Kereső toggle

A kommunistázás funkciója közéletünkben

A magyar mccarthyzmus

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A két világháború között nagyigény? politikai elmélet fogalmazódott meg, amely a korszak két diktatúra-modelljét, a fasizmust és a bolsevizmust egylényeg? jelenségként értelmezte, bizonyos közös sajátosságok alapján. A fő közös jellemző, az élet minden területét átfogó hatalmi elnyomás totális volta alapján a teóriát totalitarizmus-elméletnek nevezték. Klasszikusa, Hannah Arendt a rendszerváltás óta hazánkban is számontartott politikai klasszikus.

Diktatúrával a diktatúra ellen?

A második világháború után a totalitarizmus elméletet és ezen belül a demokratikus indíttatású bolsevizmus-kritikát szinte visszafordíthatatlanul kompromittálta az a kommunistaellenes hajsza, amelyet az Amerikai Egyesült Államokban 1948–1954 között a hírhedtté vált kongresszusi különbizottság, az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság folytatott. A kongresszusi bizottság az úgynevezett hidegháború intézménye volt. Az ellenséges diktatúra logikáját átvéve és pszichológiájához idomulva meg akarta tisztítani az amerikai közéletet azoktól a rejtőzködő politikai erőktől, amelyek afféle "ötödik hadoszlop" tevékenységet folytattak a potenciális háborús ellenfél, a Szovjetunió javára. A bizottság kémkedés és "felforgató tevékenység" után szimatolt. A felforgatók felderítésének alapjául szolgáló államvédelmi munkahipotézis (Gerő egykori szóhasználatával a "koncepció") az volt, hogy a harmincas évek elején az amerikai elit egyetemeken is értelmiségi divateszme volt egyfajta szalonbolsevizmus. Számos tehetséges diák, aki később karriert csinált ifjúkorában, elkötelezett híve volt a kommunista világmegváltásnak és vagy kommunista párttag vagy szimpatizáns volt. Később fokozatosan eltávolodtak a baloldali radikalizmustól, Roosevelt nagyszabású reformpolitikájának igézetébe kerülve felismerték az amerikai kapitalizmus reformálhatóságát, és megtértek az amerikai alkotmány értékrendjéhez. A felforgatókat kutató vadászok ezeknek az értelmiségieknek a fiatalkori múltját kezdték firtatni, és rövid idő alatt erőteljes hajsza bontakozott ki a roosevelti politikai garnitúra baloldali múltú tagjai és a baloldali múltú véleményformáló értelmiség ellen. A hajsza a tetőpontját akkor érte el, amikor a bizottság élére Joe Mccarthy wisconsini szenátor került, aki olyan végletig vitte, már Sztálin halála után is folytatva az immár értelmiség elleni hajszává torzult politikai akciót, amely kikényszerítette a bizottság működésének megszüntetését. A kampány nem egyszerűen csak fanatikus és korlátolt volt, hanem álságos is. Az állítólagos "kommunista veszély" elhárításának álcája mögött szélsőséges republikánus körök hadjárata rejtőzött, amely fel akarta számolni a New Deal egykori politikai vezetőrétegét és értelmiségi holdudvarát, hogy a "klaszszikus" keleti parti tőke és az AFL–CIO szakszervezeti tömörülés stratégiai szövetségével szemben hegemón helyzetet teremtsen a feltörekvő texasi olajtőkének, valamint alsó középosztálybeli és kistőkés táborának. A kommunistaellenes hajsza mögött kitapintható volt egy olyan szélsőség akciója, amelytől a diktatúra kiépítése sem állt távol. A nyugati világ demokratikus elkötelezettség? részében a mccarthyta színezet? kommunistaellenes hajsza mindmáig azt a gyanút kelti, hogy a kombattáns kommunistaellenesség mögött esetleg diktatúrás szándék rejlik.

A Wisconsini Rém Magyarországon

A magyar rendszerváltás idején is joggal merült fel annak a lehetősége, hogy bizonyos társadalmi közeg kommunistaellenes indulata olyan fajta fanatizmussá torzulhat, amelyet leplezett politikai erők a rendszerváltás demokráciaépítő szándékával ellentétes célok szolgálatába állíthatnak. Kezdettől erősen ügyelni kellett (volna) arra, hogy a rendszerváltástól elválaszthatatlan kommunistaellenesség ("agyagba taposás") feltétlenül demokratikus szemléleti alapon álljon, és élesen különüljön el az egykori "keresztény–nemzeti" kurzus "darutollas" antikommunizmusától, hiszen még az eredetileg demokratikus érzelm? káder- és funkcionárius ellenességben is benne rejlett a mccarthysta elfajulás veszélye. Az Antall-kormány ebben a tekintetben olyasféle hamis játékot játszott, mint egykor a Wisconsini Rém. Az MDF 1990-es sikeres választási jelszavát, a "Nyugodt erő" formulát a volt "párttagok" tömegei úgy értették, hogy az a takaréklángon tartott és érzéstelenített rendszerváltás jelszavát ígéri számukra – szemben az SZDSZ rendszerváltó radikalizmusával. Sőt azt is beleértették, hogy a volt párttagok átállhatnak az új rendszer oldalára. Ez a félrevezető, burkolt ígéret jelentős szerepet játszott az MDF választási győzelmében. Alig alakult meg azonban az Antall-kormány, a győztes tábor a kommunistaellenesség kérdésében radikálisan irányt váltott. Megjelent az "igazságtétel" jelszava, amit nehezen lehetett másként felfogni, mint átfogó kommunistaellenes hajszával való fenyegetésnek. Jöttek a fenyegető megnyilvánulások: Kónya-dokumentum, Csurka-dokumentum, a Zétényi-Takács törvényjavaslat fel akarta volna függeszteni az elévülést kommunisták által elkövetett egykori bűnök esetében, a Monopoly-Csoport meghirdette az államapparátus megtisztítását a volt párttagoktól. Egy függetlenné dezertált MDF-es képviselő Marosánt akarta felköttetni, mások "megelégedtek" volna azzal, hogy az egykori bűnösöket "meg kell nevezni", ami megint csak alig leplezett lincselési felhívásnak tekinthető.
Ez a hajsza is mccarthysta volt abban a tekintetben, hogy valójában nem azok ellen irányult, akiket emlegetett. 1990-91-ben a volt párttagok zöme valóban átállni akart, és nem a marginalizálódás határára sodródott utódpárt feltámadásának drukkolt. Nem jelentettek a rendszerváltás számára veszélyt. A hajsza és légkörének megteremtése azok ellen az ellenfelek ellen irányult, akik veszélyt jelenthettek. Elsősorban a demokratikus erőkre, amelyek megkérdőjelezhették a horthysta retorikát használó jobboldal fontos politikai céljait. Azt a lehetőséget akarták megteremteni, hogy kommunistasággal, vagy legalábbis kommunista cimborasággal lehessen vádolni mindenkit, aki nem akarja, hogy a magyar miniszterelnök arra célozgasson: "lélekben" arra vágyik, hogy egyszer valóságosan tizenötmillió magyar élén álljon kormányfőként; mindenkit, aki nem akarta az állam és egyház "újraegyesítését", és különösen azt nem találta kívánatosnak, hogy a "történelmi" egyházak újra közvetlenül részesüljenek az államhatalomban. Akik nem találták kívánatosnak azt sem, hogy restaurálják a már felszámolt "történelmi középosztályt", hogy az országnak újra legyen egy szakrális felhatalmazású politikai vezető rétege, amellyel szemben automatikusan fennáll az "alsó néposztályokban" az engedelmességi készség. A magyar mccarthysták ki akarták a kommunistaellenes hajszával alakítani azt az atmoszférát, amelyben azt lehet mondani, hogy aki nem akarja "őfőméltóságát" a kormánytagok részvételével megkésett dísztemetésben részesíteni, az nyilván Recsket és a káderlapot sírja vissza.

A Bokros-csomag és a kommunizmus

A kommunistaellenes hajszával való fenyegetőzéssel az MDF-vezette kormány azt érte el, hogy a milliós nagyságrend? érintett e hajsza elkerülésének lehetőségét már csak abban látta, ha az "utódpárt" kerül kormányra. Első sorban ez az oka az MSZP 1994-es átütő választási győzelmének, s csak kisebb részben a Demokratikus Charta tevékenysége. A megvert jobboldal, amely máig nem szűnik meg méltatlankodni, mondván, hogy a "Charta" szélsőjobboldali, vagy legalábbis Horthy-rendszer restaurációs veszéllyel riogatott és "vezette félre" a választókat, a Horn-kormány megalakulása után azon nyomban riogatni kezdett azzal, hogy eljött a "kádárista restauráció" ideje. A jelszó ez volt: vége a rendszerváltásnak, megindult a visszarendeződés. Életre kelnek a "megalvadt struktúrák" (Tellér Gyula), jönnek vissza a volt funkcionáriusok a hatalomba. Amikor a Bokros-csomag a társadalomra szakadt, a politikára figyelők jelentős része valóban bizonytalanságba került. A pénzügyi stabilizáció arra a szintre redukálta a fogyasztást és a felhalmozást, amely nagyjából megfelelt annak a nívónak, amelyet a magyar gazdaság teljesítménye művi beavatkozás (a "Kádár-korszak" utolsó másfél évtizedében az életszínvonal szintentartására, sőt emelésére fordított külföldi kölcsönök jelentették ezt a művi beavatkozást) nélkül el tudott érni. Ez drámai életszínvonal csökkenést jelentett. A társadalom bizonytalanságban volt a tekintetben, hogy az életszínvonal-zuhanás a rendszerváltásnak vagy éppen ellenkezőleg: a rendszerváltási folyamat elakadásának, a visszarendeződésnek a következménye-e. Azok is, akik tisztában voltak azzal, hogy a költségvetési egyensúly megteremtése a rendszerváltás folyamatának szerves része, és még azt is belátták, hogy számonkérhető a megelőző tradicionalista kormányon, hogy nem mutatott a népszerűtlen intézkedések végrehajtásában olyan elszántságot, mint az "utódpárt" – visszásnak érezték, hogy a volt kommunisták viselkednek keményen a volt kommunista rendszer felszámolásában. Mintegy illetéktelennek érezték őket erre. A kommunistaellenes indulat újra erősödött és a Bokros-csomag következményeivel szemben támadt ellenérzés széles körben antikommunista hevületként jelent meg.

"...Én mondom meg, hogy ki a zsidó..."

Az 1998-as választási kampányban a támadásba lendült jobboldal a Bokros-csomagot szükségtelen népnyúzásnak állította be, és mintegy a volt kommunisták egykori téeszesítő kegyetlenségét látta és főleg láttatta benne megnyilvánulni. A kommunistázás jelentős választótömeget tudott mozgósítani. A "félrendszerváltás" természetesen tisztogatást, garnitúra-cserét kíván. El kell távolítani a politikailag megbízhatatlan személyeket az államapparátusból, a politikai szempontból fontos pozíciókból és az egyéb privilegizált helyekről. Nem csupán a megbízhatatlan apparátussal való kormányzás veszélyeinek elkerülése végett, hanem azért is, mert helyet kell teremteni a megbízható saját kádereknek, akikkel szemben a győztesek elkötelezték magukat. Minden tisztogatás klasszikus mccarthysta szituáció. Az eltávolítás kényelmes alapja újra az egykori kommunistaság. A kommunista múltat ugyanolyan szabadon kezelik, mint egykor Göring kádereinek zsidó származását. A Reichsmarschall, amikor figyelmeztették arra, hogy kedvenc repülőtábornoka, Milch generális "volljude", az ügyet ismeretesen azzal intézte el, hogy "Németországban én mondom meg, hogy ki a zsidó". A szembenállóknál azt, hogy 1957-ben rossz oldalon álltak, nem enyhíti, hogy később nagyobb és fontosabb pozíciókban nem a vonalas hatalom legroszszabb irányzatához tartoztak. Horn közkarhatalmistasága többet nyom a latban, mint az, hogy a Kádár utáni végjáték idején szembefordult Grósz utóvédharcával. Nyers esetében is többet, hogy 1958-ban a KB-ban megszavazta Nagy Imre bíróság elé állítását, mint hogy a hetvenes évektől olyan párton belüli irányzat vezetője volt, amely olykor és bizonyos pontokon összehasonlítható a Nagy Imre vezette pártellenzék tevékenységével. A szövetségessé sodródott Kádár-kori "nemzeti örökségügyi" csúcsminiszter esetében bezzeg fordítva van a dolog. Az ő esetében letörölte a polgári spongya, hogy 1956-57-ben a rossz oldalon állt, hogy egész életében funkcionárius volt, csak az számít, hogy amikor már minden eldőlt, az utolsó pillanatban kimondta 56-ról, na akkor sem azt, hogy forradalom volt – hanem óvatosan azt, hogy "népfelkelés". Az ellenoldalon még mindig kommunistáknak minősülnek azok az ötvenhatosok, akik 1956 előtt voltak párttagok, valamint a kádergyerekek és azok, akik baloldali radikális ifjúkor után hamar megtalálták az utat a demokratikus ellenzékiséghez. Ehhez képest meglepően sok az alakulóban levő antikommunista kormányban a volt MSZMP-tag.
A "félrendszerváltott" új kurzusban a commandante mondja meg, hogy ki a polgár. A tisztogatás során is ő fogja megmondani, hogy melyik volt MSZMP-tag kommunista, és melyik az, amely már "párttagként" is polgár volt.
Az új mccarthyzmus azzal is fenyeget, hogy diszkreditálja azt a demokratikus indíttatású "éberséget" is, amely bizonyos utódpárti jelleg? megnyilatkozásokkal szemben indokolt.

Olvasson tovább: