Kereső toggle

Roma helyzetkép a mai Magyarországról

Otthont a hazában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az írás Kertész Ákos múlt heti számunkban megjelent "Kutyát bottal nyúl
után hajtani nem lehet" cím? cikkének témáját világítja meg a romák
szemszögéből. (Kutyát bottal
nyúl után hajtani nem lehet
)



Önkényes roma lakásfoglalók    Fotó: Horváth M. Judit

A Roma Polgárjogi Alapítvány az 1989-ben a miskolci Gettóellenes Ideiglenes
Bizottság megalakulásával létrejött polgárjogi mozgalom örökösének,
tevékenysége folytatójának tartja magát. Érdekeltnek abban, hogy Magyarország
minden lakosa számára otthon legyen: kirekesztéstől mentes, demokratikus jóléti
állam, szolidáris köztársaság.

Ami számunkra magától értetődő – hogy a romáknak és közösségeiknek is
ugyanannyi joguk van magyar állampolgárként, a magyar (politikai) nemzet részeként
boldogulni, mint bárki másnak ebben az országban – az sokak számára nem evidencia.
Előítéletesség, türelmetlenség, szegény- és cigányellenes kirekesztés és
megbélyegzés veszi körül a romákat. Magyarországon az állami intézmények, az
igazságszolgáltatás, a közigazgatás, a helyi önkormányzatok is másodrend?
állampolgárként kezelik őket. A miénknél fejlettebb jogállamokban is előfordul,
hogy a gyengébbel, a színes bőrűvel vagy a társadalom bármely csoportjához
tartozóval szemben méltánytalanságot, jogsértést követnek el, de ott az állam
hatalmi eszközeivel, és ami még fontosabb: egyértelm? megnyilatkozásaival,
gesztusaival a sérelmet szenvedettek oldalára áll. Határozott fellépése,
szolidaritása biztonságérzetet kelt nemcsak a megalázottakban, hanem a józan
többségben is, akiknek elemi érdekük a társadalmi béke fenntartása. Alapítványunk
azért működik, hogy szövetségeseinkkel együtt megváltoztassuk és szétfeszítsük
a létező struktúrákat úgy, hogy a romák is "beférjenek" a magyar jogállamiság
és integrált társadalom szerkezetébe.

Ami a szegény embernek a becsülete, az egy polgárjogi szervezetnek a hitelessége. Az
RPA tisztességes és szakszer? munkával igyekszik teljesíteni misszióját. Nincsen
pénzünk, hatalmunk, "elszigetelt, megrágalmazott, szűk befolyású emberijog-védők
vagyunk – ahogy Tamás Gáspár Miklós írja –, de merünk igazat mondani". Nem
nehéz, mert olyan mestereink és példaképeink vannak, mint Solt Ottília, Csalog Zsolt
és Bogdán János, akik egész életüket adták a szegények és a cigányok polgári
jogaiért és egyenlőségéért. Akiknek szellemi és erkölcsi hagyatéka a mi
lelkünkben és tudatunkban születik újjá, és a mi polgárjogi harcainkban ölt
testet.

A legtöbb feladatot és munkát a lakhatással kapcsolatos ügyek adják. Érthetően,
hiszen a társadalmi helyzet, az életminőség pontos tükörképét mutatja a lakás, a
lakhatás minősége. Egy ország gazdaság- és társadalompolitikája, a helyi és
országos közhatalomnak az etnikai kisebbségeihez való viszonya tökéletesen
lemérhető a romák lakhatási gondjainak elemzésekor.

Székesfehérváron két és fél éves küzdelmet vívtunk az önkormányzattal, mire
sikerült lemondatni őket a Rádió utcai cigány szegények kitelepítéséről,
gettósításáról, és visszatéríteni a cigányok számára is ugyanúgy érvényes
rutin szociálpolitikai megoldásokhoz. Nem mi építettünk lakásokat, nem vállaltunk
át önkormányzati és állami feladatokat, hanem a helyhatóságot kényszerítettük
rá, hogy roma polgárai számára is "gondoskodó önkormányzat" legyen. Se többet,
se kevesebbet, csak pontosan annyit nyújtson a cigányoknak is, mint a hasonló helyzet?
és rászoruló nemcigány szegényeknek.

A Rádió utcaiakat – ha későn, és nehezen is, de – megvédte a jogállam, a
zámolyiakat nem. Székesfehérváron a helyi önkénnyel szemben nemcsak a jogvédők, az
ombudsman, hanem a megyei közigazgatási hivatal, és ha megkésve és ellentmondásosan
is, de a kormány és az ellenzék pártjai is megszólaltak. Zámolyon hatástalan maradt
a kisebbségi biztos vizsgálata, amely a konfliktus kiindulópontját, a lakások
eldózerolását hivatali bűncselekménynek minősítette. A kormány cigány–magyar
ügyet kreált azzal, hogy a krízis kezelését "kiadta gebinbe", s a szerencsétlen
korporáció, az OCÖ felvállalta a munkát.

Ám nemcsak néhány vidéki városunk, falvunk próbált megszabadulni az ázsiai nyomor
közelségétől, de budapesti belső kerületeink is száműzni igyekeztek és igyekeznek
ma is a "sötét nyomort".

Az elmúlt öt évben a fővárosból több mint 1200 család kereste fel alapítványunk
budapesti irodáját, az esetek kétharmadában lakhatási problémával: rendezetlen
lakásviszonyok, rezsitartozások miatt indított bérleti jogviszony felmondásából
eredő perekben való jogi képviselet ellátása, továbbá – sokszor a
kilakoltatásból adódó – önkényes lakásfoglalás és újbóli kilakoltatás,
illetve az ezekből következő hajléktalanság, állami gondozásba vétel mint
vészhelyzetek kezelése jelentett emberfeletti munkát.

Tömeges méret? kilakoltatásra a fővárosban először a kilencedik kerületben
került sor, 1995-ben és 1997-ben két hullámban, amely összesen 230-250 családot
érintett. A jogcím nélküli és önkényes lakásfoglalónak minősített lakókat
söpörték ki először a Ferencvárosból, akik útjában álltak a nagylépték?
városrehabilitációnak. A módszert, amely elterjedt a fővárosban, s amelyet Csalog
"önkényes kilakoltatásnak" nevezett, a következő volt: a helyi önkormányzat
által fizetett őrző-védő cég a címre ment, vagy ő fedezte fel a
"lakásfoglalót" (ezért "fejpénzt" kaptak), majd közölte a lakókkal a
kilakoltatás idejét. A fekete egyenruhás, erős, de általában halk szavú
fiatalemberek képesek voltak hamar megértetni az elgyötört, beteg, sokgyermekes
családanyákkal, hogy ők a hatalom megnyújtott kezei, és még csak véletlenül se
érjenek hozzájuk, mert akkor ütni kényszerülnek. (Több alkalommal voltam tanúja
ilyen eseményeknek.) Alapítványunk tárgyalást kezdeményezett a jegyzőnél és a
szociális bizottság vezetőjénél. Tiltakozásunk kinyilvánítása után megkaptuk az
érintettek címlistáját, akiknek levélben ajánlottuk fel együttműködésünket,
szakmai, jogi képviseletük ellátását. Megismerve a családok helyzetét,
szándékait, méltányossági szempontrendszert készítettünk, amelyet a ferencvárosi
képviselőtestület helyi rendelet alkotásánál valamelyest figyelembe vett. A helyi
rendelet szerint "átesett a rostán", aki a döntés időszakában rendelkezett
érvényes lakásigénynyel, legalább 3 éve tartózkodott a lakásban, amely csak
komfortnélküli és 30 négyzetméternél kisebb lehetett. Mindezeken túlmenően, ha a
lakásfoglaló kiegyenlítette a közüzemidíj-számlákat, felújította a lakást, és
pozitív véleményt alakított ki róla a szomszéd, az iskola és az óvoda –
eséllyel pályázhatott az önkormányzat kegyére. Mindezek alapján a családok 40-45
százalékának legalizálódott a helyzete, a többiek, tehát 130-140 család vagy
vidéki lakhelyére, vagy Ferencváros más lepusztult részeibe költözött, esetleg
más kerületben folytatta önkényes földönfutását.

Józsefvárosban is a nyers tulajdonosi érdekek (na és a tömbrehabilitáció)
sarkallják határozott intézkedésekre a helyi döntéshozókat. Szinte minden
önkényessel, rendezetlen jogviszonyúval, de a lakásrezsivel adóssal szemben is a
"zérótolerancia-elv" balkáni mutációját gyakorolják. Ismereteink szerint a
józsefvárosi vagyonkezelő ügyvédi iroda jelen idő szerint 1200 családdal szemben
indított keresetet a bérleti jogviszony megszüntetésére. Várható tehát, hogy 5-6
ezer ember válik rövid időn belül csak a Józsefvárosból földönfutóvá.

Alapítványunk múlt év novemberében felhívásban kérte az önkormányzatokat arra,
hogy a téli hónapokban függesszék fel a kilakoltatásokat. A kezdeményezést 50
szociális és emberi jogi szervezet mellett támogatták a történelmi egyházak,
valamint az MSZP és az MDF is. Az önkormányzatok többsége felismerte és elfogadta a
felhívás célját: a fűtési idény alatt kevés kivételtől eltekintve, nem volt
kilakoltatás.

2000 áprilisától hetente hat-nyolc család kilakoltatására kerül(t) sor. Az RPA
munkatársai a drámákba illő kilakoltatási események regisztrálása és szerény
sikeresség? kezelése mellett tiltakozó aláírásgyűjtésbe kezdtek. A vezető
értelmiségiek, közéleti személyiségek a proklamációjukban kifejezésre juttatták,
hogy "az országban megindult gazdasági fellendülés végre lehetővé tenné, hogy
több mint egy évtized után önkormányzati lakások épüljenek, hogy a kormány
intézkedései javulást hozzanak a lakosság mintegy egyharmadát kitevő tartós
szegénységben élők számára is." A társadalomtudományok legnevesebb
szakértőitől kértünk és kaptunk szakmai muníciót, hogy érveink világosak,
követeléseink megalapozottak legyenek. Két tény, amely "keresztülment" a sajtón:
1. "Magyarország gazdasága tartós növekedési pályára állt, megteremtődtek a
gazdasági alapjai annak, hogy a fejlődést a legrosszabb helyzetű, a legtöbbet
szenvedett néprétegek is saját életminőségükön is érezzék" (Petschnig Mária
Zita). 2. A Kormány ahelyett, hogy átfogó szociálpolitikai programot dolgozott volna
ki a mélyszegénység enyhítésére, egy "felfelé osztó társadalompolitikát"
(Ferge Zsuzsa) folytat a felső-, és középosztály megerősítésére. A család-, a
foglalkoztatás-, a lakáspolitikai rendszer átalakításával, a szegényektől elvont
támogatásokkal segélyezik, pozitívan diszkriminálják a jobb módú, munkával,
stabil egzisztenciával rendelkező gyermekes családokat.

A május 24-i Parlament előtti tüntetésen azért voltunk kevesen, mert ma még
szervezetlen és bátortalan a szegénypárti civil társadalom. A szervezők és a
jelenlévő közel kétezer ember nevében petíciót nyújtottunk át a kormányfő és a
parlamenti elnök megbízottjának. A petícióban követeltük, hogy a közösen
létrehozott gazdasági többletjövedelemből mielőbb teremtsék meg a jogi és
törvényi feltételeit:



– a családi pótlék értékállóságának,

– a legális foglalkoztatás bővítésének, a tartós munkanélküliek
támogatásának és a munkaerőpiacra való visszajutásának,

– a munkajövedelmek jelentős növelésének,

– az önkormányzati szociális lakásépítéseknek.



A gátlástalan cinizmus és közöny csendjét a zámolyi romák kivándorlása törte
meg. Vesszőfutásukról, üldöztetésükről, a kormányférfiúk beszédes
megnyilatkozásairól már mindent elmondtunk: "menjetek, szavazóink többsége örül
annak, ha kevesebben vagytok".

Álláspontunk szerint az önkormányzatoknak a kilakoltatás lefolytatása mellett az
Alkotmány és a gyermekvédelmi törvény (Gyvt.) előírásai szerint elhelyezési
kötelezettségük van. Állásfoglalást kértünk és kaptunk a Szociális és
Családvédelmi Minisztériumtól, melyben Gáspár Károly főosztályvezető úr
leszögezi: a Gyvt. rögzíti a gyermekeknek a saját családi környezetben való
nevelkedéséhez való jogát, hogy szegénység és anyagi okok miatt nem választhatók
el a szüleiktől. Az RPA ezzel azonos álláspontot képvisel az erzsébetvárosi Király
utca 25-ben kialakult, a sajtóban komoly teret kapott önkényes ügyben is. Fél éve
egyeztetünk-vitatkozunk a város vezetőivel, reméljük, hogy az önkormányzat
többsége megérti, és megszavazza a rövid távú válságenyhítésre alkalmas,
törvényi kötelezettségként is reá rótt intézmény felállítását, a Családok
Átmeneti Otthonát.

A szavazataikat féltő politikusok azt szokták mondani, hogy "ezek nem zuglóiak (vagy
nem erzsébetvárosiak), vidékiek, nincs feléjük kötelezettségünk". Az RPA
megismerte a Zuglóban eddig kétszer kilakoltatott, az Erzsébetvárosban e sorsra egyre
több félelemmel váró, összesen 25-26 családot. Élettörténetükön leírható az
elmúlt 30 év.

Valamennyi családfő a 70-es, 80-as években érkezett a fővárosba főként Szabolcs
és Borsod megyéből. Budapest lakótelepeit, útjait építették. Hétvégén
hazautaztak, hétközben nagy munkásszállókon laktak. A rendszerváltás közeledtével
először a különélési pótlék szűnt meg, majd az utazási kedvezmény. Utána a
szállót privatizálták, legvégül pedig a vállalatuk oszlott fel. A romák falujában
az addig ott élőknek sem volt elég munkahely, nemhogy újonnan jött pestieknek.
Megélhetés híján sokan visszakényszerültek az addig megélhetést nyújtó, munkát
adó városba. Most már gyermekeikkel együtt, mivel az utazgatás-ingázás
megfizethetetlenné vált. A családok először pár napig a rokonoknál és
ismerősöknél húzták meg magukat, aztán elindultak albérletet keresni, ami gyermekes
cigány családnak Pesten szinte lehetetlen és megfizethetetlen. Ezért végső
ellehetetlenülésükben volt, aki a fagyhalál elől menekülve az önkényes
lakásfoglalásra kényszerült. Innen általában kiköltöztették őket, majd más
hasonló lehetőséget kerestek egy másik kerületben, állandó bizonytalanság és
félelem között töltve életüket. Ez volt az ára a munkalehetőségnek, családjaik
egyben tartásának. Falujukba visszatérni nem tudnak, mert nincs számukra megélhetés,
oda viszszatérni nem akarnak, hiszen évtizedek óta városiak.

A mindenféle rossznak elmondott önkényesekkel szemben a legtöbbször felhozott vád,
hogy elfoglalják, elveszik a lakást a becsületesen várakozó lakásra várók elől.
Ezzel kapcsolatban hadd idézzem a halhatatlan Solt Ottíliát, aki a következőket írta
a Beszélőben 1992–93-ban:

"Amikor az önkormányzati lakásfoglalók kifüstölésének nekigyürkőző
önkormányzati testületek és polgármesterek a türelmesen várakozó
törvénytisztelő állampolgárokra hivatkoznak, akiknek a lakásfoglalók elébe
vágtak, alighanem egy üres halmazt emlegetnek: ilyen állampolgárok jószerivel nem
léteznek. S azok a lakások, melyeket az önkényesek birtokba vesznek, kevés
kivétellel nem kiutalható, leírt, megszüntetésre ítélt lyukak. Ha nem lennének
azok, rég megszerezte volna őket egy ügyes polgártárs némi pénzzel."

2000. július 25-én óriási jelentőség? esemény történt: Demszky Gábor
főpolgármester a Roma Polgárjogi Alapítvány támogató egyetértése mellett
megállapodásra jutott Zugló önkormányzati vezetésével.

A megállapodás elvi alapja, hogy Budapest szolidáris és befogadó város. A
főpolgármester az augusztusi közgyűlésen előterjeszti javaslatát arra, hogy a
főváros az átmeneti otthon céljára szolgáló (alacsonyabb komfortfokozatú,
szükséglakás-szint?) lakások kialakítására, felújítására
családonként-lakásonként 1,5-1,5 millió forintot biztosítson a kerületek részére.

A kerületeknek biztosítani kell a gyermekvédelmi törvénynek megfelelő feltételeket:
komplex és intenzív segítségnyújtást, a családok önálló életvitelének
kialakítása érdekében. Az önkormányzatok, illetve az intézményfenntartók további
állami, normatív támogatást is igénybe vehetnek a Családok Átmeneti Otthonainak
működtetésére.

A családoknak természetesen együtt kell működni az önkormányzatokkal, a szociális
intézményekkel, az iskolával.

A megállapodás kitér arra is, hogy a főváros szociális bérlakás-építéshez
egymilliárd forint támogatásért folyamodik a kormányhoz.

Erős volt a bizodalmunk, hogy a megállapodást a még aznap ülésező zuglói
képviselőtestület elfogadja. Nagy meglepetésünkre azonban az előterjesztés nem
kapta meg a többséget, s csak remélni tudjuk, hogy a következőn a képviselők több
mint fele eleget tesz a törvényi kötelezettségből és emberiességből reá háruló
feladatnak. Hiszek abban, hogy Zuglóban és Erzsébetvárosban felállításra kerül a
CSÁO intézménye, és így helyben, korszer? szociális ellátórendszerrel
körülvéve megvédhetjük elesettjeinket a teljes lecsúszástól, a hontalanságtól. A
fővárosnak példát kell adnia törvénytiszteletből és szolidaritásból.

Ezek az agyontaposott, számkivetett emberek már szinte senkinek sem hisznek, félnek,
rettegnek. A rendszer, amely meghatározza életsorsukat, ellenük működik, senki nincs
mellettük, hazátlanokká lettek. Ezért döntöttek a zámolyiak a kivándorlás
mellett.

Zugló és Erzsébetváros még nem "dózerolta ki" cigányait a településről, és
sokan reméljük, nem is fogja. Nem szabad, hogy ilyen még egyszer előforduljon. Úgy
legyen, ahogy a Főváros–Zugló–RPA megállapodás szövegében olvasható: Budapest
nem lesz Zámoly! Ha Budapest – és példáját követve sok száz település –
képes lesz helyben, szakszerűen, felelősséggel megoldani válsághelyzeteit, és a
legszegényebbekkel, a legtöbbet szenvedettekkel, romákkal és nemromákkal közösen
berendezni-belakni ezt a hazát, az minden propagandánál beszédesebb lesz: ebből az
országból nem kell elmenni, ez mindannyiunké!

(A szerző a Roma Polgárjogi Alapítvány elnöke)

Olvasson tovább: