Kereső toggle

Görgey, a reálpolitikus

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Sokan váltak hősökké 150 évvel ezelőtt, 1848-ban, de
akadt akinek az áruló szerepköre jutott. Ilyen személy volt
Görgey Arthur, sokak szerint a magyar történelemnek a
Hunyadiak óta legkiválóbb hadvezére. Petőfi gondolatának
– "fényesebb a láncnál a kard" – megvalósításáért
senki nem tett nála többet. Nemcsak a márciusi ifjak, nemcsak
a Kossuth vezette liberálisok, hanem ma már Görgey neve is
bearanyozza a tavasz – március, április – hónapjait.
Görgey esetében azonban sokáig váratott magára az
elismerés, ami a történelmi események józan értékelésére
int.

Egy nemzet történetének szüksége van hősökre, és úgy
tűnik, időnként árulókra is. Különösen akkor, ha egy jó
ügy vereséget szenved. A keser? indulatok, a közelmúlt
fájó sebei nem teszik lehetővé a történtek tárgyilagos
elemzését. A vereség tudatát nehéz elfogadni. A tények
reális számbavétele helyett kézenfekvő lehetőségnek
kínálkozik a felelősséget egy személy nyakába varrni. Az
ilyen embert elnevezik árulónak, s a nemzet egy kis időre
igazolja önmagát. Az elrejtett igazságok azonban idővel
napvilágra jönnek, megtörténik a tárgyilagos elemzés,
értékelés.

Mi még úgy tanultuk az iskolában, hogy Görgey áruló volt.
Hidegfejű, számító hadvezér, aki kollaborált az
ellenséggel, szembeszegült a politikai vezetéssel, hatalomra
tört, majd gyáván letette a fegyvert. Ezért bukott el a
szabadságharc. Nem az ellenség erőfölénye okozta a
vereséget, hanem a belső árulás. Diákként természetesen
nem tudtuk, hogy ez az érvelés, amit a nemzeti romantika
alapján álló történetírás már a múlt században
megfogalmazott, ugyancsak alkalmasnak bizonyult a szocializmus
önigazolására. Az áruló és a lánglelk? forradalmár
szembeállítása, a "nép", a "harcos tömeg"
félrevezetése, az áruló megbüntetése, mindezek az elvek
nagyon jól megfeleltek a Rákosi-érának és az 56-ot leverő
Kádár-rendszernek, a keményebb, majd a puhább diktatúrának.
Az igazságot akkor még nem lehetett megírni. Most viszont, a
forradalom és szabadságharc 150. évfordulójának idején
nincs olyan történész, aki Görgeyt árulónak tekintené. A
hosszú ideig tévesen felállított tézis most megfordítható.
Nem Görgey árulta el a hazát, hanem Görgeyt árulták el. Kik
és miért? Hogyan történhetett meg, hogy a szabadságharc
legkiválóbb személyiségét olyan csapdába
kényszeríttették, amiből hosszúra nyúlt élete során soha
nem tudott kitörni? Az alábbiakban erre a kérdésre keressük
a választ.

Görgey Arthur 1818-ban született egy nagy történelmi múltra
visszatekintő szepességi nemesi családban. Mivel a hajdani
dicsőségből jóformán csak a kutyabőr maradt meg, ezért a
katonai pályát választotta. A tulni utásziskolát végezte
el, ahol a műszaki tiszteket képezték, majd fiatal
hadnagyként a bécsi nemesi testőrséghez került. Anyagi
helyzetének köszönhetően nem engedhette meg magának a
nagylábon élést, szinte spártai életet élt. Ez aláásta
egészségét, gyomorbetegséget kapott. Emiatt 1839-ben
Karlsbadban kúrára kényszerült. A kúra sikerült,
egészsége helyreállt. Görgey ezután a 12. (Nádor)
huszárezredhez került, s itt volt ezredsegédtiszt. Ekkor,
1843-44 körül kezdett érdeklődni a hazai politikai élet
iránt, leveleit magyarul fogalmazta, Kossuth Pesti Hírlapját
járatta, ami a hadseregben nem volt egyszerű. 1846-ban azonban
otthagyta a katonai szolgálatot. Elege lett a
megaláztatásokból és a császári-királyi előléptetési
rendszerből. A prágai egyetemre ment, ahol vegytant tanult.
1848 elején már kész volt a doktori értekezése, s úgy
képzelte, hogy a tudományos pályán marad. A hamarosan
győzelemre jutó forradalom, majd a kirobbanó szabadságharc
azonban másfelé kormányozta életét.

Görgey pályafutása 1848 tavaszától üstökösként ívelt
felfelé, hogy alig több mint egy esztendei tündöklés után,
érdemtelenül az elutasítottság és kárhoztatás zátonyára
hulljon. Holott Görgey volt a szabadságharc legtehetségesebb
hadvezére. Bizonyítja ezt többek közt az ozorai diadal vagy a
téli hadjárat, melyet később külföldi katonai akadémiákon
tanítottak. Ide sorolhatók a tavaszi hadjárat diadalmas
ütközetei, Görgey személyes hősiességének és eredményes
vezetésének köszönhetően. A legnagyobb katonai bravúr
azonban az volt, amikor 1849 nyarán – súlyosan megsebesülve
– Komáromból a Szegedi–Aradi összpontosítási körzetbe
vezette katonáit. Mindezt az orosz hadsereg hátában,
megkerülve, majd megelőzve az oroszokat, amivel I. Miklós cár
elismerését is kivívta. Miért lett hát mégis áruló?
Talán annak köszönhetően, hogy a cár csak az ő életét
harcolta ki a Habsburg uralkodótól. Természetszer? volt
ugyanis, ha a főparancsnok kegyelmet kap, akkor beosztott
alparancsnokait is ugyanez illeti meg. Görgey a fegyverletételt
megelőzően Rüdriger tábornokhoz írt levelében vállalta,
hogy ő maga legyen a bosszú áldozata, kérve, hogy bajtársait
ne szolgáltassák ki az osztrákoknak. Ferenc József viszont
úgy gondolta, ha már Görgeyt nem tudja felköttetni, akkor
legalább alárendeltjeivel teszi ugyanezt. A cár dühös reak-

ciója nyomon követhető a szentpétervári osztrák nagykövet
jelentéseiből. Görgey tehát életben maradt, ezért aztán
könny? volt ráfogni, hogy a bőrét mentette. Hozzájárult
azonban az említett igaztalan kép kialakulásához Kossuth
viddini levele is 1849 őszén, melyben Görgeyt árulónak
titulálta. Igaz, a bűnbakkeresés mögött politikai
megfontolás is meghúzódott, elsősorban az, hogy Kossuth ekkor
még esélyt látott egy nemzetközi konfliktusra, s
Magyarország kedvező megítélését jobban alátámasztotta az
"áruló" Görgey, semmint a katonailag jogos vereség képe.
Talán érdemes itt megemlíteni, hogy nemcsak az emigráció
bízott egy török–osztrák háború kirobbanásában, hanem
ebben reménykedtek az aradi börtön politikai foglyai is, akik
közül nem egy törökül tanult, Törökországtól remélve
segítséget. Görgey még mindenesetre 67 évet élt a világosi
fegyverletétel után: a kiegyezésig Klagenfurtban, azután
pedig itthon Visegrádon, s 1916-ban, 98 évesen halt meg. 1867
után Görgey volt alagútfúró munkás és vasútépítő, sőt
a tordai állomáson majdnem agyon is verték az "árulót".
Az 1880-as évektől némileg javult anyagi helyzete (de nem
megítélése), mivel a Klapka szervezte rehabilitációs
kérvény hatására – amit több, mint kétszázan írtak alá
– Tisza Kálmán miniszterelnök honvéd-altábornagyi
nyugdíjat folyósított számára. Már életében kialakult
körülötte egy szellemi kör – Gyulai Pál, Marczali Henrik,
Arany László és többek személyében –, akik más
véleményen voltak 48-as szerepével kapcsolatban. De Mikszáth
Kálmán és Jókai Mór szintén tollat ragadtak Görgey
mellett, rámutatva a róla kialakult kép ellentmondásaira. A
XX. század elején Jászi Oszkár pedig egyenesen
történelemhamisításról beszélt. Az 1920-as évektől
hozzáférhetővé váltak az osztrák levéltári anyagok, ami
nagymértékben hozzájárult Görgey reális értékeléséhez.
Akárcsak később Németh László Az áruló cím? drámája,
mely az ártatlanul megvádolt igaz embert mutatta be. Illyés
Gyula "Fáklyaláng"-ja ismét árulónak bélyegezte
Görgeyt, jó szolgálatot téve a szocialista rendszernek. Féja
Géza "Visegrádi esték" cím? regényében viszont
megrázó erővel tett hitet a valódi Görgey mellett. A
rendszerváltás óta már a történészek is megírhatták az
igazságot, gondolva itt Katona Tamás és Hermann Róbert
hadtörténészek publikációira.

A főváros ostromakor Görgey szobra a csodával határos módon
épségben maradt, később aztán beöntötték a
Sztálin-szoborba. Most új szobor készül Görgeyről, Marton
László szobrászművész alkotásában, melyet legnagyobb
diadalának színhelyén, a Fehérvári-kapunál fognak
felállítani. Ezzel a gesztussal Görgey szimbolikus értelemben
is végre a helyére kerül. Befejezésül idézzük Görgeyt. A
vitéz hadvezér, Magyarország "teljhatalmú" diktátora
közvetlenül a fegyverletételt megelőzően vetette papírra az
alábbi sorokat: "Mit Istennek végzése reánk fog mérni,
tűrni fogunk férfias elszántsággal, s az öntudat azon
boldogító reményében, hogy az igaz ügy örökre veszve nem
lehet."

Olvasson tovább: