Kereső toggle

II. Rákóczi Ferenc, az elárult fejedelem

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ki volt II. Rákóczi Ferenc, magyar vágyak és remények egykori, háromszáz év előtti megtestesítője, nem mint az emlékművé magasztosított nemzeti szimbólum, hanem az élő hús-vér ember? Erre a kérdésre azért is ajánlatos választ keresni, mert a történelmi múlt nem csak tudatunkban él, hanem néha visszatér, amennyiben a jelen nehézségei olykor a múlt sikertelenségéből fakadnak.

A tárgyilagos szemlélőnek tudomásul kell vennie, hogy Rákóczinak erényei és ragyogó képességei mellett számos gyengéje, hibája is volt, melyek nem kis mértékben hozzájárultak sorsának kedvezőtlen alakulásához, elképzeléseinek, terveinek kudarcához.

Kezdjük az erényekkel.

Des Alleurs márki így számol be első benyomásairól XIV. Lajosnak: "Ragotzi herceg csak harminckét éves, magas, jó alkatú, fenséges tartású, szép arcú, szelídség és tanulékonyság szellemének fő tulajdonsága, amelyekhez sok jóakarat és állandó szorgalom társul. Sok dolgot tud, és azokat jól tudja."

Des Alleurs beszámolója már azért is szavahihető, mert a márkinak a magyarokról, főleg a kuruc tábornokokról rossz véleménye volt: "A magyarok a világ legnagyobb zsiványai. Emellett részegesek, hiúk, hazudósak, állhatatlanok, minden képzeleten felülmúlóan gyávák, s ha háborúba mennek, ezt csak zsákmány reményében teszik."

Rákóczi szinte máról holnapra lett hadvezér és államférfi. Átmenet nélkül és bámulatos gyorsasággal vette át ezt a két szerepet, mintha mindig is hadsereget irányított vagy uralkodókkal levelezett, diplomatákkal érintkezett volna. Nemcsak rajta múlott, hogy valamennyi csatáját elvesztette, hanem elsősorban azon, hogy nem volt ütőképes, fegyelmezett hadserege.

Rákóczi erényei közé számít, hogy történelmünk során ő volt első és Széchenyi Istvánig egyetlen főnemesünk, aki a parasztságot is a nemzethez számította. Szövetségest látott mindenkiben, akár nemes, polgár vagy paraszt volt, aki önként elhatározásból csatlakozott hozzá.

Kétségkívül pozitív tulajdonságnak vehetjük azt is, hogy Rákóczi számára az írás több volt, mint a gondolatközlés egyik formája. Mert bármilyen szerepre is késztette sorsa, mindig író maradt. Hitt az írás hatalmában, az írott szó hatóerejében. Több nyelven tudott, ezért Emlékiratait az európai diplomácia nyelvét választva franciául, Vallomásait pedig Szent Ágoston példájára latinul írta. Mégis, jóllehet sokat és szívesen írt, fogalma se volt arról, hogy közvetlen közelében hosszú éveken keresztül egy nagy író, a magyar próza kiváló művelője élt. Mikes Kelemen, aki a fejedelmet eleinte apródként, később pedig kamarásként szolgálta, persze csak egyszer? erdélyi nemes volt. De nem ártott volna, ha a fejedelem a törökországi száműzetés éveiben kikérte volna éles esz? kamarásának véleményét.

Rákóczi sok bajának, szerencsétlenségének egyik forrása rossz emberismerete volt. Tiszta lelk? jóhiszeműsége el se tudta képzelni, hogy valaki, akihez jó volt, megcsalja őt. Ezért bízta 1700-ban XIV. Lajosnak írt leveleit egy belga származású császári századosra, aki ezeket haladéktalanul benyújtotta a császárnak. Ennek következményeként Rákóczi a bécsújhelyi várbörtön rabja lett, ahonnan csak felesége segítségével tudott megszökni.

Mint darazsat a méz, úgy vonzott magához Rákóczi Rodostóban kémeket, csalókat, csirkefogókat. Számos csalódása ellenére rendületlenül hitt az emberi tisztességben, és bizalmába fogadott minden jöttment idegent, aki tiszteletteljes hódolattal lépett elébe. A dán Bohn Paul Wilhelm, aki 1727-ben lett Rákóczi titkára, minden levélről, melyet Rákóczi írt vagy kapott, másolatot juttatott el a konstantinápolyi császári követnek. Rákóczi szívesen és gyakran látott vendégei, Gallani érsek és a jezsuita Cachod atya szintén császári kémek voltak.

Vigorous Jean, egy belga származású kalandor, protestáns létére Rákóczi kedvéért katolikus hitre tért, amiért őt a fejedelem nemesi ranggal jutalmazta. Éveken keresztül utazgatott ez a szélhámos Rákóczi diplomatájaként ide-oda, minden eredmény nélkül, de mint a császári követ kémje nagyon is megbízható volt.

Térjünk vissza a szabadságharc éveire. Ha Rákóczi reálpolitikus lett volna, hallgatott volna Jablonski Dániel berlini udvari lelkész tanácsára, aki Ráday Pálnak, a fejedelem titkárának 1705 augusztusában írt levelében mielőbbi békekötést ajánlott. Ne bízzanak a magyarok a francia király ígéreteiben, mert XIV. Lajos csak saját érdekeit tartja szem előtt. 

1706-ban a kurucok valóban előnyösebb békét köthettek volna, mint öt év pusztulása és vérontása után Szatmárban, főleg azért, mert a békét akkor Anglia és Hollandia szavatolták volna. Rákóczi nem hajlott kompromisszumra, és ragaszkodott a független erdélyi fejedelemséghez, mely az adott körülmények között megvalósíthatatlan illúzió volt.

Rákóczi diplomáciája már azért is sikertelen volt, mert ő naivul abból indult ki, hogy embertársai (a Habsburgok kivételével) olyan tisztességesek, mint ő maga.

Rendületlenül hitt abban, hogy a korabeli uralkodókat olyan külpolitikára tudja rábírni, amely a magyar érdekeknek leginkább megfelel. Nem vette észre, hogy éveken keresztül ő maga is csak egyszer? figura volt XIV. Lajos sakktábláján. 

Rákóczi szabadságharca nyolc év viszontagsága után befejeződött és célkitűzését tekintve sikertelen maradt. Hiábavalónak bizonyult a nagy nekilendülés, az álomkép délibábként eltűnt a horizont mögött. A magyarok viszont történelmük során megtanulták, hogy kudarc is lehet felemelkedés forrása. Ezért ragaszkodnak annyira kudarcaikhoz, és ezért van értelme és haszna annak, ha felkavarjuk múlt idők porát.

Olvasson tovább: