Kereső toggle

Messianisztikus küldetéstudat

Az orosz lélek és a Nyugat

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A tervezett Irak elleni támadás előestéjén az USA kulcsfontosságú szövetségesének tekinti Oroszországot, mint ahogyan a második világháború idején is tette. Sokak szerint Washington számára Putyin fontosabb volt, mint NATO-szövetségesei az afganisztáni hadműveletek lebonyolításában. Mint ismeretes, Moszkva komoly titkosszolgálati segítséget nyújt, és elnézi, hogy az amerikaiak megvetették lábukat Közép-Ázsiában, az egykori szovjet tagköztársaságokban, valamint, hogy a kaukázusi térségbe, Grúziába katonai kiképzőket és tanácsadókat küldtek. A decemberi koppenhágai csúcson pedig Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök jelentette ki, hogy Oroszországnak tagként is helye van a közös Európában. Az intenzív amerikai–orosz közeledés és az európai szirénhangok kapcsán fölmerül egy fontos kérdés: milyen szellemiséget csomagolnak az oroszok a kelengyéjükbe az újsütet? frigy megvalósításához?



Restaurálás után visszaszállítják a szentpétervári lovasszobrot az Anichov-hídra. Nem feledik a dicső kort Fotó: Reuters

Mint emlékezetes, tavaly májusban az Észak-atlanti Szerződés Szervezete, a NATO és Oroszország hivatalosan is egyesítette erőit a NATO– Orosz Tanács felállításával, mely "Vancouvertől Vlagyivosztokig" terjedő területen felelős a biztonsági együttműködésért. A New York-i terrortámadás felgyorsította a közeledést, és az addig inkább Ázsia felé tájékozódó oroszokat észak-atlanti irányba fordította. Cserében az oroszok szemet hunynak a három balti állam NATO-belépése fölött, amivel újabb fontos mérföldkő kerül Európa "újraegyesítésének" útjára. Oroszország és a Nyugat kapcsolata azonban régtől fogva nagyon is ellentmondásos volt. 

A mai napig megválaszolatlanok azok a kérdések, hogy Európához tartozik-e Oroszország, lehet-e civilizálni Oroszországot, s a Nyugat mintaként szolgálhat-e Oroszország modernizálásához. A másik fontos kérdés, hogy amennyiben Moszkva a Nyugat felé veszi az irányt, mit tud hozzáadni a nyugati civilizáció szellemiségéhez. 

A Szovjetunió 1991-es felbomlása után, Kozirjev külügyminisztersége idején a nyugati kapcsolatokat kitüntetettként kezelte az orosz külpolitika. Az orosz vezetés arra számított, hogy a gyors belső átalakulás a Nyugat partnerévé fogja tenni az országot. A balkáni válság, az iszlám – főként csecsen – fundamentalizmus erősödése miatt hatékony és működőképes partnereket kellett keresni, ezért előnyben részesítették az amerikai kapcsolatokat. Ezt a némelyek által a romantikus közeledés időszakának nevezett korszakot gyorsan fölváltotta 1996-ban a primakovi doktrína, nem kevéssé az amerikai gyanakvásnak és visszafogottságnak köszönhetően. Moszkva hangsúlyozni kezdte, hogy a világ többpólusú, amelyből következett, hogy Amerika mellett nagyobb figyelmet kell szentelni a többi pólusnak is: Nyugat-Európának, Délkelet-Ázsiának, a Közel- és Közép-Keletnek. 

A váltásnak komoly tápot adtak az orosz nacionalista erők, akik a cári Oroszországot álmodják vissza, melynek nagyságát a katonai erő s az autoritárius állam uralma adja. Sokak szerint Oroszország arra van kárhoztatva, hogy konfrontálódjon a külvilággal, valamint Nyugat és Kelet végzetesen kibékíthetetlen. Elemzők rámutatnak arra, hogy az orosz, majd a szovjet birodalom történelme során (a "zavaros időszakok" kivételével) a következő pilléreken állt: centralizált, állami irányítás alatt lévő gazdaság, totalitárius politikai rendszer és messianisztikus ideológia, valamint a birodalomépítés, az állandó expanzió. Ez az államtípus állandó konfrontációra kényszerült a külvilággal, s éppen ez az állandó összeütközés jelentette a negyedik pillért, amely egyébként a rezsim elvi igazolásául is szolgált. 



Moszkva, a harmadik Róma



A Kelet és Nyugat közötti ellentét kezdetben főként vallási köntösben jelentkezett. A katolikus és az ortodox világ először a 9. században fordult egymás ellen, amikor a keletiek kiközösítették Rómát, majd 1054-ben az európai vallási térképnek máig alapot adó egyházszakadás során Róma közösítette ki a konstantinápolyi pátriárkát. Kelet és Nyugat viszonyában az igazi törést viszont 1204 hozta, amikor a keresztes lovagok elfoglalták Bizáncot. Ez az esemény, valamint a nem sokkal ez után létrejött tatár uralom véget vetett a Nyugattal folytatott gazdasági, kereskedelmi együttműködések, a dinasztikus házassági szerződések időszakának. A rendre megjelent vallási vitairatok tiltották a latinokkal és a velük egyetértő szláv népekkel – főként lengyelekkel – gyakorolt érintkezést, ostorozták a kovásztalan kenyér és a fúlva holt állatok fogyasztását. 

A mongol iga is hozzájárult a pravoszláv öntudat erősödéséhez, melynek új lökést adott Bizánc 1453-as elfoglalása, III. Iván cári címe s a "Moszkva, a harmadik Róma" ideológiája. Az oroszok nemcsak hogy egyre inkább elzárkóztak a Nyugattól, de az addig meglévő demokratikus hagyományok helyét mindinkább elfoglalta az államhatalom mindenhatósága. Az idő múltával a Romanovok lengyelekkel, törökökkel, svédekkel folytatott harcai során a nemzeti és vallási öntudat a nagyhatalmi politizálás eszköze lett. A 18. századtól Oroszország az "igazi keresztények", a pravoszlávok védelmezőjének tekinti magát a mai napig. (A legutóbbi balkáni háború idején Vlagyimir Zsirinovszkij szélsőséges, de a kilencvenes évek közepén nagy népszerűségnek örvendett orosz politikus előszeretettel látogatta a "szerb testvéreket", s segítséget ígért nekik az együtt töltött iszogatós és nótázós esteken.)

Napóleon 1812-es oroszországi hadjárata, az oroszok hősies kitartása nagyban hozzájárult a nemzeti tudat magabiztosságának kialakulásához, amely messianisztikus küldetéstudattá fejlődött. Ennek az eszmének a képviselői szerint az orosz Isten választott népe, az egyedüli olyan nép, amely képes az igaz hitet, az isteni tanítást más népekhez is eljuttatni, amely egyébként kötelessége is. Nem kis elánnal próbálták meg az "igaz hitet", a kommunizmus "vallását" terjeszteni és általa "boldogítani" a világ népeit a bolsevikok sem, akik közül az egyébként grúz származású Sztálin az orosz nemzeti eszme legnagyobb formátumú huszadik századi képviselője lett. Oroszországban erőteljesen megfigyelhető az arra irányuló affinitás, hogy választott népként üdvözítsék a világot. 



A zsidóellenesség gyökerei



Oroszországban mély gyökerei vannak a nyilvánvaló antiszemitizmusnak, zsidóellenességnek is. 2000 tavaszára elérte az egymillió főt a főként az üldöztetések hatására kivándorolt zsidók száma. Mint ahogyan arra Gereben Ágnes rámutatott az Antiszemitizmus a Szovjetunióban cím? munkájában, a szovjet érában legalább három heves antiszemita robbanás volt az 1920-as években a "kozmopolitizmus" elleni harccal együtt, az 1945 utáni évtizedben jellemző volt a hivatalos antiszemita hisztéria, mely a zsidó orvosok perében érte el tetőpontját, majd az 1970-es évektől a resztalinizációs szovjet nacionalizmus idejének antiszemitizmusa a birodalom összeomlásáig tartott. A mai oroszországi antiszemita megnyilvánulásokat olyan események jellemzik, mint a szovjet lágerben elhunyt zsidó költő, Oszip Mandelstam sírjának meggyalázása, aki elsőnek mondta ki a Szovjetunióban "kitetsző mezítelen rettenetet".



A nagy kérdés



Az oroszokat foglalkoztató nagy kérdésekre, Kelet és Nyugat viszonyára adandó válaszok az 1840-es évektől kezdve két eszmerendszeren belül jelentkeztek: a szlavofilek és a nyugatosok egyaránt elkerülhetetlennek tartották Oroszország modernizációját, csak a megvalósítás módjában tértek el alapvetően a nézeteik. Az 1860-as évektől kezdve terjedt a pánszlávizmus, a Nyugat bírálata, elutasítása, 

s ezzel együtt a szláv népek küldetésének és testvériségé-nek hangsúlyozása. Ilyen körülmények között lépett fel Vlagyimir Szolovjov, az orosz vallásbölcselet programadó személyisége. A teljes tudás filozófiai elvei cím? írásában az emberiség fejlődésének három fázisát vázolja fel. Az első az emberi lét ősi időszaka, amikor a teológia, a filozófia és a tudományok öntudatlan egységet alkotnak. A második a kereszténység kora, amikor az egyház mint "sacrum" elkülönül az államtól mint "profanumtól". A polgári társadalom osztályokra, majd atomokra hullott szét, ami az egyén egoizmusához és szabadossághoz vezetett. Szolovjov szerint kell hogy legyen egy magasabb szint? rendező elv, amely ezeket a részeket egységbe képes foglalni. A harmadik korszak vezérelve lesz ez a békéltető, egységesítő elv, amely az emberen és természeten kívüli, magasabb rend? isteni szférában található meg, s csak a kinyilatkoztatás által, egy közvetítő nép segítségével lehet hozzájutni. A munkássága kezdeti szakaszán a szlavofil állásponthoz közel került Szo-lovjov Oroszországban vélte felfedezni az organikus egység zálogát. Csak az orosz nép tudja ezt a közvetítő funkciót, prófétai feladatot betölteni az orosz vallásfilozófus szerint, aki azt a spengleri megállapítást, hogy az oroszok eredendően metafizikai szemléletűek, a kiválasztottság jeleként értelmezte. Szolovjov határozottan cáfolja, hogy az élettelen emberiséget az örök istenivel való egyesítés feladata különleges képességeket igényel: "Az ilyen népnek nincs szüksége semmilyen sajátos kiváltságra, semmilyen speciális erőkre és külső adottságokra, mert nem önmagából hat, nem saját lényegét teljesíti be. A harmadik, isteni erőt hordozó néptől csak a mindenféle korlátoltságtól és egyoldalúságtól való szabadság, szűk, speciális érdekeken való felülemelkedés kívántatik meg. Valamint hogy ne merevedjen meg minden energiájával a tevékenység és tudás valamely egyedi, alacsonyabb szférájában, s az egész, a maga kicsinyes érdekeivel együttesen vett élettel szembeni közömbösség, a magasabb ren-d? világ pozitív valóságába vetett teljes hit, s a magasabb rend? világgal szembeni alázat jellemezze" – írja a Három erő cím? munkájában.



"Európa megmentői"



Az orosz filozófus szerint az oroszok történelmi rendeltetése az, hogy "az egyetemes egyház számára biztosítsák a politikai hatalmat, hogy megmentsék és újjáalkossák Európát". Szolovjov meg is indokolja választását: szerinte az orosz nép mélyen vallásos és monarchikus alkatú, profetikus jegyei vannak, "az orosz lélek hatalmas, nyílt ereje, a jelenbeli létének szegényességével és ürességével való kontraszt" mind-mind igazolják Oroszország történelmi rendeltetését. 

Szolovjov az egyetemes egyház egyesítését Az Antikrisztus története cím? apokaliptikus esszéjében (magyarul megjelent: Osiris, 1994) épp az Antikrisztus megjelenése idejére teszi. A történet szerint a kárhozat fia idejében egyesül az ortodox, a német protestáns és a katolikus egyház. Az Antikrisztus elleni lázadás során, a "sötét éjszakában, egy magas és elhagyatott helyen" János sztarec, Péter pápa és Pauli professzor kimarad Kelet és Nyugat öszszes főpapjának antikrisztusi szövetségéből, és együtt lépnek egységre. 

Az orosz vallásfilozófus meg is haladja a szlavofil hagyományokat annyiban, hogy az orosz értelmiségi réteg számára az orosz nép részeként nem csupán nemzeti, hanem összemberi célokat tűz ki: univerzális messianizmust hirdet. Később e gondolata prófétai hittel felvállalt koncepcióvá alakult. Szolovjov elképzelése szerint Oroszország, amikor igazi ortodox-katolikus állammá válik, beteljesítheti az igaz keresztény állam feladatát: egységesítheti a keleti és nyugati elvet és azok államiságát. A "szabad teokráciát" három történeti fázison keresztül valósíthatja meg, míg elérkezik a társadalmi viszonyoknak keresztény alapon való kialakításához. 

Oroszország modernizációjáról szólva Szolovjov szerint a nemzeti érdekek érvényesülését a leggyakrabban a nemzeti egoizmusból fakadó álpatriotizmus akadályozza, ami ellen nehéz küzdeni, mivel a haza- és népszeretet álcájába bújik. A filozófus felhívja a figyelmet arra is, hogy a Kelet nem ismeri a fejlődés eszméjét. "Amennyiben a személyes tudat egy felettébb szegényes és kizárólagos vallási elvnek feltétlen alá van rendelve, amennyiben az ember magát csak a vak, értelmetlen önkény szerint tevékenykedő istenség kezében lévő jelentéktelen eszköznek tekinti, akkor érthető, hogy az ilyen emberből nem válhat sem nagy formátumú politikus, sem nagy tudós vagy filozófus, sem zseniális művész, hanem csak megszállott fanatikus, amilyenek a muszlimok legkiválóbb képviselői is" – írja a Három erő cím? munkájában.



A népek felszabadítója



Az 1870-es években a nemzeti mozgalom és a vallásos érzület újabb megélénkülése következett el Oroszországban, mely a népek felszabadítójaként kívánt fellépni a történelem színpadán. A szlavofilek újabb nemzedéke, s maga Dosztojevszkij is túllépett a Nyugat bírálatán, s már el is utasította azt mint az "euklidészi ész" termékét. Dosztojevszkij maga sem tartotta az európai kultúrát képesnek arra, hogy az emberiség sorsát befolyásolni tudja. A Nyugat eszméi: a naturalizmus és a materializmus megakadályozták, hogy elterjedjen a spiritualizmus és az idealizmus, míg a századfordulóra az orosz vezető értelmiségi körökben ezzel ellentétes folyamatok zajlottak le. Valóságos Sátán-kultusz alakult ki, Sátán témában hirdettek meg pályázatokat irodalmi folyóiratok. 

A Szovjetunió felbomlását követően egyes elemzők új "zavaros időkről" beszéltek Oroszországban, melyeket az egységes szemlélet, a közösségi, politikai intézmények hiánya jellemzett, de sokak szerint nagy veszélyt jelent az álnyugatosság is. Egyre terjed ugyanis az ázsiai típusú, a személyes életet a lehető legnagyobb mértékben megalázó elv érvényesülése, ami látszólag a nyugati civilizáció átvételét szorgalmazza, de valójában nem hoz létre polgári jellegű, civil társadalmat. 

Megfigyelhető az Oroszországban mindig is nagy hagyományokkal rendelkező anarchiára való hajlam is. 

A refeudalizációban érdekelt mintegy 30-40 milliós réteg a legális gazdaságtól és a hagyományos szociális kapcsolatoktól tudatosan elhatárolódik, érvényesülése akadályának tekinti az államot, és 

a demokratikus keretek között megjelenő szabadságot tehernek tekinti egyéni céljai megvalósulásában. 

Oroszország tehát rendkívül ellentmondásos "csomaggal" közelít a Nyugat felé. Kérdés, mit tud kezdeni a nyugati civilizáció az orosz hagyományokban mélyen gyökerező messianisztikus küldetéstudattal és antiszemitizmussal.

Olvasson tovább: