Kereső toggle

A magyar történelem sorsfordulatairól

Kényszerpályák és újrakezdések nemzete

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Hajh, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben..." – sóhajtott fel a
Mindenhatóhoz fordulva Kölcsey Ferenc, amikor a magyar nemzeti imádság, a Himnusz
sorait papírra vetette. Szinte prófétai ihletés? lett fő gondolata, miszerint ez a
nép nemcsak a múltat, hanem a jövendőt is megbűnhődte, pedig 1823-ban csak rosszul
komponált apokalipszisnek tűnt volna a XX. század két világháborúja, Trianon, az
egymást váltó diktatúrák, szörny? politikai elméletek közéletté lényegülése
stb. Sokan, sokféleképpen megpróbálták már a magyar történelem sorsfordulatait
csokorba gyűjteni, és lázas igyekezettel valamilyen összefüggést kimutatni azok
között, mindenáron valami tanulságot levonni, a tehetetlenségtől vezetve
felelősöket keresni mindazért, amit tragédiák sorozatának éreztek, s amit magyar
történelemnek nevezünk. Pedig múltunkat nem "végleg eltörölni" kellene, hanem
talán másképpen értelmezni: a kényszerpályák okozta bukások és a mindig sikeres
újrakezdések nemzetének egyedülálló európai karrierjeként.



Újjáépítés a háború után: életerő és élniakarás

Arra természetesen ezúttal sincs mód, hogy ezeréves múltunkat részletesen
áttekintsük, inkább csak pillanatfelvételeket villanthatunk fel. I. (Szent) István
államalapítását joggal méltatjuk történelmünk egyik leginkább kiemelkedő
eseményeként, mégis sokan eljátszottak már a gondolattal, hogy mi lett volna, ha
első királyunk nem olyan döntéseket hoz, amilyeneket hozott. Már a nemzeti
fennmaradásunkat is egy kényszerhelyzetben hozott jó döntésnek köszönhetjük,
hiszen a korabeli Európának csak a magyarság akkori politikai, kulturális stb.
értékrendjének lényegében feladásával és a Nyugattól nyújtott minta
elfogadásával lehettünk részei. I. Istvánnak és apjának, Géza fejedelemnek
mindenképpen komoly érdeme, hogy egy alapjaiban nomád, törzsszövetségre épülő
társadalmat nagyon rövid idő alatt beillesztettek a korabeli Európába:
struktúráját tekintve lényegében nem különbözött Magyarország a többi
nyugat-európai államtól. A történelmi kényszert mi sem mutatja jobban, minthogy
szent királyunk trónra lépése – szorosan értelmezve a dolgot – nem is volt
igazán jogszerű. A magyar hagyomány szerint ugyanis a nemzetség legidősebb
férfitagját kellett volna Géza után fejedelemmé megtenni, s ez a pogánynak tartott
Koppánynak biztosította volna az uralkodást, akit Istvánnak fegyverrel kellett
levernie. (Talán feltételezhetjük, hogy eleinkben már ekkor kialakulhatott az érzés:
kultúrájukat folytonosan védeni kényszerülnek a Nyugat expanzív és a magyar
hagyományoktól gyökeresen elütő törekvéseivel szemben.) Az államalapítással
továbbá törvényszerűen együtt járt a magyar nemesség "felhígulása",
Istvánnak ugyanis seregében elsősorban nyugati lovagokra kellett támaszkodnia
pogánysághoz ragaszkodó honfitársaival szemben. A feudális rendszernek megfelelően
Árpád-házi (és későbbi) királyaink is arra kényszerültek, hogy a pillanatnyi
politikai szükségszerűségnek megfelelően házasodjanak, vagyis mindig annak az
uralkodónak a lányát kellett feleségül venniük, akinek a jóindulatát biztosítani
akarták. Érdekes, hogy talán István trónra kerülésének körülményei "ütöttek
vissza", amikor 1031-ben egy vadászat során meghalt egyetlen fia, Imre herceg. István
csak úgy kerülhette el, hogy jog szerint unokaöccse kapja meg a trónt, hogy Vazult
megvakíttatta, vagyis lényegében már ekkor megtört az egyenes ági leszármazás
rendje.

Az európai kényszerpályán végül is biztos kézzel kormányzó Árpád-házi magyar
királyok stabil országot teremtettek Európában. A XII–XIII. század fordulóján II.
András király ("a gazdaság rendbetétele" jelszavával) tömegesen kezdte
eladományozni a királyi vármegyéket, ezáltal a központi hatalom gyengült, a
vagyonosodó főnemesek közötti torzsalkodások növekedtek. A tatárjárást
megelőzően az európai hatalma tetőpontján álló római katolikus egyház is számos
előjogot, beavatkozási forrást talált Magyarországon. Az ország katonai-politikai
potenciáljának összeomlása mögött a széthúzás, a nemesség egymás rovására
történő érdekérvényesítése húzódott. A romba dőlt ország újrakezdését
méltán hasonlították sokan a honfoglalás nagyszerűségéhez. IV. Béla és a
magyarság alkotóereje rövid idő alatt életet lehelt a pusztaságba, egyúttal újabb
kényszerpályában találva meg a továbblépés egyetlen lehetőségét. A következő
tragédia pedig nem sokáig váratott magára: az Árpád-ház férfiágának kihalása
(1301) mindenképp határvonalnak számít.

Károly Róbert és utódainak uralkodása alatt a feudális anarchia többször is
felerősödött. Különösen élessé Luxemburgi Zsigmond uralkodása alatt vált a
helyzet, amikor a bárói oligarchacsoportok marakodása olyan szintet ért el, hogy egy
ízben a királyt is fogságba vetették. A XV. század közepén azután a török
megjelenése határainkon újra egyetlen mozgási lehetőséget engedélyezett
uralkodóink számára: a honvédelem kényszerítő erejét, mely nemcsak a magyar állam
továbbélését, hanem a nemzet fennmaradását is jelentette – volna. Mégis kevés
erő és akarat szegült szembe a félelmetes mohamedán nagyhatalommal, melynek
megjelenése a magyar elitet a már-már szokásos anarchia kellős közepén találta.
Oka lehet-e mindennek, hogy a törökverő Hunyadi János kezét is bibliás huszita
menekülők vére szennyezte? Hogy az 1456-os nándorfehérvári hős, Kapisztrán János
korának egyik legrettegettebb inkvizítora volt? Nem tudjuk. A fenyegető válság jeleit
(például az 1437-es Budai Nagy Antal-féle parasztfelkelést és az 1514-es
Dózsa-felkelést) csak kevesen értették meg, a tanulságok levonása pedig nemzetünk
történetében (nem először és nem utoljára) csak utólag történt meg, illetve
sokan erre utólag sem voltak képesek. (A parasztfelkelések persze nem voltak minden
ízében pozitív jelenségek, ma leginkább zavargásoknak minősítenénk őket,
kirobbanásuk, erőszakos lefolyásuk és a kegyetlen megtorlások azonban hihetetlenül
demoralizáló hatásúak lehettek.)

A jelképpé emelkedett mohácsi csatavesztés kétségkívül akkor érte az országot,
amikor az a legmélyebb anarchiában volt. A királyi hatalom mélyponton, az egyházi és
világi előkelők saját pecsenyéjüket sütögetik. A csata következményei
sokrétűek, megszűnt az ország félévezredes politikai egysége, méghozzá hosszú
időre, a három terület eltérő jogállapotot, életviszonyokat stb. jelentett, vagyis
megszűnt a nemzet életének, fejlődésének egysége. Mint pozitív fejleményt, az
összeomlásból kivezető út realitását, az újrakezdés csíráját kell viszont
méltatni a lényegében független erdélyi fejedelemség létrejöttét, mely nemcsak a
magyar államiság hordozója lett, hanem igyekezett átmenteni a magyarság valamenynyi
szellemi-kulturális (és gazdasági) értékét. Erdélynek az európai történelem
színpadán történő sikeres fellépése mögött nyilván az is húzódott, hogy a
reformáció tanításai és a tolerancia elvei az egyik legtermékenyebb talajra
hullottak.

Ami a hódoltságot illeti, kétségtelen, hogy a török társadalmi-gazdasági
berendezkedés szétverte a hagyományos magyar struktúrákat, viszont az uralmuk jóval
enyhébb volt, mint bármely más mohamedán fennhatóság alatt élő európai
területé. (A protestánsok például nyugodtan terjeszkedhettek, sokkal nyugodtabban,
mint a Habsburgokkal katolikus fennhatóság alá került északnyugat-magyarországi
vármegyékben.) A XVII. századi ellenreformációnak kulturálisan is negatív hatása
lett: az országban eluralkodott a felekezeti versengés, gyűlölködés, s a dolgot
súlyosbítja, hogy az ellenreformáció fő szorgalmazói éppen az ország Habsburg
uralkodói lettek, vagyis törekvéseik hazánkban is az állami politika szintjére
emelkedtek.

A másfél százados török uralom megszűnése után újabb kényszerpálya
következett, mely – napjainkig ható érvénnyel – a Habsburg-ház
érdekszférájába állította Magyarországot. A Habsburg-ellenes függetlenségi harcok
több-kevesebb siker elérését követően kivétel nélkül elbuktak, szinte
kényszerítve a sorsszerűségre vonatkozó következtetés levonását. A nemzet azonban
a legjelentősebb függetlenségi megmozdulás, a Rákóczi-szabadságharc veresége után
is megőrizte (szintén mintegy sorsszerűen) élni- és tenniakarását. A feudalizmus
lassan megkopó rendszeréhez ragaszkodó világi és katolikus egyházi elit törekvései
ellenére az országban a XVIII. század második felében elterjedtek a felvilágosodás
eszméi, létrehozva annak sajátos, magyar változatait. A leghaladóbb nyugati szellemi
áramlatokhoz való gyakran öntudatlan csatlakozás eredménye a nemzeti kultúra
kialakulása és népszerűsödése, az ország felekezeti tagoltságának tudomásul
vétele, majd a polgárosodás gazdasági és politikai folyamatának megindulása lett, a
kényszerpályára adott szokásos magyar újrakezdés válaszaiként.

A nemzet nagy erőpróbája volt a reformkor és az 1848–1849. évi forradalom és
szabadságharc. A magyarság magasba törő lelkesedését újra a nemzet
megalázottságát, a megosztottságot és a kilátástalanságot megtestesítő bukás
követte. Ki hitte Világos után, hogy egyáltalán a kezdőpontra visszakapaszkodhatunk?
Kényszerpályák között az újabb újrakezdésre a sokat vitatott kiegyezés adott
lehetőséget. A dualizmus időszakában liberális kormányok követték egymást az
ország élén, és azóta is kevés korszak gyakorolt olyan pozitív hatást a nemzetre,
mint ezek az évek. Gondoljunk csak arra, hogy az ország (igaz, hogy az Osztrák–Magyar
Monarchia keretein belül, de függetlenségét őrizve) európai nagyhatalommá lett,
létrejött egy óriási életképes gazdasági potenciál (ekkor épült ki az ország
szinte máig változatlan vasúthálózata stb.), az akkoriban hozott törvények tették
lehetővé az "európai nemzetek sorába való felzárkózást" (pl. egyházpolitikai
reformok stb.). A korszakot számos kevésbé fényes esemény is jellemezte (például a
tiszaeszlári vérvád), nemzetiségellenes rendeletek, hatalmi fellépés; növekvő
elszegényedés (de az ország gazdasága hihetetlenül stabil volt!); belépés az első
világháborúba és annak pártolása stb. A magyar grandeurt feltámasztani hivatott I.
világháború nemzeti lelkesedését az elhúzódó és egyre kilátástalanabb harcok
semmivé foszlatták. Akkori politikusaink helyzetfelmérése megintcsak
kényszerpályára állította hazánkat, és újra szinte mindent elölről kellett
kezdeni.

Ráadásul a XX. századot több sikertelen próbálkozás sorozata jellemezte, melyeket
külön-külön is szélsőséges cselekedetek fémjelezték. Gondoljunk csak a
Tanácsköztársaság idején szovjet példát utánzó (vagyis inkább majmoló)
kommunisták diktatúrájára, amit a háborút és forradalmakat megszenvedett lakosság
rezignált kiábrándulása követett. 1919–1920 kétségtelenül az egyik
legtragikusabb fordulópontja a magyar történelemnek. A Párizs környéki
békekötésekkel ugyanis nem pusztán arról volt szó, hogy újra nehezen értelmezhető
kényszerpályára kerül nemzetünk, hanem arról is, hogy a magyarság nagy tömegei a
legyőzött és kizsákmányolt nemzetekre jellemző módon képtelenné váltak arra,
hogy jó válaszokat adjanak a kor kihívásaira. A súlyos nemzeti sérelmek orvoslása
(pontosabban megtorlása) iránti vágy elnyomta a józan helyzetfelismerés
képességét, gyakran még az értelmiségi elit számos képviselőjében is. A
Horthy-korszakban kevesek kiváltsága lett, hogy olyan józan helyzetértékeléssel
reagáljanak koruk eseményeire, mint tették azt például Világos után. A harag és a
félelem rossz tanácsadó, és bárhogy is vesszük, országunkat ekkor már nemcsak az
európai történelem ránk nézve sanyarú eseményei állították kényszerpályára,
hanem elődeink saját magukkal is ezt tették. Trianon tragédiáját továbbá nemcsak
az jelenti, hogy szétverték az ország nemzeti-politikai (és gazdasági, morális stb.)
egységét, hanem az is, hogy Magyarország belesodródott a nyugati államok által a kis
nemzeteknek szánt szerepbe. A Nyugatnak (és Oroszországnak is) az volt az érdeke, hogy
Közép-Európában egymással marakodó kis nemzetállamok vegetáljanak, nem lett volna
ínyükre egy olyan nagyobb gazdasági-politikai egység, mint amilyen például a
Monarchia vagy korábban a középkori magyar királyság volt, amely nem
ütközőállamot, hanem nagyhatalmat jelentett. A Horthy-korszakot általában a nemzeti
sérelmek demoralizáló hatása, a pesszimizmus és a frusztrált nacionalizmus,
többé-kevésbé mérsékelt antiszemitizmus eluralkodása jellemezte, és csodával
határos, hogy az országot nem fojtotta meg a környező államok gazdasági-poltikai
blokádja. A korszakot találóan jellemzi, hogy "sikerre", vagyis az áhított
területi revízióra csak a radikális jobboldaltól és a náci Németország
szövetségeseként nyílt lehetőségünk. A magyarság a revíziós mámorral együtt
értelmetlenül sodródott bele a második világháborúba, és ezzel együtt újabb
kényszerhelyzet csapdájába.

A hamarosan beköszöntő kommunista időszakról megint csak a fentebbi sztereotípiákat
mondhatjuk el. Bár meg kell jegyeznünk, az 1945–49 közötti koalíciós időszak
ismét a nemzet életerejét és élniakarását tanúsította: az ország hihetetlenül
gyorsan újjáépült (Marshall-segély nélkül). 1956 az újrakezdés iránti elemi
igény kifejezője, bukása pedig annak már-már törvényszer? velejárója lett.

Hogy a kényszerpályák és újrakezdések ismétlődő forgatagában most merre tart
nemzetünk, ma még nem tudhatjuk. Megítélésem szerint azonban a múlt nehézségei
inkább a "megfogyva bár, de törve nem" optimizmusát sugallják, azt a
reménységet, hogy ezúttal talán sikeres újrakezdés részesei lehetünk. Így
végszóként ismét a Himnusz költőjére, megalapozott reménységet nyújtó
optimizmusára utalhatunk, bízva abban, hogy talán "Árpád hős magzatjai [ismét]
felvirágozának".

Olvasson tovább: