Kereső toggle

Optimista vagyok

Interjú Fekete János állami díjas közgazdásszal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ok nélkül „sír” a jegybank és azok az elemzők, akik a tönk szélén láttatják az országot – mondta a Heteknek Fekete János, az MNB egykori elnökhelyettese. A vállaltan baloldali szakember úgy véli, hogy az uniótól érkező több ezer milliárd forintnyi támogatás soha nem látott fejlődést eredményezhet. Ugyanakkor elismeri, hogy a Medgyessy-kormány túlköltekezése miatt szükségessé vált Gyurcsány-csomag nem lesz fájdalommentes.

Mivel van baj: a magyar gazdasággal vagy a költségvetéssel?

– A költségvetéssel. A baj onnan ered, hogy a bevételek nem fedezik a kiadásainkat. Deficit alakult ki, amitől sokan szinte halálra rémültek. 1800 milliárd forint körüli a hiány, ez a 23 ezer milliárdnyi GDP-nek mintegy a 8 százaléka.

Most már 10-ről beszélnek, de a maastrichti szerződésben szereplő 3 százalékhoz – az euró bevezetésének egyik feltételéhez – képest a 8 százalék is sok.

– Az Európai Unió tagállamai olyan időszakban – 1992–93 során – hozták létre a maastrichti egyezményt, amikor gyorsan fejlődött a gazdaságuk. Kimondták, hogy a tagországokban az államadósság nem lehet több, mint a GDP 60 százaléka, a költségvetés hiánya nem lehet több, mint a GDP 3 százaléka, az infláció nem lehet nagyobb, mint a három legalacsonyabb inflációt produkáló ország átlaga plusz 1,5 százalék. Időközben azonban megváltozott a helyzet, ma egy gazdasági világválság előtti állapotról beszélhetünk. Jelenleg a maastrichti egyezményt tulajdonképpen a többség nem tartja be, főképp nem a nagyok. Németország a 3 százalék alatti deficitet már a negyedik éve nem tudja produkálni. Államadósság tekintetében Belgium és Görögország 100 százalékon, Olaszország 108 százalékon áll, miközben mi ebben az évben léptük át a 60 százalékot.

Van értelme összemérni magunkat a fejlettebb országokkal?

– Egy csapat vagyunk. A huszonöt tagországra ugyanazok a szabályok vonatkoznak. Ha a gazdaságilag erősek megszegik a szabályt, arra azt mondják, nem baj. Ha Magyarország túllépi egyetlen százalékkal, akkor az botrány.

Azt állítja, hogy a költségvetéssel van a baj. De milyennek ítéli az ország gazdasági állapotát?

– Ha egy ország gazdasági helyzetét úgy értékeljük, hogy mindent, ami rossz figyelembe veszünk, a pozitívumokról viszont nem beszélünk, irreális összképet kapunk. Baj, hogy a költségvetési hiány magas, és baj, hogy az eladósodás meghaladta a 60 százalékot. Azonban van több olyan fontos gazdasági mutató, amiről nem beszélnek, pedig biztató jeleket adnak.

Például?

– A GDP-növekedésünk ebben az évben is meghaladja a 4 százalékot, miközben az Európai Unió átlaga 2 százalék alatt van. Vagyis kétszer olyan gyorsan fejlődünk, mint az EU.

Csakhogy a növekedés ütemét mindenki saját magához méri. Vagyis ha – mondjuk – a mi bázisunk 100, akkor a 4 százalékos növekedés 4 egységet jelent, míg annak, akinek 1000 a bázisa, a 2 százalékos növekedés is 20-at. Tehát nemhogy közelítünk az uniós átlaghoz, hanem egyre nő a lemaradásunk!

– A tízszeres bázis túlzás, nagyjából másfél-kétszeres a valóság, de abban igaza van, hogy az arányokat figyelni kell. Mindenesetre vannak olyan országok is, amelyek nem erősebbek, mint mi, és csak 1-2 százalékkal növekednek.

De folytatom: nálunk egyetlenegyszer sem kellett előre hozott választásokat tartani, vagyis a politikai környezet stabil. A harmadik dolog, amiben jók vagyunk, hogy az exportunk évről évre 10-12 százalékkal nő, vagyis eladható termékeket gyártunk. És az energiatermelésben is jók a lehetőségeink.

A 300 forintos benzin és a gázáremelés mellett meglepve hallgatom…

– Az energiakérdés a világ egyik nagy problémája: a gáz és az olaj – a fő energiahordozók – ára magas, és egyre magasabb lesz. De ezek helyett használhatunk úgynevezett megújuló energiaforrásokat, mint például a víz, a szél, a napenergia, illetve a bioenergia. Folyóvízben mi a világ egyik legjobbja vagyunk. A nyolcvanas években akartunk is vízi erőművet építeni – én voltam Bős–Nagymaros egyik fő harcosa –, óriási vita után Kádár áldását adta rá, aztán mégis megfúrták. Miért? Azért, mert amikor 10 dollárba került egy hordó olaj, Bős–Nagymaros drága mulatság lett volna. De amikor 70 dollár az olaj, akkor már megéri, nem beszélve a 100 dolláros olajkorszakról. Ha akkor megcsináltuk volna, most lényegesen kevesebb gondunk volna.

A másik terület, ahol előnyünk lehet: van 8 millió tonna többletgabonánk raktáron, amit nehezen tudunk értékesíteni. De nem is kellene eladni, hanem bioenergiát kellene gyártani belőle. 70 dolláros olajár mellett már ez is megéri.

Most őszintén! Van ennek realitása? Úgy értem, hogy számottevő arányban kiváltsa a gázt, az olajat.

– Ha elmegy Bécsbe autóval, az út mentén rengeteg szélerőművet lát. Németországban mint az őrültek, úgy építik a napkollektorokat. A nap nálunk is süt, szél nálunk is fúj, ráadásul nekünk vízenergiánk és többletgabonánk is van, ami másnak nincs. A kormány tervei szerint a megújuló energiaforrások a teljes energiafogyasztás jelenlegi 3 százalékáról 2010-re a duplájára nőnek, míg 2016-ra elérik a 15 százalékot.

Meglehetősen optimistának tűnik. Ellentétben a lakossággal, amelynek egyre nagyobb része kezdi úgy gondolni, hogy az EU-csatlakozásunk egy átverés volt, legfeljebb az elit húz belőle hasznot.

Az EU-t fejlett országok alapították, hogy egységesítve piacaikat minden eladhatót el is adjanak egymásnak. Azonban a „mindenen” túl is van többlet. Ennek kívántak piacot teremteni az unió bővítésével, hiszen a velünk együtt csatlakozott országok 300 millió új vásárlót jelentenek. A régiek tehát korántsem nagylelkűségből döntöttek a bővítés mellett, mivel azonban az új csatlakozók meglehetősen lerobbant állapotban voltak – és egyesek vannak is –, ezért a régiek a nemzeti jövedelmük 1-2 százalékát arra fordítják, hogy fogadóképessé tegyenek bennünket az ő áruikra. Ezért óriási jelentőségű az uniós csatlakozásunk. Saját erőből nagyon hosszú idő alatt tudnánk felzárkózni, így viszont évenként 850 milliárd forint
vissza nem fizetendő támogatást kapunk. Ehhez hozzátesszük a magunk 15-20 százalékát, az már 1000 milliárd, és az ezerhez minden további nélkül fel lehet venni 500 milliárd hosszú lejáratú hitelt. Ez évente 1500 milliárd, a hétéves EU-ciklus alatt több mint 10 ezer milliárd forint lesz beruházva. Ilyen lehetőség előtt még sosem állt az ország. Erre mi történik? Mindenki sír, hogy itt a csőd, a Nemzeti Bank elnöke hetenként kijelenti, hogy mekkora bajok vannak. Szerencse, hogy nem hisz neki senki.

Nemcsak az MNB, hanem egyre több elemző is „sír”. Nem lehet, hogy nekik van igazuk?

– Nem. Arról van szó, hogy az elmúlt években Orbánékkal versenyezve a baloldal is túlköltekezett, és ahhoz, hogy az előbb említett több ezer milliárd forintnyi támogatást fel tudjuk venni, helyre kell állítani az egyensúlyt. Erről szól a Gyurcsány-csomag: erre az évre 350 milliárd forint megtakarítást, jövőre 1000 milliárdot ígértünk.

Ön szerint hány évig fog tartani az életszínvonal-csökkenés?

– Medgyessyék elkövették azt a hibát, hogy betartották a választási ígéreteiket: két év alatt 30 százalékkal nőttek a reálbérek. Most két év alatt vissza kell venni 3-4 százalékot. Ez nem a világ vége, csak hát visszavenni nehéz.

Egy újabb probléma, hogy a tőke kezd kivonulni az országból.

– Nézze meg, ki mondja ezt!

Az MNB.

– Ide hallgasson, nekem azt mondta az egyik brüsszeli közgazdász barátom, hogy sok mindent látott már életében, de hogy egy nemzeti bank a saját kormányát följelentse, a saját országára káros kijelentések sorozatát tegye, ilyenre még nem volt példa. A tőke nagyon jól érzi magát itt, és jön, idén is 3-4 milliárd euró körül. Egy főre számítva a térségben a legjobban állunk.

Az új csatlakozók között van olyan ország, ahol mindent összevetve sikeresebben csinálták végig az elmúlt tizenhat évet?

– Szokták a szlovák példát emlegetni. De Szlovákiában 16 százalék körüli a munkanélküliség, a lengyeleknél pedig 18. Gondolja el, ha Magyarországon nem 7, hanem 16 százalék lenne a munkanélküliség, az azt jelentené, hogy a jelenleg 350 ezer ember helyett 800 ezer lenne munkanélküli.

A balti államok mutatói viszont tagadhatatlanul jobbak. Mi ennek az oka?

– Először is: nem tudom, hogy akik itthon sírnak, cserélnének-e az ottani életszínvonallal. Ha az EU átlagát 100-nak veszem, az egy főre jutó GDP nálunk 61 százalék volt 2001-ben, miközben Észtországban 57, Litvániában 52, Lettországban 50 százalék. Másrészt a balti államok a Szovjetunió keretén belül részesedtek azokból a hitelekből, amiket a Szovjetunió a széthullása előtt fölvett, a visszafizetésnél viszont kimaradnak. Azt mondják, hogy ők már nem Szovjetunió, és egy fillért nem fizetnek vissza.

Ügyes. Visszatérve a magyar valósághoz: szeptember 1-jén kell bemutatnunk a konvergenciaprogramot Brüsszelnek. Mire számít?

– Határozottan azt mondom, hogy mindenféle grimasz mellett, de el fogják fogadni. Ha ez megtörténik, a forint megerősödik, a jelenlegi 276-ról 270 körülre, és hosszú távon se fogjuk túllépni a 280-at. Ami nem rossz, hiszen köztudott, hogy a középárfolyam 284 forint/euró.

Ismerve a hazai politikai és gazdasági elitet, nem kell attól tartanunk, hogy az EU-tól érkező vissza nem térítendő milliárdok is feneketlen zsákban tűnnek majd el?

– Ez tőlünk függ.

Ki az a tőlünk?

– A kormány.

Olvasson tovább: