Kereső toggle

Szertefoszló kisvárosi idill

Amilyen az állam, olyan a polgár

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Magyar Leventét, Jászberény polgármesterét, a Kisvárosi Önkormányzatok Országos Érdekszövetségének elnökét a valaha idillinek gondolt kisvárosi élettérről, a vidéki önkormányzatok működési nehézségeiről és a "kisvárosi nagypolitikáról" kérdeztük.



Magyar Levente

Európában a kisváros kategória gyakorlatilag nem létezik, hiszen semmiben sem tér el feladat- és hatáskörben a nagyvárostól. Magyarországon a városi lét tagoltsága a kilencvenes évek elejétől úgy alakult, hogy a megyei jogú városokat kiemelték, így ezeknek a városoknak nem kellett fenntartani a területi ellátást nyújtó intézményeket (kórházakat, múzeumokat, könyvtárakat stb.), az állam szinte teljesen átvállalta ezt a feladatot. A kisvárosoknak azonban mindig is volt ilyen területi ellátást biztosító kötelezettségük – már csak a történelmi hagyományok alapján is –, ezt viszont nem követte az állami finanszírozás. Ezáltal a városok jogilag kettéváltak, s míg a megyei jogú város plusz pénzt kapott plusz feladatokra, addig a kisváros ugyanolyan feladataira a kormányzat nem biztosít fedezetet. Ez a sajátos helyzet adja, hogy a kisvárosok légkörét mindenfélének lehet nevezni, csak éppen nyugodtnak nem.

– Hogy van ez: az állami feladatok ellátása közben nem az önkormányzat finanszírozza az államot? 

– A törvényi szabályozás hiába szab meg az állam részére feladatokat, kötelezettségeket, ha ahhoz neki nem kell tartania magát. Például a törvény kimondja, hogy a tűzoltóság működtetési felelőssége az államé. Ebben benne vannak a bérek, a pótlékok, a működtetéshez szükséges egyéb költségek. A költségvetési törvény forráshiányosan állapította meg a tűzoltóság működési költségeit: akik az elmaradt járandóságaik végett a bírósághoz fordultak, eddig minden esetben megnyerték a pert. Kisvárosi körben amúgy is milliárdos nagyságrend? összeget kell az önkormányzatoknak mint tulajdonosoknak kifizetni, a Belügyminisztérium pedig úgy gondolkodik, hogy fizessenek csak az önkormányzatok, s ők majd valamilyen mértékben a későbbiekben kompenzálják az önkormányzatok kifizetéseit. De mi az, hogy kompenzálják, amikor a teljes költséget nekik kellene kifizetniük?

– Önök például meddig hajlandók elmenni igazuk érvényesítésében? 

– Ott tartunk, hogy ha valamilyen módon nem sikerül megegyezni a belügyminiszter úrral, akkor kezdeményezzük az Alkotmánybíróságnál a feladat visszaadását az államnak. Nem vagyunk képesek olyan feladatot ellátni, ami nem a miénk.

– Véleménye szerint ez a következetlenség egyformán sújtja az önkormányzatokat? Az ország politikai térképére gondolok elsősorban. 

– Ha azt mondanám, hogy nincs különbség az önkormányzatokkal való bánásmódban, nyilván a tényeket nem ismerném el. Sajnálatos, hogy a pályázati pénzek szétosztásakor megjelent a politikai hovatartozás figyelembe vétele, azaz, hogy egy adott városnak melyik párt adja a polgármesterét. Ez azért is rossz tendencia, mert a kisvárosok túl kicsik ahhoz, hogy itt nagypolitikát kelljen csinálni; itt várospolitikára van szükség. A miniszterelnök úrnak szíve joga, hogy az önkormányzati tanácsadó testületbe mely polgármestereket választja be, az önkormányzati munka viszont, ami közvetlenül a lakossággal függ össze, nem ismeri a politikai hovatartozás kérdését. 

– Hova vezethet a diszkrimináció?

– Egyre nagyobb összegek mennek el működtetésre. Rá vagyunk kényszerítve, hogy pályázati pénzek útján kompenzáljuk ezeket az összegeket. Ha valamely város nem tud ilyen pénzhez jutni, mondjuk az előbb említett politikai hovatartozás miatt, akkor nem tud fejleszteni, s ez a lakosságban is egyfajta negatív hatást vált ki, amiről nem az önkormányzat tehet. Én nem láttam még olyan európai országot, ahol politikai alapon döntenek egy pályázatról. Ez a tendencia az európai uniós gyakorlattal teljesen ellentétes. 

– Hogyan kontrollálható a hatalom?

– Ez politikai kultúra kérdése. El kell jutni a mindenkori hatalmat gyakorlóknak oda, hogy legyen önkontrolljuk. Ha ez az attit?d nem alakul ki, akkor hiábavaló minden törvényi szabályozás, csak újabb és újabb konfliktusokat teremtenek. Ez pedig megrontja a munka, az alkotás örömét, amelynek egy rendszerváltó országot jellemeznie kellene. 

A másik, ezzel összefüggő kérdés, hogy a mindenkori hatalom mennyire tartja be a saját maga által hozott törvényeket. Ha a hatalom képviselői állandóan a törvényi kiskapukat keresgetik, akkor az egy olyan jogi hozzáállást sugall az állampolgároknak is, ami nehézzé teszi az emberi viszonyokat, hiszen mindenki a másikra fog mutogatni. Az állam felé a törvények általában nem szoktak szankciókat megfogalmazni, mert föltételezik, hogy az állam nem fog kibújni a saját maga által meghatározott kötelezettségei alól. Ha az állampolgár viszont ezt látja, ő is megpróbálja kicsiben megcsinálni. Ezért ilyenek a magyar viszonyok, amilyenek, és itt van óriási felelőssége a hatalom gyakorlóinak.

– Meghasonlott emberek a hatalom mai gyakorlói?

– A politikai elit létrejötte a szerencsés helyzet következtében alakult így. A rendszerváltás mindig egy új elit megjelenését kell, hogy jelentse. Lehetett volna forradalom is, és akkor másként alakul ki a politikai szereplők tábora. Nálunk sajátosan, forradalom nélkül ment végbe a rendszerváltás, de pontosan ezért nem szabad mesterségesen siettetni az elitképzés folyamatát, mert mindenféle erőszak csak ugyanakkora előjel? ellenkezést vált ki. Ezért váltotta le eddig az ország az éppen hatalmon lévő kormányt, mivel erőszakra nem szavaz bizalmat. Tényleges parlamenti hagyományokkal nem rendelkező országban általában két-három generáció után lehet csak európai viselkedésmódról beszélni. Ezt nálunk is ki kell várni.

Olvasson tovább: