Kereső toggle

Andrássy út 60.

A terrorpláza

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

E hét vasárnapján, a kommunizmus áldozatainak emléknapját megelőző napon adják át az Andrássy út 60-ban, az egykori nyilas pártszékház, majd az Államvédelmi Hatóság központi épületében kialakított Terror Háza nev? múzeumot, mely az alapítók szándéka szerint a diktatúrák áldozatainak állít emléket. A hárommilliárd forintba kerülő múzeum már hónapok óta viták tárgya, nemcsak esztétikai megjelenése, történelmi üzenete miatt, hanem mert érvényes építési engedély nélkül végezték el az épület átalakítását.



Ma is köztünk vannak Fotó: MTI

A ház 1881-ben épült Feszty Adolf tervei alapján, egy vasöntöde helyén, a háromemeletes bérpalota 1885-ben került a Perlmutter család tulajdonába, akik közül a legismertebb, Perlmutter Izsák a kor kedvelt festője volt. Végrendeletében úgy határozott, hogy özvegyének és nevelt lányának halála után a pesti izraelita hitközség örökli egész vagyonát, így az Andrássy úti házat is. A csendes polgárház egy 1937-ben beköltöző lakó révén vált ki a többi hasonló tisztes bérpalota közül, s keveredett olyan rossz hírbe, amelyből úgy tűnik most már soha sem szabadul. Szálasi Ferenc a zsidó tulajdonban lévő bérház első emeletén rendezte be ugyanis pártja hivatalos helyiségeit. 1940 októberében, börtönből való szabadulása után mondja: "Az Andrássy úti székház számomra és a magyar népi kezdeményezés számára mindenkor a Hűség Háza fog maradni." A nyilas hatalomátvétel után ugyan Szálasi a Várba költözik, hívei pedig a közigazgatás legkülönfélébb intézményeibe teszik székhelyüket, de az Andrássy út 60. mint legfőbb begyűjtőhely a vészkorszak idején, a nyilas terror egyik központjaként működik.

Budapest felszabadulása után rövidesen a budapesti rendőr-főkapitánysághoz tartozó Politikai Rendészeti Osztály (PRO) veszi birtokba az épületet. Péter Gábort egyébként megelőzik, Tömpe András különítményesei költöznek először a házba, s a két hasonló szervezet egy ideig közös fedél alatt működik. Tömpe és Péter közti éles rivalizálásból végül Péter kerül ki győztesen, így ő szervezheti meg a kommunista hatalom terrorszervezetét, mely 1946 októberében közvetlenül a Belügyminisztérium alá kerülve, Államvédelmi Osztályként (ÁVO), majd két év múlva – papíron ugyan másodfokú – hatóságként gyakorlatilag önállósul Államvédelmi Hatóság (ÁVH) néven. Felvetődik a kérdés, hogy miért épp az Andrássy út 60-at választották Péter Gáborék központjuknak? 

Péter Gábor hivatalosan "a főváros fasiszta bűnözőinek néptörvényszék elé állítása és mindennemű, a demokratikus Magyarország ellen irányuló szervezet és mozgalom likvidálásában" határozza meg szervezete feladatait, s valóban itt hallgatják ki Szálasit és vádlott társait, mondván, ott bűnhődjenek, ahonnan mozgalmuk kiindult. Mégsem valószínű, hogy csupán szimbolikus megfontolások vezették Péter Gáborékat. Sokkal valószín?bb, hogy egy frekventált helyen lévő, jó állapotban maradt, üres épületet kerestek. Ezeknek a kritériumoknak tökéletesen megfelelt az Andrássy út 60. alatti ingatlan, mely viszonylag csekély háborús károkat szenvedett, s igazán nem kellett félni, hogy a nyilasok visszaigénylik. Annál kevésbé – amit azonban nyilván nem tudhattak Péterék –, hogy soha nem is volt a nyilasok tulajdonában. Az ÁVH sem tartotta szükségesnek formálisan tulajdonába venni a házat, azt csak 1951-ben államosították. 

A teljhatalmú szervezet céljaira hamarosan szűknek bizonyul a háromemeletes bérház, így folyamatosan az egész tömböt birtokba veszik, sőt a szomszédos Izabella utca által határolt tömb házaiba is a szervezet irodái települnek. Maga Péter Gábor a 62. szám alatti épületben rendezte be az irodáját. Mire kiépült ez a csaknem húsz épületből álló birodalom, 1950 végére elkészült az ÁVH számára az a Duna-parti épület, amely megszüntetésükig székhelyük lett. Ez az épület nem más, mint az MSZMP későbbi székháza, a mai Képviselői Irodaház, a pesti utca nyelvén: a fehér ház. Az üresen maradt Andrássy út 60-ba külkereskedelmi vállalatok költöztek, a rendszerváltás után pedig az ÁPV Rt. lett a tulajdonos. 



A háttér



A múzeum Schmidt Mária ötlete volt, aki a nyolcvanas években több Soros-ösztöndíjat nyert, a holokauszt, az antiszemitizmus és a zsidó történelem tárgykörében kutatott Jeruzsálemben, Tel Avivban, Oxfordban és máshol. A kilencvenes évek közepén nyilvánvalóan politikai irányt váltott, s az 1998-as választás után a miniszterelnök főtanácsadójaként a XX. és a XXI. Századi Intézet főigazgatójává avanzsált. Tudományos karrierje is meglódult az utóbbi néhány évben, 1999-ben szerezte meg PhD fokozatát, s 2001-ben docenssé nevezték ki. A XX. Századi Intézet egyébként az Orbán-kormány terméke, több mint százmilliós költségvetését a kormányzat az 56-os Intézet és a Politikatörténeti Intézet költségvetésének megvonásából finanszírozza. A két intézet és a múzeum is a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány égisze alatt működik. 

Schmidt Mária többször kiemelte, hogy rekordidő alatt készült el a múzeum. Ám sokan úgy vélik, nem a kommunista diktatúrák áldozatainak nem túl ismert ünnepe szorította a kivitelezőket, hanem a kampányidőszak. Ennek volt köszönhető, hogy az építkezés során számos jogszabályt megsértett az építtető. Ráday Mihály mint a főváros illetékes bizottságának alelnöke fedezte fel a többszörös jogsértést. A múzeum műszaki leírása szerint "a homlokzatnak ki kell fejeznie az épület mögöttes tartalmát", ezért festették munkásőr szürkére, s vonták sötét keretbe az épületet, mely a tervező szerint az épület negatív auráját hivatott kifejezni. A sötét keretet fölül egy 3,8 méteres acélpárkány képezi, amelybe a TERROR szót, illetve vöröscsillagot és nyilaskeresztet vágtak (a két önkényuralmi jelkép egyben a múzeum logója is). A Világörökség címére pályázó, egységes építészeti stílusú, békés Andrássy út fölé vészjóslóan magasodó párkányzat célja, hogy a napsütés az épület homlokzatára vetítse állandóan változó fényjátékként a TERROR szót. A párkányt a járdával úgynevezett pengefal köti össze, ami gyakorlatilag egy acéllemez, a járdánál kétszer hatméteres kapuval, melyen az első elképzelésekben még ajtószárnyak is szerepeltek. A járda aszfaltját pedig gránitburkolatra cserélték, hogy a sötét keret teljes legyen. Éjszakára 

kigyúlnak a pengefal és a párkánytető éle alá rejtett világítótestek, mely fénycsíkkal keretezi a homlokzatot. Az épület előtt álló kőrisfákat (melyeket rendre növendék ecetfáknak neveznek) is kivágatnák, s helyette vérszilvákat telepítenének, melynek vörös termésében tapicskolnának a járókelők. Végül, hogy a groteszk látványból semmi se vesszen el, megállási tilalmat is bevezetni óhajtanak az épület előtt. Nem tisztünk elemezni az építészeti megoldást, a látvány magáért beszél, viszont érdekes megvizsgálni, hogy milyen módon valósult meg az ötlet. Miután a VI. kerület tervtanácsa nem támogatta az építési engedély kiadását, a kerület jegyzője saját hatáskörébe vonva az ügyet, kiadta az engedélyt úgy, hogy figyelmeztetett benne: "Az érintett közterület tulajdonosai, kezelői hozzájárulásának megléte előfeltétele az engedély megadásának." Ezt ugyan elmulasztották előzőleg bekérni, sőt – hogy még kevesebb galiba legyen – az Andrássy út tulajdonosát, a fővárosi önkormányzatot sem értesítették a határozatról. Így történhetett, hogy a fővárosi önkormányzat a közigazgatási hivatalhoz – népnyelven Grespik-hivatalhoz – fordult jogorvoslatért. Ha Grespiket épp ebben az időben nem menti fel hivatalából Pintér Sándor, bizonyára még gazdagodott volna néhány anekdotikus részlettel az ügy. A hivatal megfellebbezhetetlen határozata mindenesetre megsemmisítette a VI. kerületi jegyző építési engedélyét, s új eljárás lefolytatására kötelezte. Ám az építkezés – immár hivatalosan is engedély nélkül – zavartalanul folyt tovább. Ráday Mihály szerint felháborító, hogy éppen egy közhivatal mutat példát jogsértésből. Schmidt Mária azzal utasította vissza Ráday bírálatát, hogy a főváros álságos csűrés-csavarásának egyetlen célja: megakadályozni, hogy a kommunista- és a nyilasterror áldozatai méltó emlékhelyet kapjanak.



A múzeum



A múzeum gondolatát, de főként kivitelezését sok bírálat érte. Sokan helytelenítették, hogy egyenlőségjelet tesz a fasizmus és kommunizmus közé, s ezzel meghamisítja a történelmet. Mások szerint a múzeum nem az áldozatoknak, hanem magának a terrornak állít emléket. Megint mások szívesebben látnának egy hasonló múzeumot a szoborparkban, mint a belvárosban. A választások idejére időzített átadás pedig egyértelm? üzenet az MSZP-t ma is utódpártként kezelő, s egyes SZDSZ-es honatyák szüleinek állítólagos ÁVÓ-s múltján csámcsogó jobboldaltól. A kommunisták, sőt kódolva a kommunista zsidók bűneire figyelmeztet. Ezt az elképzelést erősíti az a tény, hogy a múzeum huszonnégy terméből csak kettő szól a nyilas időszakról. A kommunizmus és fasizmus elemző öszszehasonlítása helyett viszont helyet kapott egy átöltözés terem, ahol vicces némafilm, és egy nyilas, illetve ÁVÓ-s egyenruhába bújtatott forgó bábu segítségével illusztráltatik, hogyan lett a kisnyilasokból kommunista verőlegény. Így a naiv látogató, a történelem, a bemutatni kívánt kor leegyszerűsítésével, ezáltal meghamisításával is szembesül. A második és harmadik emelet termei, afféle történelmi plázaként vezetnek végig az eseményeken: van beszolgáltatás terem, amely életh? zsírkockákból rakott labirintus, orientációul fémbemart Kádár-idézetekkel. A Gulág-terem szőnyegtérképén olyan helyek vannak megjelölve, ahol magyarok raboskodtak; a tárlókban eredeti relikviák, a képernyőkön dokumentumfilmek peregnek. Egy másik teremben a propagandafestmények és a dísztribün mögött lehallgatókészülékek állnak felhalmozva. A két egyházi áldozatokról szóló terem közül az egyiket Mindszentynek szentelték, a másikban a felszedett parketta alól viaszos fehér fény? kereszt világít, mögötte hatalmas tölcsérek, tán a harangok helyett megszólaló hangszórókat szimbolizálja.

Olvasson tovább: