Akié a korona, azé a hatalom

Szarka Lajos 2000. 01. 29. (IV/5)

A Szent Korona-eszme a magyar történelem egyik sajátossága, amely egy konkrét tárgyhoz,
a magyar Szent Koronához kapcsolódik. Igaz, ma már tudjuk, hogy ez a hatalmi jelvény
nem Szent István koronája. Ennél azonban lényegesebb, hogy a XIII. század végétől
ezt hitték, amihez hozzájárult a korona érinthetetlensége, hiszen a koronát csak
1867-ben és 1938-ban láthatták rövid időre a szakemberek, s tudományos vizsgálatára
1978 után kerülhetett sor, amikor az amerikaiak viszszaadták.

Ennek eredményeképpen megállapították, hogy a korona nem lehetett Szent Istváné,
mivel az alsó rész (úgynevezett görög korona) 1074 körül készült, a vele egyesített
felső rész (latin korona) pedig 1074 után, de 1300 előtt.

A Szent Korona-tan a középkorban alakult ki, és felújítva, némileg módosult
tartalommal a Horthy-korszakban élte újabb virágkorát. A Szent Korona-tan lényege,

hogy a – Szent Istvánnak tulajdonított – korona egyszer? királyi jelvényből személyek
feletti, a hatalmat elvont módon absztraháló (sűrítő) szimbólummá vált, és tárgyi
mivoltát meghaladó, különleges jelentőségre tett szert.

A koronához kapcsolódó eszmerendszer első elemei a XIII. század második felében
jelentek meg. Ekkor tűnnek fel a "Szent Korona" és a "Szent István koronája"
kifejezések, s ekkortól hitték, hogy a korona maga is szent – mivel Szent István fején
volt –, s mint ilyen, természetfeletti erővel rendelkezik. A király szót behelyettesítik
a koronával, az alattvalók a "korona hasznát" keresik, a "korona becsületét"
és a "korona szolgálatát" tartják szem előtt. E kifejezések azt mutatják, hogy
a Szent Korona – elszakadva a királyi hatalomtól és fölébe emelkedve – egy személyek
felett álló állami szimbólummá, s egyben az alattvalói szolgálat objektumává vált;
alattvaló a király is, aki szintén a Szent Koronát szolgálja.

A korona szentségéből fakadó misztikus erőnek, és az állami hatalmat nemcsak
szimbolizáló, hanem magába foglaló jellegének köszönhetően döntő tényezővé vált
a korona birtoklása, s a Szent Koronával való koronázás legalizálta az éppen
uralkodó király hatalmát.

A fejlődés következő elemét a rendi társadalom nemesi szemléletével összhangban a
Szent Korona-tan és az organikus állameszme összekapcsolása jelentette, melyet Werbőczi
István öntött végső formába, 1517-ben megjelenő Hármaskönyvében. Felfogásában
a korona élő testként (corpusként, élő organizmusként) jelenik meg, melynek feje a
király, tagjai pedig a nemesek. Werbőczi számára az egyházi felfogás jelentette a példát
– mely az egyházat Krisztus testének tekintette, melynek égi feje Jézus, földi feje
a pápa, tagjai pedig a papok és hívők – ugyanakkor a korona emberi testként való
bemutatásával (Szent Korona teste) az volt a célja, hogy a középnemességet is a "Szent
Korona tagjai" közé emelje, azonos jogokat biztosítva számára a főnemesi renddel.
Werbőczi az átruházott királyi hatalom elméletét is felvázolta, mely szerint a
nemzet (országlakosok, valójában a nemesi nemzet, illetve a rendi országgyűlés) a
Szent Koronára ruházták át a hatalmat és a vele járó jogokat, mely a koronázással
szállt tovább a királyra.

A Szent Korona földrajzi testként (corpusként) való felfogása Werbőczi korában már
nem újdonság, s az Anjou-korra (XIV. század) nyúlik vissza. Eszerint a Szent Korona
testét Magyarország és a meghódított tartományok (melléktartományok) alkotják.

A Szent Korona-eszme további fejlődésére nagy hatással volt Révay Péter koronaőr könyve
A magyar államról és a magyar szent koronáról címmel, amely 1659-ben jelent meg
nyomtatásban. Révay szerint a Szent Koronát egy angyal adta égi ajándékként II.
Szilveszter pápának, hogy Istvánnak adja át, végrehajtva ezzel az isteni rendelést.
Révay felfogásában a korona maga is élő, cselekvő, isteni tulajdonságokkal felruházott
személy, a magyar sors természetfeletti irányítója. A Szent Korona biztosítja az
isteni gondviselést, gondot visel a magyar népre, segít a bajban, jutalmaz és büntet,
összetartja a magyarokat, igényt tart az emberek szeretetére és tiszteletére, aki
megsérti, az Isten és a vallás ellen is vét, misztikus és magnetikus erővel
rendelkezik, amellyel magához vonja az ország lakosait és Magyarország tartományait.
A sorsközösséget mi sem mutatja jobban, mint az: ha a korona itthon volt, jól ment az
ország sora, ellenben ha külföldön volt – mivel megsértették vagy gondatlanul őrizték
–, az ország sorsa rosszul ment. A korona az igazságosan uralkodó királyra dicsőséget
hozott, a gonoszul uralkodót viszont tönkretette. Révay Werbőczivel megegyezően azt
vallja, hogy az általa isteni rangra emelt korona az ország feletti uralom igazi
birtokosa.

A Révay által megrajzolt képet Csete István jezsuita szerzetes gazdagította néhány
újabb vonással a XVIII. század elején. Elmondása szerint István király, amikor látta,
hogy nincs örököse (Imre herceg halála után), a Szent Koronát Magyarországgal
egyetemben s örök tulajdonul a Boldogságos Szűzre hagyományozta. A Szent Koronával
tehát Mária rendelkezik, Magyarország Mária országa (Regnum Marianum).

A Szent Korona-eszme a középkor utáni virágzását a Horthy-korszakban élte, természetesen
nem a rendi-nemesi államfelfogásnak (ország- vagy koronatagságnak) megfelelően.

Az egyedülálló közjogi provizórium igazolását – király nélküli királyság –
biztosították általa, de a korona kultusza jól illeszkedett a katolikus reneszánsznak
tekintett évtizedek keresztény-nemzeti gondolatkörébe is. A revíziós célkitűzések
szerint pedig a visszaszerzendő országrészek a Szent Korona testéhez voltak hivatottak
visszatérni.

A Szent Korona a legutóbbi időig a Magyar Nemzeti Múzeumban volt mint kiemelkedően
becses nemzeti kincs(tárgy). A kérdés az, hogy újabb helyén, a Parlamentben milyen
szerepet szánnak neki?

(A szerző történész)