Kereső toggle

A kapitalizmus alkonya

Hogyan alakul a világ sorsa a jövőben?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hogyan alakul a világ sorsa a jövőben? Melyek korunk nagy kihívásai? Gazdagság vagy információ? A kérdés mindig is foglalkoztatta az emberiséget, és ennek megfelelően rendre felbukkannak azok a gondolkodók, akik megkérdőjelezik a jelenlegi paradigmákat. Egyesek közgazdasági szempontból jósolnak új fordulatokat; mások a sikerközpontúság és a meritokrácia megszokott rendjét kezdik ki, és vannak, akik a digitális világ határait feszegetik.

Közgazdász körökben nagy felbolydulást okozott az utóbbi időben egy francia szakember, Thomas Piketty, aki a Tőke a huszonegyedik században című könyvével újraértelmezte a tőke fogalmát. A 700 oldalas mű nagy hullámokat vert, manapság a legnívósabb közgazdasági konferenciákon is sűrűn hivatkoznak rá, noha éles kritikák is megfogalmazódtak már vele szemben. Piketty elméletének lényege, hogy a vagyoni és társadalmi különbségek csak növekedni fognak a jövőben, ami új kihívások elé állítja majd a társadalmakat. Nemes egyszerűséggel kijelenti: „Bebizonyítottam, hogy a jelenlegi körülmények között a kapitalizmus egyszerűen nem működik.”

Noha a könyvet csak nemrég fordították az eredeti franciából angolra, az angolszász sajtó máris olyan szabadgondolkodóként és demokrataként emlegeti Pikettyt, aki egyenesen a 21. század Alexis de Tocqueville-je. Könyvét a közgazdasági elméletek olyan „vízválasztójaként” méltatják, amely az Economist szerint felülírta az utóbbi kétszáz év egyenlőtlenségekkel kapcsolatos elméleteit. A kötet Amerikában heves vitákat váltott ki a kapitalizmus dinamikáját illetően, különös tekintettel arra a szűk elitre, amely a világ gazdagságát egyre nagyobb mértékben vonja az ellenőrzése alá.

Piketty és munkatársai mintegy kétszáz év adatait és több ország adóbevallási gyakorlatát vizsgálva jutottak el fajsúlyos következtetéseikre. A szakember szerint a tőke „vak”: ha a hozadéka meghaladja a bérek és a termelés reálnövekményét, akkor nyilvánvaló, hogy a tőke aránytalanul gyorsabban fog nőni a jövőben, mint a termelés. Ergo a vagyoni különbségek exponenciálisan megugranak.

A folyamatot még inkább rontja az örökösödés ténye és a túlfizetett úgynevezett  „szupermenedzserek” felemelkedése, különösen Amerikában és az Egyesült Királyságban. A vezetők fizetése ugyanis (Japánban és a kontinentális Európában alacsonyabb) nincs összefüggésben a valós érdemekkel, sokkal inkább a „meritokratikus szélsőség” ideológiájához köthető, ami az angolszász világ egyfajta társadalmi normájává nőtte ki magát.

Piketty szerint az ilyen szupermenedzserek – mint például a Wall Street „farkasai” – termelő munkát nem végeznek: a fizetésüket mások vagyonából hasítják ki. Bár a közgazdász úgy véli, ez a lopás egyik formája, szerinte nem ez a legnagyobb bűn, amit elkövetnek: a nagyobb baj az, hogy versenybe szállnak azokkal a milliárdosokkal, akiknek a gazdagsága gyorsabban növekszik, mint a gazdaság, ily módon mindig is utolérhetetlen lesz. Ez viszont egy állandó „kapj el, ha tudsz” játszmát eredményez, aminek a vesztesei mindig azok a hétköznapi emberek, akik nem aspirálnak ilyen magasságokba. Mindezzel Piketty leleplezi a 21. század nagy hazugságát, miszerint a szupermenedzserek megérdemlik a pénzüket, hiszen – mint a futballisták – olyan képességekkel rendelkeznek, amelyek csaknem „emberfelettiek”.

A szupermenedzserek tehát olyan milliárdosok után futnak, akiknek a jövedelme a vagyonukból származik. Egyik típus sem termel vagy hoz létre semmi érdemit, de olyan „szupervagyona” van, amely messze elszakadt a mindennapi emberek életét meghatározó piaci realitásoktól. Piketty szerint ennél is rosszabb, hogy a két tábor a vagyon növelése terén versenyez egymással, miközben a szupermenedzserek saját kapzsiságuk miatt egyre feljebb verik fizetésüket, ami nem tükrözi a piaci realitásokat.

A könyv kiemeli, hogy a vagyoni egyenlőtlenség Európában és Amerikában közel kétszerese a jövedelmi egyenlőtlenségnek: a felső 10 százalék a vagyonnak 60-70 százalékát, a jövedelemnek viszont csupán 25-35 százalékát birtokolja. Ez a koncentráció pedig már eléri az első világháború előtti szinteket és halad visszafelé, egészen a 19. századig, amikor a gazdasági, társadalmi boldogulást az határozta meg, hogy ki mit örökölt. Piketty szerint ez alól az 1910 és 1950 közötti időszak volt kivétel, amikor az egyenlőtlenségek átmenetileg csökkentek. De ehhez háború és gazdasági válság is kellett, a társadalmi béke fenntartásához pedig szükség volt a magas jövedelmek nagyobb arányú megadóztatására is.

Piketty szerint az új vállalkozók – egy-két szilícium-völgyi start-up kivételével – nem képesek annyi pénzt termelni, hogy a meglévő vagyon koncentrációját fellazítsák. Ráadásul a gazdagok mindig is hatékonyan tudták védelmezni tőkéjüket az adókkal szemben. A kép mindenesetre érdekes: Nagy-Britanniában például a felső 1 százalék fizeti az összes jövedelemadó egyharmadát, ám a jövedelemadó az összes adóbevételnek mindössze 25 százalékát teszi ki, 45 százalék az áfából, a jövedéki adókból és a társadalombiztosításból tevődik össze, amelyeket viszont a társadalom alsóbb rétegei fizetnek meg. Ennek eredményeképpen például az oktatás, az egészségügy költségeit az átlag-adófizetőnek kell állnia.

Míg a klasszikus felfogás szerint a kapitalizmusban tapasztalt egyenlőtlenségek csak felgyorsítják az innovációt és a fejlődést, a jelenleg kialakulóban lévő vagyonkoncentrálódás inkább lassítani fogja ezeket a folyamatokat. A gazdagok egyre gazdagabbak lesznek, miközben egyre inkább elszakadnak majd a társadalomtól, amelyben élnek. S történik mindez a legcsekélyebb érdem vagy kemény munka nélkül, pusztán azért, mert ők rendelkeznek a tőke fölött. Bár Piketty azt jósolja, hogy ez minden társadalom kollektív igazságérzetét felbolygatja majd, kritikusai szerint ma már a társadalom alacsonyabb szintjei is magasabb életszínvonalon élnek, mint régen, és ily módon kevésbé érzik igazságtalannak a helyzetüket.

Azok azonban, akik vagyont termelő tőkével és eszközökkel rendelkeznek, mindig is gazdagabbak lesznek, mint azok a vállalkozók, akik tőkét próbálnak előállítani. Így azután a kapitalizmus e modelljében egyre több gazdagság koncentrálódik majd egyre kevesebb ember kezében. Piketty szerint az átlagpolgár a jövőben egyre szegényebb lesz, ez pedig válsághoz vezet majd. Szerinte „az egyetlen civilizált megoldás” a progresszív adózás, a magánvagyonok globális – akár 80 százalékos – megadóztatása lenne, amelyet hatékony örökösödési adó, ingatlanadó egészítene ki. Ez viszont – a kritikusok úgy vélik – nem az a program, amivel a politikai pártok választást szoktak nyerni.

Karrierszorongás

Az egyik népszerű, ám elméleteivel szintén sok kritikát és vitát kiváltó brit filozófus, Alain de Botton szerint korunk emberének egyik problémája a siker helytelen értelmezése, a meritokrácia árnyoldalainak figyelmen kívül hagyása és a tájékozatlan hírfogyasztás. Korunk paradoxona, hogy bár minden eddiginél könnyebb a ranglétrán feljebb jutni és jó életszínvonalat elérni, mégis sokkal többen szoronganak a karrierjük miatt, mint eddig bármikor. Az egyenlőtlenségek ugyanis máris kiderülnek, amikor elhangzik a 21. század nagy kérdése: „És te mivel foglalkozol?” A beszélgetőpartner a választól függően a megelégedés és az érdeklődés jelét fogja mutatni, vagy máris elkezdi az óráját nézegetni és a kijáratot keresni. Legtöbben ugyanis az adott személy társadalmi hierarchiában betöltött szerepe alapján ítélik meg, hogy mennyi időt, figyelmet, szeretetet vagy tiszteletet érdemel tőlük. Botton szerint ezért is foglalkoznak sokan annyit a karrier kérdésével, illetve ebből következően az anyagi javakkal. A filozófus úgy véli, nem is annyira az anyagi javakra, hanem az azokkal kivívott elismerésre vágyunk.

Botton szerint a szorongásnak más oka is van: a nyugati társadalmak olyan rendszerben élnek, ahol bárki elkezdhet felemelkedni, nincsenek kasztok, és az egészet belengi egyfajta „egyenlőség” szelleme. Ez pedig kiváló táptalaja az irigységnek. Legtöbben nem irigykedünk az angol királynőre, hiszen nem viszonyíthatjuk hozzá magunkat. A modern társadalomnak azonban éppen ez a problémája: mindenki egyforma lehet – és mégsem az. Tehát az egyenlőség szelleme mélyen húzódó egyenlőtlenséggel párosul, ami viszont feszültséget okoz.

Botton szerint ma éppoly valószínűtlen, hogy valaki olyan híres és gazdag lesz, mint Bill Gates, mint amilyen valószínűtlen a 18. században volt, hogy valaki a társadalom alsóbb rétegeiből feltörjön az arisztokráciába. A különbség csupán annyi, hogy most legalább megvan az az érzet, hogy mindez lehetséges: az árad a médiából, a magazinokból, az önsegítő (self-help) irodalomból, hogy „képes vagy rá”. („Ha van egy garázsod, abból már nagy dolgot csinálhatsz.”) Mégis, mindezzel együtt még soha nem volt ennyi könyv és tanfolyam az alacsony önértékelés kezelésére. Tehát erős összefüggés van ennek kialakulása és az olyan társadalmak között, amelyek azt hirdetik, hogy bármit el tudsz érni.

A státuszunkkal kapcsolatos aggodalmak gyökere a meritokratikus gondolkodásmód, ami önmagában persze pozitív dolog, hiszen abból indul ki, hogy ha valaki tehetséges, rendelkezik jó készségekkel és energiával, fel tud jutni a csúcsra – és ezt meg is érdemli. A hátulütője ennek a gondolatmenetnek viszont az, hogy ha valaki a hierarchia legalján köt ki, arról is úgy gondolkodunk, hogy megérdemelte. Míg régen ezekre az emberekre használták a „szerencsétlen sorsú” kifejezést, amiben benne volt az a jelentéstartalom, hogy a jósors elkerülte, ma már egyszerűen „lúzereknek” nevezzük őket, ami azt sugallja, hogy saját maguk felelősek a helyzetükért. Nem véletlen, hogy a fejlett országokban a legmagasabb az öngyilkosságok aránya: az emberek nemcsak a sikerüket érzik sajátjuknak, hanem a bukásukat is. „Amikor a bukástól félünk, nemcsak a jövedelmünk, hanem a státuszunk elvesztésétől is félünk. Attól, hogy mások majd elítélnek és kinevetnek emiatt” – érvel Botton.

A magát inkább ateistának valló filozófus ugyanakkor furcsamód azzal érvel, hogy korunk egyik betegsége, hogy önmagunkat helyeztük a világ középpontjába. Míg korábban minden társadalom valami transzcendenst tett imádata tárgyává, ma az ember a legnagyobb hős.

Botton szerint az információ hatalom, ám a túl sok információ is csak azoknak használ, akiknek már hatalom van a kezében. „Ha azt akarod, hogy az emberek elfogadják a status quót, vagy ne közölj velük semmilyen hírt, vagy áraszd el őket olyan sok hírrel, hogy belefulladjanak. És akkor minden maradhat a régiben.” A filozófus úgy véli, hogy ahogyan az irodalmat vagy a matematikát tanítják az iskolában, ugyanúgy meg kellene azt is tanítani, hogyan értelmezzük a híreket. Mi a forrásuk, ki készítette őket, mi a mondanivalójuk. Ha nem szerzünk megfelelő tájékozottságot értelmezésükhöz, nem leszünk képesek eligazodni a világban.

Manapság a média egyik alapelve: leplezzünk le valamilyen titkot, csukjunk valakit börtönbe. Ugyanakkor a társadalmak problémái sokkal inkább rendszerjellegűek, ezért gyakran elkerülik az újságírók figyelmét. Botton szerint a 2008-as válság kirobbanása ezért lett egyfajta kudarc az újságírók szempontjából, mert nem fért bele abba a paradigmába, amihez addig hozzászoktak. Kérdéseket feltettek ugyan, ám nem a megfelelőket. A kamatokról, a kereskedelmi egyenlegről, a tőzsdékről faggatták a szakértőket, de nem foglalkoztak a háttérben zajló folyamatokkal, például a javadalmazásokkal, a banki kultúrával, vagy azzal, hogy a tőke- és vagyonhalmozásnak mi a célja és a motiváló ereje. Ugyanilyen módon számos más fontos kérdés most is elkerüli a figyelmüket.

A hírek ma már 24 órában elérhetők, a hírfogyasztók mégis butulnak. Botton szerint ennek oka az, hogy nem tudjuk, hogyan kell használni az információkat. Míg a korábbi századokban a szabad információval rendelkező szabad társadalmak megteremtését tűzték ki célul, abban bízva, hogy ez majd elősegíti a demokratikus kormányzást, ma a hírek is olyan eszközzé váltak, amellyel le lehet nyomni egy társadalmat. Mára két modell alakult ki: az egyik véglet az észak-koreai – vagyis amikor mindent cenzúráznak –, a másik, amikor olyan sok a hír, hogy a hallgatóság összezavarodik.

Középpontban a pénz

Egy másik népszerű gondolkodó Jacques Attali, aki a kelet-európai országok gazdaságának megsegítésére alapított Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) alapítójaként és első elnökeként vált ismertté. Ki kormányozza holnap a világot? című könyve, amely tavaly magyarul is megjelent, olyan kérdéseket feszeget, hogy vajon túl kaotikus lett-e körülöttünk a világ, tudunk-e tanulni a történelmi tapasztalatokból – és ő is felveti a kérdést: ma, amikor minden tudás és információ egy gombnyomásnyira van, vajon több befolyásunk lett-e a saját és utódaink sorsára, vagy inkább irányíthatatlanná vált a dolgok menete?

A szerző A jövő rövid története című könyvében leszögezi, hogy az elkövetkező évtizedeket olyan kérdések fogják meghatározni, hogy vajon kifogynak-e a Föld olajkészletei; a vagyoni egyenlőtlenségek feszültségekhez, erőszakos eseményekhez vezetnek-e a fejlett országokban; a terrorizmus terjedése totalitárius rendőrállamok kialakulását idézi-e elő; kiemelkedik-e egy domináns vallás vagy ideológia a többi közül, és az új technológiák lehetővé teszik-e majd egy újfajta diktatúra kiépítését?

Attali már a bevezetőben konkrét víziókkal szembesíti az olvasót: „Azt jósolom, hogy a 21. század során a piaci erők fogják kezükbe kaparintani bolygónkat.” Szerinte a középpontban a pénz fog állni, amely „leráz magáról minden fenyegető tényezőt, beleértve a nemzetállamokat, sőt az Egyesült Államokat is, és mindezeket fokozatosan fel fogja bomlasztani. Amint maga a piac válik majd a világ egyetlen univerzálisan elismert törvényévé, olyan szuperbirodalommá növi ki magát, amelynek struktúrája megfoghatatlan, ám befolyása mégis globális méretű lesz.”

Ha az emberiség úgy dönt, hogy nem kér ebből a jövőből – véli Attali –, és erőszakkal vet gátat a globalizálódás útjának, abból barbár, pusztító háborúk lesznek, és így kialakul a hiperkonfliktus időszaka. Ám végül, ha a globalizációt sikerül keretek közé zárni, ha a piacot sikerül megfékezni és a demokráciát az egész Földön sikerül elterjeszteni, akkor eljön a hiperdemokrácia időszaka. A szerző szerint Amerika körülbelül 2035-re elveszíti vezető szerepét, politikailag és pénzügyileg kimerül, s bár a világ meghatározó szereplője marad, helyét nem veszi át újabb nagyhatalom, hanem átmenetileg egy úgynevezett policentrikus világ alakul majd ki, több regionális centrummal. Végül mindez egy demokratikus világkormány kialakulásához vezet majd, amelyben lesznek helyi és regionális intézmények is. A jövő technológiája pedig új életformákat, a javakból való egyenlőbb részesedést tesz majd lehetővé.

Digitális jövő

A digitális világ változásait egyesek szerint jól előrevetíti a Her (A nő) című film is, amelyben egy programozó az általa vásárolt operációs rendszerbe lesz szerelmes. A filmbéli mesterséges intelligenciával rendelkező rendszer intuitív, képes fejlődni, hangja pedig már nem gépi, hanem érzelmekkel átitatott emberi hang. Különböző információkat képes összerakni és abból intelligens következtetéseket tud levonni, mi több, nem megfelelő bánásmód esetén meg is tud sértődni. Bár mindez nagyon utópisztikusnak tűnik, a mesterséges intelligenciát fejlesztő vezető szakemberek, mint például a Google-nak dolgozó Ray Kurzweil, úgy vélik, már csak néhány évtizedet vagy akár évet kell várni, hogy mindez valóra váljon. Bár Kurzweil elképzeléseit ma még sokan túl naivnak vélik, mások inkább a lehetőségeket latolgatják: a keresztények például már azt vizsgálják, hogy ez a technológia vajon elősegítője lesz-e a Jelenések könyvében szereplő beszélő idol létrejöttének. (Munkatársunktól)