio Magris szerint az amerikaiak meg akarták állítani a kocsit, hogy kihallgassák Sgrenát vagy Caliparit az akcióról, az emberrablókról. A legvalószín?bb, hogy a sötétben, a különösen veszélyes útszakaszon kommunikációs hiba okozta a tragédiát. A vizsgálat most azt próbálja kideríteni, hogy a katonákhoz eljutott-e a hír, hogy kik a kocsi utasai, vagy hogy éppen abban a kocsiban ülnek, és ha igen, hogyan történhetett, hogy valamelyik katona pánikba esett.

Az olasz és az amerikai verzió sokban eltér egymástól, de abban gyakorlatilag mindenki egyetért, hogy a háborús helyzetekben nagyon is gyakori "baráti tűz" miatt halt meg Nicola Calipari, és nem azért, mert az amerikaiak annyira tartottak volna Giuliana Sgrena információitól, amelyeket egyébként még mindig nem mondott el. Egyesek szerint viszont az sem kizárt, hogy a terroristák szándékosan dezinformálták a katonákat a kocsi utasairól, hiszen az ő szempontjukból igazi győzelem lehetett volna, hogy a brutális amerikaiak lelőtték azt a túszt, akit ők nagyvonalúan elengedtek. Mindenképpen jól járnak: a pénzüket is megkapták, bebizonyították nagylelkűségüket, és a magát béketábornak nevező szivárványkoalíció tagjait újra maguk mellé állíthatják azzal, hogy elhitetik velük, az amerikaiak mindenkivel kegyetlenül leszámolnak, aki ellenzi politikájukat. A cui prodest, és a kinek árt a legkevésbé logikája egyaránt ezt a lehetőséget támasztja alá egyes kommentárok, internetes hozzászólások szerint. Az a tény, hogy áldozatuk szimpatizált velük, nem életbiztosítás. Az évtizedek óta Irakban élő brit asszony megölése azt bizonyítja, az emberrablók számára nincs barát vagy ellenség. Ezt Sgrena is elismerte, amikor azt magyarázta, hogy ő, aki az iraki nép szabadságharcának bemutatását tekinti életcéljának, miért nem megy
vissza Irakba: "[az emberrablók] nem akarják, hogy bárki is Irakba menjen (…), mert az összes külföldit kémnek tartják".

Az említett interjúban Sgrena így méltatja elrablóit: "Azt mondták, hogy Irak felszabadításáért harcolnak, (…) háborúban vannak, és ezért kényszerültek arra, hogy minden eszközt felhasználjanak. Magukat az iraki ellenállásnak nevezik. De nem nyakazók, mint
az-Zarkavi, nem autóbombások. (…) Egy kézmozdulattal a torok elvágását jelezték, és azt mondták: »mi nem azok vagyunk«. (…) Én mindig támogattam az iraki ellenállást, de egy háborúban meg tudom érteni, hogy előfordulnak ilyen túlzások." Arra a kérdésre, hogy akkor miért sírt és miért volt olyan meggyötört a videón, azt válaszolta: "Olyan vagyok, aki gyakran sír."

Azt a magyarázatot, hogy Giuliana Sgrena Stockholm-szindrómában szenved, megkérdőjelezi, hogy nemcsak elrablása óta szimpatizált elrablóival és céljaikkal, hanem már előtte is. Pontosan azokat a logikai bakugrásokat mutatja be, hogy dogmáit fenntartsa, mint az egész baloldali béketábor. 

A kommunista újságíró vállaltan azért utazott Irakba, hogy Amerika bűneiről rántsa le a leplet. Amikor elrabolták, szembesülnie kellett a ténnyel, hogy összes addigi Amerika-ellenes kirohanása, és az "iraki szabadságharcosokat" dicsőítő pamfletje ellenére ő is csak egy a hitetlen nyugatiak közül. Kitalálta vagy elhitte a "jó emberrabló" és a "rossz emberrabló" közti különbséget, hogy megmagyarázza, miért kellett kifizetni érte milliókat, amikor saját felelősségére ment Irakba, s hogy magával is elhitesse, a pénzt nem újabb, az iraki nép ellen elkövetett akciókhoz fogják felhasználni. Így lesz hibás a történtekért mindenki, mindenekelőtt az amerikai katonák, akiknek szerinte "nem számít az emberi élet", az olasz kormány, mindenki, kivéve elrablóit, és őt magát, aki nem hajlandó felfogni, hogy amikor az iszlamista terroristákat magasztalja, csak további rémtettekre bátorítja őket, és kígyót melenget a keblén. Saját szemében ő igazi hős, és az egyetlen igazság letéteményese, aki megérti az elnyomottakat, saját kiszabadítását is magának, érdemeinek köszönheti, és esze ágában sincs köszönetet mondani sem honfitársainak, sem kormányának, de még az érte életét adó Caliparinak sem. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az Il Manifesto főszerkesztőjében volt annyi becsület, hogy kifejezte háláját Caliparinak.) Sgrena a példája annak a nyugati baloldalnak, amelyet Fallaci találóan úgy jellemzett, hogy olyan, mint a katolikus egyház az inkvizíció idején: azt hiszi, ő az igazság egyetlen letéteményese.

Sokan támadják azonban Berlusconi kormányát is, amiért a váltságdíjak kifizetésével lovat ad a terroristák vagy a velük gyakran szövetkező maffiák alá. Nemcsak az amerikaiak tartják végzetesen rossz lépésnek, de a Corriere della Sera, és a Panorama internetes hozzászólói is. Lehet, hogy az olaszok többsége ellenzi a háborút, de egyes kiszabadított túszok viselkedéséből is elegük van, akik azzal, hogy teljesen nyíltan szimpatizálnak a terroristákkal, a terroristák minden szavának hitelt adnak, megcsúfolják a hősi halált halt Fabrizio Quattorchi emlékét. A Panorámában Luigi Tosi néven valaki felteszi a kérdést, hogy vajon az Il Manifesto – amely egyébként hétfőn különszámmal állt elő – mennyit fizetett Sgrena szabadságáért? Mindenesetre sokatmondó, hogy mindkét lapban a hozzászólások túlnyomó többsége ellenséges Sgrenával. "Alberto" szerint marxista konspirációkban gondolkozik – ha meg akarták volna ölni, már nem élne, és egyébként is felettébb feltűnő, hogy mindig a háborúellenes olaszokat rabolják el. "Giorgio Ghezzi" szerint a Simonettákat és Sgrenát is vissza kellene küldeni Irakba, de csak az oda utat kellene fizetni. "Marina" hozzáteszi: ha ilyen jól érezte magát elrablóival, miért jött haza? Maradt volna ott – írja – akkor egy bátor családapa ma is élhetne. "Valentina" pedig felteszi a kérdést: ugyan mitől volt fogoly, ha ilyen baráti viszonyba került elrablóival? És azok, akiket Olaszországban rabolnak el, miért nem kapják meg ugyanezt a segítséget?

A kifakadások és kérdések mögött ott a felháborodás és a kétség, hogy azok, akik még köszönetet sem képesek mondani, miért érdemelnek különb elbánást? Vannak, akik szerint az olasz baloldal saját propagandájára használja fel az eseteket, hogy azokból mindenképpen a jelenlegi kormány jöjjön ki rosszul, mások szerint a békeaktivisták egyszerűen összejátszanak a terroristákkal, hogy így szerezzenek számukra pénzt. Ezek alighanem alaptalan vádak, az viszont tény, hogy egyes baloldali személyiségek erkölcsből nem vizsgáznak jelesre. Kormányaikat belekényszerítik a váltságdíj kifizetésébe, ezzel további emberrablásokat és merényleteket generálnak. Giuliana Sgrena életben maradt, de vajon társaival egyetemben szembenéz-e valaha a ténnyel, hogy miközben szavakban az iraki népért küzd, addig tetteivel Irak, Olaszország és az egész Nyugat ellenségeit szolgálja.

Olvasson tovább: