Kereső toggle

Két hónappal az árvíz után Kárpátalján

Humanitárius vodka

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Umánitárije pómás, málenkíj pádárok" – mondja Károly az egyik vámosnak, kezében egy jókora csomaggal. "Umánitárije vodka?" – néz ránk kérdőn a hivatalnok, miután észleli, hogy a csomag csak lisztet, rizst, tésztát és olajat tartalmaz. Fél szavakból is megértjük egymást: a humanitárius segély – umánitárije pómás – csak akkor lépheti át a határt, ha a vámosnak szánt kis ajándékcsomag – málenkíj pádárok – humanitárius vodkát is tartalmaz. Fél perc múlva az erre a célra előkészített jófajta vodka is a csomagba kerül, így rekordidő alatt sikerül átjutni az ukrán határon. Keleten a helyzet változatlan: szegénység, kilátástalanság, az embereknek nincs munkahelye, a nyugdíjasok néhány ezer forintból tengődnek, miközben az árak közel olyanok, mint Magyarországon. Két hónapja ráadásul az elmúlt évtizedek legnagyobb árhulláma vonult le a Tiszán, hatalmas pusztítást okozva a folyó felső szakaszán. A Hit Gyülekezete másfél hete két kárpátaljai falunak vitt tizenegy tonnányi élelmiszert és ruhát, mintegy másfél millió forint értékben, hogy így segítsen a bajba jutottakon. A szállítmányt a Hetek stábja is elkísérte.



Ilonka néni és egyik lánya. "Ordítottam, amikor nem jöhettem haza" 

"Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe" – szólja el magát a tolóablak mögül egy gyenge pillanatában a tizennégy éve ugyanazt a munkát végző portás Örkény Információ cím? egypercesében, és ez a mondat tökéletesen kifejezi azt az életérzést, ami belengi a magyar–ukrán határt – legalábbis ukrán részről. Itt senkinek sem sietős, ráadásul esős idő van és nagy forgalom: mindenki rosszkedvű. A segélyszállítmányt szállító kamion és az azt kísérő kisbusz kétórányi várakozás után futhat be abba a terminálba, ahol be kell szereznünk a hivatalos pecséteket – legalább tízet –, ezek igazolják majd a segély legalitását. Mint Lengyel Károly, a szállítmány vezetője – aki már ötödszörre gyűjti a pecséteket – mesélte, már olyan is előfordult, hogy mindez harminchat órába került, és akkor is csak egy kis ajándék (málenkíj pádárok) hatotta meg annyira a vámosokat, hogy az országuknak ajánlott segélyt továbbengedjék. Most Károly is rutinosabb, ezért már várakozásunk harmadik órájában átnyújtja a vodkával dúsított ajándékcsomagot az illetékes hivatalnoknak. Hogy ennek végül is mennyi köze volt a sikeres átkeléshez, nem tudni, ugyanis emberünk a csomag átvétele után eltűnt. A további hivatalos intézkedésekkel – vámpapírok beszerzése, illetve a helyi "köjál"-vizsgálat – együtt egyébként így is teljes huszonnégy órába kerül, mire elindulhatunk a két magyarlakta faluba, Orosziba és Csetfalvára.

Oroszi ezer körüli lélekszámú, száz százalékig magyar település, nem messze a magyar határtól. A falu közel háromszáz házából több mint nyolcvan összedőlt az árvíz során (mind vályogból épült), a romokat még mindig takarítják. A téglából készült házak kibírták a vizet, de a berendezés szinte mindenhol tönkrement. Délután öt órára érkezünk meg. Amíg a többiek felkeresik a polgármestert, addig én szétnézek a faluban. Szép, rendezett település, mindenhol virágok, szőlőlugasok, vagy legalábbis azok nyomai. Mint mondják, az ár három irányból öntötte el a falut: a Tisza, a Borzsa és a Szalva gátjai is átszakadtak, a víz három napon keresztül a házak ablakáig állt. A károk annál is inkább érzékenyen érintették a lakosságot, mivel a többségnek még munkahelye sincs. 

A helyi kolhozt és varrodát – ahol az emberek többsége dolgozott – még csak-csak privatizálták a rendszerváltás után, a Szovjetunióból való kiszakadással azonban az addigi piac bezárult, a cégek pedig tönkrementek. Mindezt a harmincas éveiben járó Adél vázolja, aki maga is – sok társához hasonlóan – "magyarba" jár dolgozni, hogy eltartsa lányát és leszázalékolt férjét. Egy pesti varrodában alkalmazzák, és ha az utazást és az ételt leszámoljuk, 25-30 ezer forintot (ami óriási összeg Ukrajnában, legalábbis ezen a vidéken) keres egy hónapban. Adél háza szintén összedőlt, már az alapokat is felszedték, remélik, az állam utal ki annyi pénzt, hogy újra építkezzenek. A kormány egyébként mintegy ötszáz grivnya – 20-25 ezer forint – segélyt ígért négyzetméterenként az újjáépítésre vagy egy másik településen való házvásárlásra, az emberek azonban nem biztosak abban, hogy ezt meg is fogják kapni. 

"Még a 98-as árvíz után járó segélyt se kaptuk meg, cement, mész, tégla járt volna. Ha nekem az meglett volna, a fejem nem fájna, most nem itt laknék" – mutat az udvar sarkában deszkákból rögtönzött "hálószobára" a középkorú Ferenc, akinek a háza nagyobbik része még vályogból volt, azt akarta a segélyből kicserélni. A "hálószoba" deszkafalain ujjnyi vastag rések, kérdezem, nem fáznak-e éjszaka. Mire rájövök, mekkora butaságot kérdeztem – hisz hogyne fáznának a mostanában fagypont alá is süllyedő hidegben –, Ferenc ironikus mosollyal csak annyit felel: "hát jól betakarózunk".

"Ez egy nyomor, kimondani nem lehet" – panaszolja Erzsike, aki férjével egy vasúti vagonban lakik, amit régebben lomtárnak használtak, és az udvaron áll. Házukból az alapon kívül már semmi sem látszik, mindent elvitt a víz. Nem szeretnének elköltözni a faluból, remélik, hogy az állami segélyből csak fel tudják építeni a házukat. Mindketten nyugdíjasok, Erzsike huszonöt év munkaviszony után ötezer forintnak megfelelő nyugdíjat kap havonta, férje, aki traktoros volt, valamivel többet, az árak viszont közel olyan szinten vannak, mint Magyarországon… 

A szomszéd ház csak félig omlott le, a hátsó része téglából épült, így kibírta. Az épület most úgy néz ki, mint egy szabadtéri színpad, az egyik szoba és a fürdő az utcára néz, itt vált el ugyanis egymástól a két épületrész. Ilonka néni két lányával és férjével a hátsó részben lakik. "Nyáron volt újból kipucolva a ház, ősszel festettem le a kerítést, hát az olyan szép volt, hogy nagyon – emlékszik vissza Ilonka, miközben sírással küszködik. – A vízben aztán minden elrohadt, a tető pedig mindent összetört, amikor beomlott. Úgy ordítottam, amikor nem jöhettem haza, ne is tessék elképzelni milyen rossz érzés volt." (A történtek egyébként sokakat úgy megviseltek, hogy pszichológus segítségét kellett igénybe venniük.) 

Közben a falu szélén megkezdődik a segélycsomagok kiosztása: tíz-tizenöt kiló élelmiszer és némi ruha jut fejenként minden olyan családban, ahol a ház összedőlt vagy le kellett bontani. A kamionnál kisebb közelharc alakul ki: akik nem kapnak, azt hiszik, a polgármester intézte így, szidják is érte, mint ahogy azokat is, akik kapnak. Igazságot nem lehet tenni, hiszen itt mindenki károsult valamilyen szinten, de még ha nem is így lenne, akkor is szét lehetne osztani ötször annyi segélyt, mint amit hoztunk. 

Már jócskán besötétedik, mire Orosziban végzünk, és elindulunk Csetfalvára. Az est folyamán ketten már előre mentek, hogy megszervezzék az osztást, így mire odaérünk, mintegy kétszázan várnak bennünket a szintén ezerfős magyarlakta faluban, ahol több mint száz épület omlott össze. A fél nyolcra meghirdetett osztás késésünk miatt két órát csúszik, a sötét miatt reflektort szerelnek fel az egyik villanypóznára. Az emberek dideregnek a hidegben. Haza senki sem megy.

Olvasson tovább: