Kereső toggle

A nemzeti kereszténység

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A keresztény felekezetiség mint politikai törekvés és a
nacionalizmus összekapcsolása a kereszténység vallási
szemlélete szempontjából nézve önellentmondás. A
kereszténység egyetemes eszme, az evangéliumi üzenet minden
emberhez szól nemzetiségre és származásra való tekintet
nélkül, Krisztus megváltó tette minden teremtett lélekre
vonatkozik. Különösen képtelen helyzet, ha a katolikus
egyház helyezkedik nemzeti álláspontra, amelynek neve is
"egyetemes"-t jelent. A múlt században az első kultúrharc
éppen azért tört ki a német császári kormányzat és a
német katolikus egyház között, mert Bismarck nacionalista
kormánya politikai veszélyt látott a katolikus egyház
univerzalizmusában, és a német egyház helyzetét úgy
tekintette, hogy az a hazafiatlan erő, egy nemzetközi központ,
Róma "ötödik hadoszlopa" a nemzeti Németország politikai
közösségén belül. Bismarck tábora a szociáldemokratákkal
együtt a katolikusokat "birodalomelleneseknek" tekintette, a
rasszista szélsőjobboldal pedig társította hozzájuk
harmadikként a zsidókat. A kultúrharcból kinőtt német
katolikus Centrumpárt a bismarcki autokratizmussal szembeállva
demokratikus pártként indult. A német kereszténydemokrácia
demokratikus hagyományokra támaszkodhat.

A magyar politikai katolicizmus története eleve más. A
múlt század kilencvenes éveiben az akkor törvénybe iktatott
polgári házasság intézménye elleni katolikus
tiltakozásként jött létre a Katolikus Néppárt. A törvény
nemcsak az állam és egyház szétválasztása irányába tett
lépést, de megkönnyítette a keresztény–

zsidó vegyesházasságot is. Ezzel felgyorsulhatott a zsidó
származású polgárság és a nemesi eredet? "történelmi
rétegek" társadalmi egybeolvadásának folyamata; ez az
egybeolvadás a hazai polgárosodás fontos és elkerülhetetlen
részének tekinthető. A zsidó származású polgári elem
hirtelen meggazdagodását a "történelmi rétegek" (nem
csupán a földbirtokosok, de a történelmi középosztály,
sőt a történelmi parasztság is) vereségként és
sérelemként élték meg. Az új jómódú sznob réteg
felemelkedése viszonylagosan leértékelte addigi
presztízsüket. A piaci versenyben alulmaradtak nem néztek
szembe azzal, hogy a jobb teljesítmény győzte le a rosszabbat,
hanem önigazoló módon úgy tudatosították a történteket,
hogy a "zsidók diadalmaskodtak" a magyarság fölött.
Politikai irányzatként megjelent az antiszemitizmus, és ez
nacionalista színezetet nyert. Az új kelet? antiszemitizmus az
egyház polgáriházasság-ellenes ellenállása mögé
húzódott, kihasználva az egyház tekintélyét. A Katolikus
Néppárt tevékenységében összekapcsolódott a rasszista
színezetet kapott nacionalizmus a római egyház világi
hatalomra való törekvésével. Megszü-letett a sajátosan
magyarországi "nemzeti kereszténység".



A "keresztény kurzus"



A századfordulón a néppárt nem tudott szélsőjobboldali
alternatívát kínálni a történelmi nagybirtok minden
számottevő rétegét képviselő hegemón kormánypárt, a
Tiszák szabadelv? pártjával szemben, és a politikai élet
peremére szorult. A politikai uralomban való részesedést az
első világháborút követő két forradalomra reagáló
ellenforradalmi kurzus hozta meg számára. A néppárti
antiszemitizmus ekkor, 1919 őszén, 1920-ban "szegedi
gondolat" néven hivatalos ideológiává vált. A "kurzus"
nem csupán a vörös tanácsköztársaság ellen lépett fel,
hanem az 1918 őszén kikiáltott demokratikus köztársaság
ellen is. A szegedi különítményesek számára a demokrácia
nem a vörös diktatúra ellentéte, hanem annak melegágya volt.
A bolsevizmusban nem a totalitarizmust ellenezték, hanem az úri
rend privilégiumvesztését. A csatasorba állt lumpen
középosztály fegyverét a zsidó származású polgárság
kifosztására akarta felhasználni. A dzsentri Magyarországot
akarták restaurálni. A kurzus hivatalosan
"keresztény-nemzetinek" nyilvánította magát. A
"keresztény" ebben a szóhasználatban nem Krisztus
követét jelentette, hanem "nemzsidót". Ezt világossá
tette a teljesen képtelen "keresztény fajvédelem"
szófordulat, amely azt akarta jelenteni, hogy csak a zsidó
származású asszimilánsok ellen folyik a harc, a német
asszimilánsokra nem vonatkozik. A történelmi egyházak teljes
elkötelezettséggel csatlakoztak a kurzushoz, átengedték a
keresztény nevet az antiszemitizmus álcázásához, és így a
két háború közötti időszakra hivatalos egyházi álláspont
lett a "nemzeti kereszténység". A ma is kultusszal övezett
Prohászka Ottokár tevékeny politikai szerepet játszott a
kurzuspolitikában, és az antiszemita ideológia egyik
legharcosabb hirdetője, Bangha Béla jezsuita lelkész, a Magyar
Kultúra folyóirat főszerkesztője lett.



1944



A hivatalos ideológiává lett kurzusszemlélet jegyében a
történelmi egyházak vezetői a Felsőházban megszavazták a
zsidótörvényeket. A hivatalos egyházak is azonos folyamatnak
tekintették a hatalmi erővel védett egyházi fölény
megszabadítását a polgárság szekularizáló hatásától –
amit fajelméleti megfontolással összefüggésbe hoztak a
magyarországi polgárság jelentős részének zsidó
származásával – és a hazai "zsidó" kapitalizmus
felszámolását, ami utat kívánt volna nyitni egy
"nemzeti" kapitalizmus létrehozása előtt. A háború alatt
a történelmi egyházak vezető központjai csendesen
kiaraszoltak a háborús politika mögül, és óvatosan inkább
a kormány kiugrási vonala mögé álltak. A német megszállás
idején az egyházak anynyiban eltávolodtak a kurzus alatti
magatartásuktól, hogy nem támogatták a kollaboráns rendszert
és a zsidóság elhurcolását, de testületileg nem emelték
fel szavukat ellene. Nyíltan legalábbis nem. Ezt az
óvatosságot bizonyos mértékig indokolhatta, hogy amennyiben
nyíltan fellépnek a náci zsidóüldözés ellen, ez azt
vonhatta volna maga után, hogy a német megszálló szervek és
a kollaboráns kormány kiterjeszti a vallásukat gyakorló
keresztényekre is azt az üldözést, ami eladdig a zsidók
ellen irányult. Olyan eseteket viszont az óvatosság sem ment,
mint amikor a veszprémi püspök a helyi zsidóság elhurcolása
után engedett a helyi nyilas pártszervezet nyomásának, és
hálaadó istentisztelet tartását engedélyezte. Az egyház az
üldözésekre célozva hangoztatta a keresztény irgalmasságot,
attól azonban március 19-e előtt is óvakodtak, hogy
elméletileg élesen felvessék azt, hogy a fajelmélet vallási
értelemben szöges ellentétben áll a keresztény tanítással,
mivel aszerint az Isten képmására teremtett halhatatlan emberi
lélek személyi vonásai és bizonyos örökölhető testi
tulajdonságok között szerves kapcsolat lehet, lelki
tulajdonságok testileg átörökíthetők. Ez utóbbi
feltételezés ugyanis a fajelmélet lényege.



Egyházak és rendszerváltás



Az 1990-es rendszerváltás után a magukat konzervatívnak és
nemzetinek hirdető pártok újra használni kezdték magukra
vonatkoztatva az egykori "szegedi gondolatot" idéző
"keresztény-nemzeti" megjelölést. Amikor ez ellenfeleiknek
szemet szúrt, "nemzeti-keresztény"-re
"módosították". A történelmi egyházak nem emeltek szót
a kereszténységnek eme politikai használatra való
instrumenta-lizálása ellen, amit nehéz másképp érteni, mint
hogy ismét az 1945 előtti "nemzeti kereszténység"-et
tekintik politikai álláspontjuknak. A katolikus egyház a
rendszerváltás óta oly mértékben hangoztatja a Magyar
Katolikus Egyház nemzeti hagyomány jelleg? részét, oly
mértékben csatlakozik a nacionalista "Nagy-Magyarország"
nosztalgiahullámhoz, ami már nehezen egyeztethető össze a
katolikus vallás egyetemes, tehát "katolikus" jellegével.
A magyar felső klérus mindmáig elkerülte és elhárította a
számvetést közelebbi és valamivel távolabbi múltjával.
Nevezetes helyzetfelmérő körlevele elmulasztotta számba venni
a hazai egyháznak a Kádár-rendszer alatti magatartását,
amelyre bizonnyal szintén vannak mentségek, de nehezen bírná
ki az összehasonlítást az őskeresztény egyház
mártíromságvállalásával. Nincs szükség kikényszerített
önkritikára, de a "nagy mellény" lehetne kisebb. A pápa
elhatárolta magát a rasszizmustól, a magyar egyház sietett
bejelenteni, hogy nem kíván az ügyben történeti számvetést
tenni. Ellenkezőleg. Az a megyéspüspök, aki láthatóan ebben
a pillanatban a katolikus egyház politikájának irányítója,
elérkezettnek látta az időt, hogy rosszíz? megjegyzést
tegyen a zsidó származású katolikus papokra.

Nehéz ezt másként érteni, mint hogy a magyar egyház,
Őszentsége ide, Vatikán oda, nem enged a "nemzeti
kereszténységből".

Olvasson tovább: