Kereső toggle

Jobbközép és B-közép

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az új magyar demokrácia nyolc éven át tetszelgett abban a
hitben, hogy hazánk a viharos posztszovjet térségben a
politikai nyugalom rezervátuma. Nálunk nincsenek jelen a
parlamentben a nacionalista szélsőségek képviselői: nem
ágál a törvényhozásban magyar Funar, Slota, Sesselj, nálunk
Anhalt-Zerbst elképzelhetetlen. Úgy tűnhetett, hogy a józan
magyar szavazónak már Torgyán parlamenti debatteriája is sok,
képtelenségnek tűnt – még a választás előestéjén is
–, hogy 1998-ban a kisgazdáknál radikálisabb jobboldali
párt kerül be a magyar országgyűlésbe. A magyar választó
azonban másként viselkedett, mint ezt a politikai elemzők
várták tőle.



A jobbszélen Csurka István. Karlendületben
size="2">Fotó: MTI

A választóról az derült ki: nem is az a "birka nép",
aminek éppen a MIÉP falfeliratai az 1994-es választás után
bélyegezték, hanem látszólagos vagy netán tettetett
jámborságának leple alatt elfojtott indulatok lobogtak,
amelyeket az új választási helyzet felszínre hozott. Az a
doktrínává emelt közvélekedés bizonyult hamisnak, amely azt
feltételezte, hogy a magyar politikai életben az erők a
közép felé gravitálnak. A MIÉP parlamentbe jutása azt tette
világossá, hogy a magyar politikai élet meghatározó erői a
középről kifelé mozdultak el. Nem a parttalan
radikalizálódás irányába, hanem oda tendálva, hogy a magyar
politikai élet is olyan szárnyakra tagolódjék, amely
tagolódás alapja lehet a folyamatos parlamenti
váltógazdaságnak. Lehetővé váljék, hogy labilis és
természetellenes koalíciók képződése helyett tartós
blokkok alkossanak erős kormányzati bázist és vele szemben
mindenkor alternatívát jelentő, kormányzásképes
ellenzéket.

Az 1990–94-es ciklus idején egy világnézetileg homogén, de
vezetésre aspiráló klikkek marakodása által szétzilált
közepesen erős parlamenti többség? kormánykoalíció állt
szemben egy világnézetileg teljesen inhomogén ellenzékkel. Az
1994–98-as koalíció nyomasztó túlerőben volt
világnézetileg homogén ellenzékével szemben, de túlerejét
mérsékelte a kormánykoalíció világnézeti inhomogenitása.
Az a körülmény, hogy az erőviszonyok nem a világnézeti
összetartozás alapján formálódott szövetségek
szembenállása következtében alakultak, kialakította azt a
dogma rangjává emelt "rendszerhivatalos" álláspontot,
hogy a politikai tagolódást a közép és a perem, a
mérséklet és a szélsőség különbsége határozza meg.
Eszerint a dogma szerint a világnézetileg egymástól távol
álló mérsékeltek a középen közelebb állanak egymáshoz,
mint a világnézetileg azonos alapon álló mérsékeltek és
szélsőségesek.

A jelenlegi választási harc döntő fejleménye az volt, hogy a
politikai jobboldal egyértelműen szakított ezzel a
"rendszerdogmával", és határozott lépéssel elmozdult a
középről jobbra. Ezt állítván állást kell foglalnom abban
a kérdésben, hogy értelmezhető-e ma a jobb és a bal. A
válasz az érvényét vesztő középdogma szellemében nem
egyértelm?: a jobb egyértelműen meghatározható, a bal nem.
Jobboldalnak az 1990-es rendszerváltás óta egyértelműen az a
tábor tekinthető, amely a két világháború közötti és azt
megelőző "úri Magyarország" örökösének tekinti
magát, és politikai álláspontját ennek a világnak feudális
retorikájában fejezi ki. Ez a jobboldal mozdult el a
középről magatartásának markánsabb és egyértelm?bb
kifejezése felé. Ez a középtől jobbra mozdulás vált éles
kontúrral észlelhetővé a szélen a MIÉP parlamentbe
kerülése által.

A közép-doktrína doktrinerjei politikai topográfiában
gondolkodtak. A Fidesz domináló jobboldali erővé válását
úgy fogták fel, hogy a valahai ifjúdemokratáknak
metafizikailag kijelölt helye van a középen, és
vezérszerepük csak azt jelentheti, hogy a felmorzsolódott MDF,
KDNP és elvi kisgazda bázis fog felé mozdulni a középre. A
Fidesz négy éven át nem hagyott kétséget afelől, hogy gyér
bázisát úgy véli szélesíthetőnek, ha áttelepül jobbra
ezeknek a néhai pártoknak a bázisára. A jobboldal új vezető
pártjának ez az elmozdulása váltotta ki azt a mozgást a
bázison, amely behozta a MIÉP-et a parlamentbe. Az
Antall-koalíció kormánypártja és csatlóspartnereinek
intranzigensei nem bíztak a Fidesz jobbra váltásában. Nem
találták sem elégségesnek, sem hitelesnek.

A "polgári" jelszó nem harmonizált érzésvilágukban sem
az általuk értett nemzetivel, sem a kereszténynyel. Az ő
lelkiviláguk nemesi, nem polgári, s nem akartak engedni annak
előkelőségéből. A Fidesz váltása nem tűnt számukra
őszintének sem. Az intranzigensek gyanakodtak arra, hogy
csupán szavazataikra tart igényt a korábban liberális párt
és – ha megkapja – elfeledkezik keresztény-nemzeti
megtéréséről. A jobboldali bázis eltökéltjei a Fidesz
jobbra mozdulása elől tovább mozdultak még jobbra. A
kisgazdapárt éppen mozgásirányt váltott és középre
kezdett araszolni – velük ellenkező irányba – ide tehát
nem csatlakoztak. Továbbléptek, kívülre az eladdigi
színpadról, amivel azonban nem a semmibe léptek ki, hanem
kitágították a színpadot. Átléptek a MIÉP bázisára, és
a színpad kitágításával behozták a "partvonalon
kívülről bekiabáló" (Torgyán) pártot a partvonalon
belülre. A harci feladat immár a szalonképtelen
szélsőjobboldali párt szalonképessé tétele. Ez gőzerővel
megindult.

Maga a klérus politikai komiszszárja, Zadravetz kései (de úgy
látszik, nem megkésett) utóda sietett kijelenteni, hogy
szerinte a MIÉP szalonképes politikai párt, legfeljebb
hangvétele tér el az eddig megszokottól. A Fidesz-környéki
jobboldali ellen-szabadkőműves páholy paródiának vélhető
szellemi műhelye elvileg kinyilatkoztatta, hogy a MIÉP
radikális, de nem szélsőséges. A kettő közötti határ
feltehetően a puskacső végén húzódik: a kombattáns, amíg
el nem sül a kezében a fegyver, fundamentalista; ha lőni kezd,
átmegy szélsőségesbe. Fundamentalizmus nélkül pedig nincs
egészséges politikai élet. Levegőbe épül a pártház, ha
nincs alatta fundamentalizmus.

A MIÉP parlamentbe hozásának másik bázisszint?
összetevője volt, hogy a kisgazdáktól – pártjuk közép
felé mozdulása miatt – protestszavazó bázisuk egy része is
elidegenedett.

A reménytelen dühödtek, akik senkitől sem remélik helyzetük
jobbra fordulását – csak be akarnak tartani azoknak, akiket
balsorsukért felelősnek tartanak – úgy találták, hogy a
kisgazda vezér a nemzet ostorából a T. Ház csörgősipkás
mulattatójává silányult, és úgy vélik, hogy Torgyán már
nem elég ronda béka ahhoz, hogy a lébecolókat és elitjeiket
az ő választási erősödésével eléggé meg lehessen
ijeszteni. Ehhez Csurka kell; őt kell lenyeletni elitékkel,
mert akkor még a vitézkötés is a torkukon fog akadni. Poujade
már anakronizmus, Le Pen kell a gátra.

A fenti bázis jobbra csúszásán kívül egy még
veszedelmesebb jelenség is megnyilvánul a MIÉP
berobbanásában. A cigányellenes lincshangulat kiéleződése a
székesfehérvári gettóügy és következményei folytán egyes
pillanatokban már-már a polgárháború rémét villantotta
fel. Mögötte ott sötétlett fenyegető nemzetközi
háttérként a csehországi romakiüldözési kampány, amely
azonnal átterjedni látszott Szlovákiára, és visszhangokat
keltett a nyugatabbnak remélt Ausztriában is. Mindez a magyar
politika rutinos elkenési gyakorlata segítségével hamar
elsimult, de a MIÉP-siker indirekte azt látszik mutatni, hogy
más formában folytatódott. A Fehérvárott és a
megyeszékhely peremfalvai térségében lezajlott konfliktus
által felszítódott és manifesztálódott cigánygyűlölet
valószínűleg kifejeződött a MIÉP-re szavazásban is.

Ebben a tekintetben a MIÉP nemzetközileg kevésbé elszigetelt,
mint a formalizálódott és szervezeti keretekben megjelenő
magyar politikai szférában. Része egy rasszista-xenofób
internacionálénak. Testvérpártok veszik körül: gratulál Le
Pen és a többi kisebb "Nemzeti Front", Haider – itt a
szomszédban – holnap talán kormányon, és vajon jobban
elválasztja-e a MIÉP-et Slotától, Funartól, Sesseljtől azok
magyarfaló sovinizmusa, mint amennyire összeköti őket a
cigányfaló rasszizmus. Torgyánt kirúgták a konzervatív
internacionáléból, Orbán helye kétségessé válhat a
liberális internacionáléban, Csurka sziklaszilárdan feszít a
"konnacionale" vezérkarában.

Az antalli MDF utódpártjai közül a MIÉP maradt életképes.
A többi maradvány kihullt. MDF, KDNP NB 1 és 2, legjobban
pedig az MDNP. Utóbbi a teljes középrehúzás áldozata (is)
lett: annyira odacövekelt a középre, hogy egyik oldalon sem
szorítódott neki hely. A közép vesztesége ezen a párton
igazolódott be példaszerűen. Ennél még mélyebb oka eme
töredékek felszívódásának az, hogy ezek a pártok az
Antall-klikk és csatlósai pártmenedékei: az MDNP mint az
Antall-klikk pártja járt a legrosszabbul, a Surján-csoport
mint ennek a klikknek kollaboráns klikkje. Nem jártak jobban
azonban azok sem, akik abban mentek tönkre, hogy
bosszúszomjasan leszámolva az Antall-klikkel, magukat is
tönkretették: MDF, KDNP. Az összes vereség legmélyebb oka
és a MIÉP felemelkedésének a magyarázata, hogy a társadalom
bennük végleg leszámolt a Horthy-nosztalgiás úrisággal.
Maradt a volt MDF-ből az agresszív populizmus, az egykori népi
írók szellemi műhelyének etnocentrikus harmadikutas vonulata
(Szabó Dezső, Németh László) utódai. A MIÉP ennek az
örököse. Ezt az irányzatot a pökhendi urizáláshoz képest
az agresszív nacionalizmus intranzigensei még népközelinek
érezhetik. A MIÉP-siker a "B-közép" diadala a Teleki
Alapítvány exkluzivitása fölött. Benne van a kocsmát is a
háta mögött érző lumpen alsó-középosztályiság
agresszivitása a magát felső középosztálynak pózoló
körök úri huncutságával szemben. Ez utóbbi például jól
látható a felhozott példán. A Teleki Alapítvány a Rákosi
kori sírfelirat szériaviccére hajaz. A felirat:

"Kegyelem, békesség, áldás

Itt nyugszik Rákosi ... Jenő"

Ki nem érti, hogy a Teleki László Alapítvány álneve
mögött a Gróf Teleki László Alapítvány rejtezik?

Igaz, a MIÉP is álcázásra kényszerült, de ez tábora
számára nem megalázó magamegjátszás, hanem mókásan
provokatív produkció. Azon csak mulathat az eszmetárs, hogy
szabadon handabandázhatnak a nyilas szimbólumokkal, hiszen az
(antifasizmustól meglehetősen) független magyar bíróság
számára az árpádsáv mindaddig nem nyilas zászló, amíg a
nyilaskereszt nincsen a közepén. Addig csak kimászott
mindnyájunk címeréből. Bizonyos hadonászásról is
bizonyítsa be a zsidó hisztéria schwarz auf weiss, hogy az
Hitlergruss, nem impulzivitás.

A MIÉP leendő funkciója még tisztázatlan. A mumus funkció
egyértelmű, Torgyán helyett ezentúl Csurkával fogják
ijesztgetni a liberálisokat, és ha a vásott
"pernahajderek" (Antall) mániákusan hangulatot akarnak
kelteni a gyűlölet ellen, észre fogják vetetni velük, hogy a
patkóban ott lapul a "zsákos párt". A demokratáknak
ezentúl gyakrabban kell elmondaniuk a Bibó-szentenciát, amely
szerint a demokratát az teszi demokratává, hogy nem fél.
Fontosabb lehet egy másik funkció. A MIÉP szócsöve lehet a
"jobbközépnek", amely kimond olyasmit, amit a jobbközép
tudatni akar ellenfeleivel és a jó néppel, de nincsen abban a
helyzetben, hogy nyíltan kimondhassa. Ilyen szócső-funkció
létezett már a modern magyar történelemben.

A második világháború idején olykor a T. Házban
Bajcsy-Zsilinszky, a sajtóban bizonyos cikkek, sőt esetleg a
Békeffy Kabaré mondott ki olyan dolgokat, amelyeket a
Kállay-kormány közölni akart, de nyíltan nem mondhatott ki.
A látszólag elszigetelt jobboldali Sorgekind rossztestvérke
elmondja esetleg majd az "őszintét", amiről a komoly
jótestvérek sietve kijelentik, hogy "természetesen" nekik
nem az a véleményük, rosszallóan csóválják a fejüket, de
azért azt is megjegyzik, hogy a túlzásokat levonva azért van
a MIÉP-szövegben megfontolandó is. Ha a "jobbközép"
elharsogja, hogy a "vitam et sanguinem" (életünket és
vérünket) EU, akkor a "B-közép" kontrázhat, hogy "sed
avenam non" (de zabot, azt nem).

Az MDF-et a jobbközép rettenetesen el akarja szigetelni, de ez
látszat. Nem változott a korábbi helyzet, amikor a jobboldal a
legközéptől a szélen fekvő MIÉP-ig folyamatosan
átjárható volt. Szabó Iván fogja Orbán kezét, Orbán
Lezsákét, Lezsák pedig Csurkáét. Igaz, a régi h?béri elv
szerint a szenior vazallusának vazallusa nem a szenior
vazallusa, de hát barát barátja akkor sem ellenség, ha
százszor el is kell tőle határolódni. Igaz a MIÉP-mosdatás:
a MIÉP nem más eszméket képvisel, mint a jobbközép, csak
más stílusban képviseli a közös eszméket.

A MIÉP a parlamentben utólagosan igazolja a Demokratikus
Chartát. Ha ma a jobboldali radikalizmus túllépte a bűvös
ötszázalékos küszöböt, akkor nem lehet azt mondani, hogy
agyrém az a feltételezés, amely szerint a Horthy-nosztalgiás
jobboldal részéről fenyegethet diktatúra veszély.
Fenyegethet – sem eltúlozni, sem lebecsülni nem szabad.

Olvasson tovább: