Kereső toggle

Jordánia Husszein után

Hogyan tovább

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Anvar Szadat, Menachem Begin és Jichák Rabin után a közel-keleti békefolyamat
újabb nagy alakja távozott el viszonylag fiatalon az élők sorából. Míg 1948 és
1973 között minden évtizedre jutott legalább egy arab–izraeli háború, az utóbbi
negyedszázad – a sűrűn ismétlődő tragikus merényletek és összecsapások
ellenére – békét hozott a térségben. Ennek a stabilitásnak egyik legfontosabb
letéteményese a most elhunyt Husszein jordán király volt. A temetésre Ammánba
utazott szinte mindenki, aki valamit is számít a nemzetközi politikai elit köreiben. A
látványos seregszemle a tiszteletadás mellett azt is jelezte: nemcsak Izraelben, hanem
a világ számos pontján aggodalommal vegyes várakozással figyelik, hogy az új
uralkodó, II. Abdallah vajon meg tudja-e őrizni az apjától kapott felelősségteljes
örökséget.



Hafez Asszad szír elnök látogatóban az új jordán uralkodónál Ammanban. Óvatos
közeledés     Fotó: MTI

Úgy tartják: Jordánia létrejöttéről 1921 egyik vasárnap délutánján döntött
az Egyesült Királyság egykori gyarmatügyi biztosa, Winston Churchill egy taxi hátsó
ülésén ülve. A sivár vidéken olaj nem volt, és az ország elegendő vízkészlettel
sem rendelkezett, hogy a politikai döntés után az egyre növekvő népességet
ellássa. Miután az 1918-ban súlyos vereséget szenvedett török birodalom kivonult a
térségből, a jogi vákuumot a Népszövetség az úgynevezett mandátum-rendszerrel
töltötte be. A nagyhatalmaknak, Angliának és Franciaországnak az a szerep jutott,
hogy a térség népeit addig igazgassa, amíg azok alkalmassá nem válnak a
függetlenségre. Az 1920-as San Remo-i konferencián Palesztinát, amely magában
foglalta a jelenlegi Izraelt, a Gázai övezettel és a Nyugati-parttal együtt, valamint
a mai Jordániát brit mandátum-területnek jelölték ki. A megbízás szerint az
angolok kötelessége volt, hogy elősegítsék egy "zsidó nemzeti otthon"
megalakítását. 1921-ben a britek azonban – a Népszövetség hozzájárulásával –
kiszakították a mandátumterületből a Jordánon-túli részeket.



Husszein király 1965-ben második feleségével és a kis Abdallah herceggel. Gyakorlat a
vezetésben.    Fotó: MTI

Az angolok a Transzjordánia néven létrehozott új államot gyakorlatilag
odaajándékozták a Mekkából menekült Abdallah hercegnek és családjának, akik a
muszlim szent hely őrzői voltak, amíg a vakbuzgó vahabiták el nem üldözték őket.
Az így megalakult Transzjordániai Emirátus az első arab állam lett
Kelet-Palesztinában, amely felett a britek gyakoroltak védnökséget. Lakossága beduin
törzsekből állott, akiknek javarésze a száműzött családdal együtt érkezett új
lakóhelyére. Az emirátus 1946-ban nyerte el függetlenségét és uralkodója a
korábbi emír, Husszein király nagyapja, I. Abdallah király lett.

A britek, akiket a Népszövetség arra kötelezett, hogy bábáskodjanak a zsidó állam
megszületésénél, 1947-ben népiesen szólva "bedobták a törülközőt":
visszaadták megbízatásukat a Népszövetség jogutódjának, az ENSZ-nek. A
rendkívüli bizottság jelentése alapján a világszervezet közgyűlése a 181. számú
ajánlásában 1947. november 29-én azt javasolta, hogy az eredetileg a zsidó állam
létrehozására szánt egykori brit mandátum területének megmaradt részét,
Nyugat-Palesztinát is oszszák fel egy zsidó és egy arab állam között, amelyet
azonban gazdasági unió kötne össze. Jeruzsálem és környéke "külön testként"
nemzetközi közigazgatás alá került volna.

A zsidó vezetés – élén Ben Gurionnal – annak ellenére elfogadta az ENSZ-tervet,
hogy csupán töredék maradt a San Remo-i konferencián kijelölt területből. A békés
rendezésből azonban semmi sem lett. Az időközben – brit közvetítéssel –
létrehozott Arab Liga elutasította a zsidó állam gondolatát. A Liga utasítására
1947-ben zavargások törtek ki az országban. 12 nap alatt 79 zsidót öltek meg az
ENSZ-javaslat ellen tiltakozó arabok. A pogromok egészen 1948. május 15-ig, Izrael
Állam kikiáltásáig folytatódtak. E napon hat arab ország, Egyiptom, Szíria,
Transzjordánia, Libanon, Szaúd-Arábia hadserege lépte át a határt, hogy vérbe
fojtsa a frissen született, egynapos zsidó államot és lakosait a tengerbe szorítsa.
Izrael csodával határos módon ellen tudott állni és tíz nap elteltével már
ellentámadásba lendült: fél év alatt, 1949. januárjáig megerősítette pozícióit,
elfoglalta Galileát, kiűzte az egyiptomi hadsereget a Negevből és megtisztította az
ellenséges haderőtől a tengerparti sávot.

A Jordán nyugati partját (Ciszjordániát) és Jeruzsálem keleti felét, benne a zsidó
óvárossal, a brit katonatisztek által vezetett transzjordániai Arab Légió szállta
meg. Az elfoglalt területeket a királyság bekebelezte: így jött létre a Jordániai
Hasemita Királyság. Az Óváros bekerítését túlélőket elüldözték vagy
Jordániába hurcolták. A zsinagógákat – köztük a Hurva imaházat – és a zsidó
lakónegyedet porig rombolták.

Bár Abdallah király kereste a kapcsolatot az izraeli vezetéssel és megpróbált
megegyezésre jutni velük, mielőtt azonban tárgyalásait siker koronázta volna, egy
palesztin orgyilkos 1951. július 20-án a jeruzsálemi Templom-hegyen fekvő al-Aksza
mecsetben végzett a túlságosan nyugatbarátnak tartott királlyal. A merénylet
szemtanúja volt az uralkodó unokája, a tizenhat éves Husszein herceg, akit szintén
találat ért, ám a lövedék lepattant a fiatal fiú nyakában függő amulettről.

A gyilkosság "férfit nevelt belőlem" – írta utóbb önéletrajzában Husszein
–, és egyben ahhoz is hozzájárult, hogy bizalmatlanná váljon részben az emberek,
részben pedig politikustársai iránt. Írásában elmondja, soha nem felejti el, hogyan
hagyták el sietősen a helyszínt nagyapja látszólag hűséges segítői, ahelyett,
hogy a sebesült uralkodó mellett maradtak volna.

Abdallahot Husszein apja, a súlyos beteg Talal király követte a trónon. A
skizofréniában szenvedő és kormányzásra alkalmatlan uralkodó helyett egy évvel
később, 1952. augusztus 11-én az alig tizenhét éves Husszeint koronázták
királlyá. A fiatalembert az Egyesült Államokban, a Harvard Egyetemen folytatott
tanulmányai közben érte a hír, hogy neki kell átvennie a trónt.



A próféta örököse



Bár Husszein király ammáni királyi palotáját fekete ruhás, görbe tőrrel és
muzeális kinézet? puskákkal felszerelt őrök védték, az uralkodó valójában egy
brit arisztokrata életét élte. Amerikai videofilmjeinek óriási választékából az
egyik kedvence "A keresztapa" volt. Husszein egész életében tanulmányozta, hogyan
lehet a hatalmat megtartani egy olyan kiszámíthatatlan térségben, mint a Közel-Kelet.
Nagyapjához hasonlóan ő is azzal legitimizálta hatalmát, hogy a Próféta egyenes
ági leszármazottjának tartotta magát. Hamar megértette, hogy nem is olyan könny?
egy király élete. Ellenségei változatos módszerekkel próbálták meg eltávolítani:
bombázták otthonát, lelőtték repülőgépét, megmérgezték ételét és savat
csempésztek orrcseppjébe, ám Husszein – nem kis részben a készülő merényletekre
időben figyelmeztetést küldő izraeli titkosszolgálat, a Moszad és a királyhoz h?
beduin törzsek segítségével – a közel-keleti államok modern történetében
páratlanul hosszú ideig sikeresen megőrizte trónját. A halál szele azonban
többször is meglegyintette a királyt, így nem csoda, hogy még viszonylag fiatalon,
1965-ben kijelölte öccsét, Hasszánt trónörökösnek. A most hatalomra került
Abdallah ekkor csupán három esztendős volt.



Fekete Szeptember



Az ötvenes évek során az arab világban is egyre erősebbé váló szocialista rezsimek
idején a király ideológiai és földrajzi szempontból is védekező álláspontra
kényszerült. 1958-ban Irakban meggyilkolták unokatestvérét, Fejszál királyt.
Eközben Nasszer elnök azon fáradozott, hogy az egész arab világra kiterjessze az
egyiptomi vezetéssel megvalósuló pánarab elképzelését. Husszein Jordániája ugyan
túlélte a hatvanas évek elejét és közepét jellemző arab rivalizálásokat, az
1967-es hatnapos háború alapjaiban rengette meg az országot.

Nasszernek csak azáltal sikerült becsalogatnia a jordán királyt az arab-izraeli
konfliktusba, hogy azt hazudta neki, az izraeli légierő háromnegyedét már
megsemmisítették, jóllehet az egyiptomi légierő vált használhatatlanná. A gyors
háborút követő izraeli győzelem során Jordánia elvesztette az addig általa
ellenőrzött Ciszjordániát és Kelet-Jeruzsálemet. Az utóbbi veszteség különösen
érzékenyen érintette Husszeint, hiszen a hasemita dinasztia legitimitását "az
iszlám szentélyek jeruzsálemi védelmezője" cím biztosította.

Az ezt követő két évtizedben a király energiája nagy részét arra fordította, hogy
visszaszerezze Jordánia befolyását Ciszjordánia felett, egy olyan fordulatban
reménykedve, amely végül sohasem következett be. Más arab vezetőkkel ellentétben
Husszein állampolgársági jogokat adott a palesztinoknak, akik a királyság
gazdaságában kiemelkedő szerepet játszhatnak. A politika azonban – néhány
kivételtől eltekintve – zárva maradt előlük.

1970 szeptemberében a PFSZ gerillái megkísérelték a hatalom átvételét. A
Husszeinhez h? katonai alakulatok azonban vérbe fojtották a puccskísérletet és a
gerillákat kiűzték Jordániából. Ez az esemény a palesztin kalendáriumban "fekete
szeptember" néven maradt fenn. A határon felvonult szír katonaságot az izraeli
légierő gépei riasztották el az inváziótól. Ettől kezdve Jordánia izraeli
védelem alatt állt. Az új katonai doktrína lényege, hogy bármiféle külső
behatolás Jordániába alapvetően veszélyezteti Izrael érdekeit, ezért azonnali
válaszlépést válthat ki a zsidó állam részéről.

Cserébe Husszein megakadályozta, hogy palesztin gerillák a közös határon
átszivárogjanak Izraelbe terrorcselekmények elkövetésére. Ettől kezdve
rendszeressé váltak a király és az izraeli kormányfők közötti titkos találkozók
is. A Moszad értesüléseket adott át a királynak a különböző
puccskísérletekről, cserébe pedig csend honol Izrael leghosszabb határvonala mentén,
miközben a szír és a libanoni határnál mindennaposak az izraeli polgári lakosság
elleni merényletek.

1974-ben a fezi arab csúcstalálkozó elismerte a PFSZ-t a palesztin nép kizárólagos
képviselőjének. Husszein igyekezett óvatosan eljárni az Izraellel való
békekötésben, hogy ne érhesse vád, miszerint kiárusítja a palesztin jogokat. A
király 1987-ben Peresszel Londonban megállapodott a békeszerződés aláírásáról,
amit azonban az izraeli koalíciós kormány másik vezetője, Shamír miniszterelnök
megvétózott. Az 1988-ban megindult palesztin lázadás, az intifáda nyomán Husszein
megszakította a Nyugati-parttal addig fennálló adminisztratív szálakat (azaz nem
fizettette tovább a hivatalnokok bérét), de fenntartotta Jordánia szerepét a vallási
ügyekben. Így továbbra is Husszein nevezte ki a jeruzsálemi főmuftit és a szent
helyeket felügyelő muszlim egyházi hatóság, a Wakf tagjait.

1993 szeptemberében Jichák Rabin Washingtonban kezet fogott Arafattal és ezzel
kezdetét vette a palesztin-izraeli viszály rendezését célzó oslói békefolyamat. Ez
izraeli részről egyúttal azt jelentette, hogy feladták korábbi szándékukat,
miszerint a palesztin kérdés megoldásához a kulcs a palesztin többséggel rendelkező
Jordániában van. Husszein értett az üzenetből: ha nem siet, kimarad a rendezésből.
Így aztán 1994-ben ő is békejobbot nyújtott Izrael akkori vezetőinek, Jichák
Rabinnak és Simon Peresznek. A két ország határán, az aravai pusztában Clinton
amerikai elnök védnökségével aláírt szerződés rögzítette, hogy a Jeruzsálem
végső státuszáról szóló tárgyalásokon a Hasemita-ház előjogokat élvez az
iszlám szent helyek, így a Szikla-mecset körzetének őrizetében. E kérdésben azóta
szabályos "háború" dúlt Arafat és Husszein között, miután a palesztin vezető
saját maga nevezett ki új, hozzá lojális jeruzsálemi főmuftit és más egyházi
vezetőket.

Az Izraellel való békekötés javított Jordániának az Öböl-háború után
megrendült nemzetközi tekintélyén, amelyet a Szaddám Huszein melletti kiállás
okozott. Bár a király a Sivatagi Vihar hadműveletei során végig együttműködött a
CIA-vel is, az Öböl-menti államok beszüntették Ammán gazdasági támogatását.
Mély gazdasági válság vette kezdetét, amely a jelentős amerikai segélyek ellenére
ma is tart.

Az utóbbi években a királynak sok izraeli szívébe is sikerült belopnia magát.
Husszein részéről gesztus volt a Jichák Rabin izraeli miniszterelnök jeruzsálemi
temetésén mondott beszéd. Rabin halála után a Netanjahu-kormánytól némileg
mellőzve érezhette ugyan magát, de ez nem akadályozta meg Husszeint abban, hogy mikor
1997-ben egy jordániai katona izraeli iskoláslányokat gyilkolt meg, térden állva
kérje az áldozatok családtagjai bocsánatát. "Szavakkal nem lehet kifejezni mit
érzek, mit érez a családom, mit érez a népem. Mindannyiunkat veszteség ért, és
úgy érzem, mintha saját gyermekeimet vesztettem volna el" – mondta az uralkodó
Naharajimban, a lemészárolt gyerekek családjainál tett látogatása során. Legutolsó
gesztusát a múlt év októberében tette, mikor az izraeli-palesztin békefolyamat
megmentésére igyekezett a rochesteri Mayo klinikáról. Ekkor már eluralkodott rajta
rákbetegsége, és a kemoterápiás kezeléstől kopasz és rendkívül sovány volt. Az
ünnepélyes aláíráson Clinton elnök külön kiemelte a beteg király
"bátorságát, eltökéltségét és szigorú instrukcióit", amelyek – mint mondta
– a Wye-egyezmény sikeréhez alapvetően hozzájárultak.



Családi trónviszály



Az évek során Husszein eredményesen építette ki magáról a "nemzet apja" képet,
mint aki könyörületesen megbocsát politikai ellenfeleinek, a nép kérelmeire
közvetlenül válaszol, és a beduin törzsek személyes patrónusa. A hatalom
megtartásában ugyanakkor erősen támaszkodott mindent átható biztonsági
apparátusára. Ez az "egyszemélyes zenekar" stílusú uralkodás most, a
hatalomváltást követően gondot okozhat és destabilitáshoz vezethet Jordániában.

A feszültségek másik – ennél jelentősebb – forrását, az uralkodói család
hölgytagjainak ellentétei és személyes ambíciói jelentik. Husszein első házassága
egy távoli unokatestvérével, Dina egyiptomi hercegnővel 1956-ban válással ért
véget, miután a csak leányokat szülő hölgy kegyvesztett lett. 1961-ben feleségül
vette egy Jordániában szolgáló brit hivatalnok leányát, Antoinette Gardinert,
Abdallah majdani anyját, akit azonban az 1972-es, politikailag feszült évében egy
palesztin szépségre cserélt. A Nablus családból származó Alia királynő 1977-ben
helikopter-szerencsétlenségben életét vesztette. Husszein ezután a Pan-Am
légitársaság elnökének lányával, Lisa Halabivel lépett örök frigyre 1978-ban,
akiből így Nur királynő lett. Egybehangzó vélemények szerint a király mindenkinél
jobban szerette Nur királynőtől született fiát, Hamza herceget. Állítólag ez állt
az uralkodói családban az utóbbi hónapokban kiélesedett viszály hátterében is. Nur
ugyan beletörődött abba, hogy Husszein után öccse, Hasszán lépjen trónra, ám azt
követelte, hogy a trónörökös fiát, Hamza herceget nevezze ki utódjának. Hasszán
felesége, Szervat hercegnő azonban azt akarta, hogy férje trónját saját fia, Rasad
örökölje.

A családi viszályba beavatkozott a palesztin feleségtől született idősebb fiú,
Abdallah herceg is, akiről úgy hírlik, hogy ősszel elutazott az amerikai
gyógykezelésen tartózkodó Husszein királyhoz, akinél bepanaszolta Haszszánt,
mondván a trónörökös már apja életében uralkodóként viselkedik. Állítólag a
hírek annyira feldúlták a beteg királyt, hogy orvosai tanácsa ellenére vállalta a
hazautazást Ammánba, ahol január közepén váratlanul menesztette Hasszánt, és
Abdallahot léptette elő trónörökössé. Husszein ezzel a döntésével még a
nemzetközi titkosszolgálatokat is meglepte.

A királyi palota propaganda-gépezetének mindössze két hét állt a rendelkezésére,
hogy az aranyifjak életét élő koronaherceg képét átfesse. Az ország lakosságának
kétharmadát kitevő palesztin lakosság körében népszerűséget jelent II. Abdallah
palesztin származása, és biztató jeleknek tekintheti az izraeli békekötés miatt
apjával fagyos viszonyt fenntartó Háfez Asszad szír elnök személyes látogatását
is a temetés alkalmából. Asszad, aki Ammánban egy pillantásra sem méltatta Benjamin
Netanjahu izraeli miniszterelnököt, az elsők között gratulált az új jordán
uralkodónak.

A temetésre felvonult nemzetközi politikai elitet vélhetően nem csupán az elhunyt
uralkodó iránti tisztelet motiválta. Egyöntet? a vélemény, hogy egy stabil
Jordánia jelentős szerepet kaphat az izraeli-palesztin viszály rendezésében is, akár
sikerrel fejeződik be az oslói békefolyamat, akár nem. Mivel a palesztin
államalakulat aligha lehet életképes önmagában, Arafatéknak föderációban kell
gondolkodniuk, amelyre több variáció is "közszájon forog". Egyikük szerint az
autonómia szövetségre lépne a Jordán Királysággal, míg a volt baloldali
miniszterelnök, Simon Peresz víziója pedig a Benelux államok mintájára egy hármas
– izraeli–palesztin–jordán – államszövetség képét vetíti előre. Akár az
egyik, akár a másik jön számításba, mindegyik egy szilárd alapokon álló
Jordániát feltételez. Arra azonban hogy ez megvalósul-e még nem tudjuk a választ.

(Az oldal összeállításában közreműködött Csereklyei Márta, Ramor Frigyes és
Zelenyánszki Zsuzsa)

Olvasson tovább: