Susan Friedman, az NBC riportere Fotó: Somorjai
A köz még hatékonyabb, profittól (azaz reklámoktól) mentes szolgálatának gondolata az egyik kereskedelmi csatorna, az NBC egyik neves munkatársának fejében fogant meg. A Public Broadcast Laboratory, a PBL azonban mindössze egy évet tudott szolgálni, mert a törvény a politikai, politikusi befolyást ugyan távol tudta tartani a műsoroktól, a gazdaság azonban akkoriban még nem tűrte a kritikát: egy-egy leleplező oknyomozó műsor után a befolyásos cégek elérték, hogy az államukban letiltsák a PBL sugárzását. Ma már ez nem gyakorlat, se a PBL utódjaként létrejött Public Broadcast System amerikai közszolgálati adó, se a négy nagy csatorna, az ABC, NBC, CBS és a feltörekvő Fox esetében sem; a sajtó hatalma az évek során csak erősödött az Államokban, már képesek versenyre kelni a gazdaság hatalmasságaival. Politikai befolyás? A "Hogy képzeli ezt? Ki van rúgva!" típusú telefonok az NBC riportere, Susan Friedman megfogalmazása szerint soha, semmilyen körülmények között nem fordulhatnak elő Amerikában. A Los Angeles-i riporternő az elmúlt fél évet Szlovákiában, Romániában és Magyarországon töltötte, ahol televíziós ismereteket oktatott. Az itt szerzett tapasztalatairól kérdeztük.
– Sokévi sikeres amerikai televíziós munka után sikerült éppen olyan országokat végigjárnia Kelet-Európában, ahol a közszolgálati televíziózás komoly válságon megy keresztül. Amerikai szemmel nézve milyennek találta a helyzetet?
– Részt vettem annak idején az első amerikai közszolgálati próbálkozásban, a PBL volt az első munkahelyem. A jelenlegi közszolgálati csatorna, a PBS egyébként hasonló gondokkal küszködik nézettség terén, mint a kelet-európai csatornák. A nézői öregednek, a nézettségi arány nagyon alacsony, a fiatalokat nem tudja megszólítani. Ugyanakkor igen magas színvonalú műsorokat készít, komoly interjúkat, magazinműsorokat, színházi közvetítéseket – igaz, tizenhét éve nem adtak le új drámát, a meglévők főleg brit darabok, de a kormány művészi szempontból konzervatív, a kortárs színházat nem tartja művészetnek. Egyszóval megújulásra Amerikában is szüksége van a közszolgálati televíziónak. A különbség elsősorban a köz szolgálatáról kialakított szemléletben van az amerikai és a kelet-európai televíziózás között.
– Úgy érti, mást jelent Kelet-Európában a közszolgálat?
– Szlovákiában, Romániában és Magyarország több városában tartottam televíziós kurzusokat, és meglepett, milyen nehézségekkel kellett szembesülniük a tanfolyam fiatal résztvevőinek egy-egy rövidfilm elkészítése során. A kurzuson a "mélyvíz" technikát alkalmaztuk: három-négy fős csoportokat alakítottunk, nekik kellett kiválasztaniuk egy hírértékkel bíró eseményt vagy történetet, meg kellett találniuk hozzá a megfelelő interjúalanyokat, forgatókönyvet kellett írniuk, és ők végezték az anyag feldolgozását, vágását, a szövegfelmondást is. Segítséget természetesen kaptak hozzá. A technika okozott nehézségeket, de erre számítottam, ezek megoldása volt a képzés egyik célja. Inkább az lepett meg, hogy milyen nehéz megszólaltatniuk hivatalos személyeket, akik egyáltalán nem érzik kötelességüknek a tájékoztatást.
– A riporterjelölteket, gondolom, ez nem érte ennyire váratlanul, vagy tévedek?
– Annyira nem érte őket váratlanul, hogy számomra nehéz is volt megállapítani, hogy a kérdezőben vagy az interjúalanyban munkál nagyobb félelem. Az egyik egyszerűen meghátrált a kellemetlen kérdések elől, a másik nem szívesen adta semmilyen információhoz az arcát, nevét. Utcán még ennél is nehezebb volt megszólaltatni valakit, ami azért lepett meg, mert Amerikában mindenki el akarja mondani a véleményét, a mikrofon meg a kamera vonzza az embereket. Magyarországon érezhető a félelem, senki nem akar reflektorfénybe kerülni, számon kérhetővé válni a véleménye miatt. Ezért aztán a tanfolyamok tananyagába a bátorságszerzés lehetőségeit is beiktattam.
– Amerikában nem tekintik zaklatásnak, ha megjelenik egy újságíró és kérdezősködni kezd?
– De valószínűleg igen, de azzal azért mindenki tisztában van, főleg a köztisztviselők, hogy a közönség tájékoztatása beletartozik a feladatkörükbe. Amikor csődbe ment cégek vezetőit szeretnénk megszólaltatni, nekik természetesen az a céljuk, hogy a kellemetlen kérdések elől elbújjanak. Az újságíróknak, riportereknek viszont a kitartás tartozik a munkaköri kötelességeik közé. Ha kell, napokat várunk a megfelelő alkalomra valakinek az irodája környékén. Egyébként is időigényes egy-egy anyag elkészítése, minden adatot be kell gyűjteni, minden lehetséges szereplőt meg kell szólaltatni, vagyis minden esetben oknyomozó munkát kell végezni. Ezt például kicsit hiányolom a kelet-európai gyakorlatból, nekem úgy tűnt, sem idő, sem pénz nincs ilyenfajta munkára a hírek összeállításánál. Feltűnt az is, hogy míg nálunk egy riporter az elejétől a végéig maga készíti el az anyagát, addig itt külön ember van minden munkafázisra. Bukarestben például együtt vettem fel az anyagot egy román kollégával. Amikor visszaértünk a stúdióba, meg szerettem volna nézni a felvételeket, hiszen össze is kell majd vágni, meg kell hozzá írni majd a szöveget, amit majd a képek alá mondunk. "Nem kell megnézni a felvételt, az nem a mi dolgunk" – mondta a román kolléga. Kiderült, hogy olyan valaki nézi majd vissza az anyagot, aki nem volt kint a felvételnél, egy másik vágja majd meg, egy harmadik ír szöveget hozzá, és a szép, fiatal bemondó felolvassa majd. Olyanok kezén megy tehát át a történet, akik voltaképpen nem is tudják, miről van szó. Az is elképzelhetetlen nálunk, hogy a hírt felolvasó személy ne legyen maga is tapasztalt riporter, akinek nem okozna gondot bárkivel interjút készíteni, akár élő adásban is. Kelet-Európában ezzel szemben úgy tűnt, rendkívül fontos, hogy tökéletes szépségű, fiatal emberek kerüljenek a képernyőre, azon az áron is, hogy szakmai szempontból esetleg teljesen tapasztalatlanok. Amerikában közismerten fontos a megjelenés, ami a televíziózásban talán még inkább igaz, de ez nem tökéletes szépséget jelent, inkább egyfajta jólápoltságot, kortól függetlenül.
– Így "ránézésre" mikorra várható fordulat felénk a televíziózás minőségében?
– A legnagyobb akadálynak a félelem tűnik, ami miatt sokszor már a kérdések sem hangzanak el, így válaszra sem lehet számítani. Pedig tapasztalatom szerint az emberek kíváncsiak azokra a döntésekre, eseményekre, amelyek meghatározzák az életet az országukban, szeretnék tudni, mire költik az adójukat, és így tovább. Amerikában a négy nagy országos csatorna, az ABC, az CBS, az NBC és a Fox imidzsét elsősorban a hírműsoraik határozzák meg, a legnagyobb verseny köztük éppen ezen a területen zajlik. Mindegyik arra törekszik, hogy ő legyen a legmegbízhatóbb, leghitelesebb hírforrás. Ez a verseny kihívást jelent a riporterek számára is, hogy a lehető legalaposabban végezzék a munkájukat, nem feltétlenül az a cél, hogy mindennap képernyőn legyenek. Kelet-Európában hiányzik a példa, amit követni lehetne, nem tudnak ilyet mutatni se a riporterek egymásnak, se egyik adó a másiknak. A politika a kezdetektől rátelepedett a hírszolgáltatásra, amit a rendszerváltáskor sem sikerült felszámolni, beleivódott a gyakorlatba, még a kereskedelmi adókon is érezhető a hatása. Ha egyszer sikerül egy kormánynak önmérsékletet tanúsítania, rendkívüli ajándékot adhatnának az embereknek. Olyasmit, amire a rendszerváltás óta vágynak: szabad sajtót.
2002. 08. 09. (VI/32)
