Kereső toggle

A pápa Romániában

Egy történelmi látogatás és áldozatai

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Immár közhellyé vált történelmi jelentőségűnek minősíteni a pápa romániai
látogatását, és valóban el kell fogadni: az egyházszakadás évezrede után ez az
első alkalom, hogy a keleti és a nyugati kereszténység valóságos párbeszédbe
kezdjen, még ha ettől nem is rémlik fel az egyesítés perspektívája. Persze nem a
romániai ortodox közösségen múlik a két egyház sorsa, de tény, hogy Róma számára
az út Moszkvába Bukaresten át vezet.

Bukaresten át – és nem Erdélyen vagy Moldván át. Ez a pápalátogatás másik,
kevésbé hangsúlyozott történelmi különössége. Merthogy aligha volt példa korábban
arra, hogy a pápa a látogatással egy országban saját híveit hozza nehezebb
helyzetbe. II. János Pál történelmet akart írni, Teoctist pátriárka pedig megkérte
ennek árát: a római katolikus egyház feje kerülje el saját híveit, ne menjen oda,
ahol a római és a görög katolikusok legnagyobb számban élnek; a világ érdeklődése
koncentrálódjon az ortodox–katolikus párbeszédre, ne kerülhessen középpontba a
nem ortodox romániai egyházak és hívek, enyhén szólva rendezetlen helyzete.

A román közgondolkodás, amely az utóbbi évtizedekben különösen élesen különböztette
meg a latin románságot a szlávságtól, mégis e dák nép lelkületének részeként
értékeli a szláv többség? ortodoxiát. Ezt a politikai vezetés hosszú ideje úgy
fordítja le, hogy mivel csak a görögkeleti vallás igazán román vallás, csak a görögkeleti,
azaz ortodox egyház érdemes igazán az állam támogatására. Egy olyan ország persze,
amely másfelől az európai integrációt tűzte ki célul maga elé, nem teheti meg –
amit pedig az Iliescu-féle rezsim megkísérelt –, hogy államvallássá tegye az
ortodoxiát, de számtalan lehetősége van arra, hogy preferenciáit nyíltan kimutassa.

A Rómához h? egyházak legfájóbb problémája vagyonuk szinte teljes elvesztése. Az
államosítást ugyan még a kommunisták hajtották végre, de a tulajdonok visszaszolgáltatása
a diktatúra bukása után egyáltalán nem indult be. A főképp román hívekből álló
görög katolikus egyház ugyan visszanyerte legalitását, de majd egy évtizedig nem
kapta vissza egyetlen épületét, egyetlen templomát sem. Bizonyára sok magyarországi
látogatónak is feltűnt, hogy Kolozsvár főterén, a Szent Mihály-templom mellett, a Mátyás-szobornál
éveken át zajlottak furcsa szabadtéri istentiszteletek hóban vagy hőségben: nos, a
kolozsvári görög katolikusok fejezték ki ily módon hűségüket templomuk és egyházuk
iránt. Templomukat végül tavaly visszakapták, mert ennek az épületnek az esetében a
kommunisták elkövettek egy súlyos hibát: amikor átadták az ortodoxoknak, elfelejtették
átírni a tulajdonjogot. Így aztán hat-hét év pereskedés, majd a bírósági ítélet
után már csak némi ökölharcba tellett, hogy a kolozsvári görög katolikusok
viszszakapják végre. Azt pedig már tényleg csak néhány megrögzött kisebbségi
emlegette, hogy a templomot egyébként a magyar római katolikusok emelték maguknak még
az ellenreformáció idején, tőlük vette el még a harmincas években az akkori román
hatóság, hogy átadja a mégiscsak román görög katolikusoknak.

Igen, a pápalátogatás kapcsán új erőre kapott vitáknak egyik jellemzője, hogy a
román sajtó és a politika, ha katolikus–ortodox ellentétről beszél, általában
csakis a görög katolikusok ügyét említi, és épp a római katolikusokról
felejtkezik meg. Az ő elvett ingó és ingatlan vagyonuk mintha nem is létezne már,
vagy nem is lenne kötelező tárgya a visszaszolgáltatásnak: a római katolikusok többsége
ugyanis magyar. A római katolikus egyház vagyonjogi követelése tehát a közgondolkodásban
úgy jelenik meg, mint a magyar közösség ügye, tehát a román ortodox többség számára
kétszeresen elképzelhetetlen a vagyon visszaszolgáltatása. Jellemző például a nagyváradi
katolikus püspökség épületének ügye, amely ma múzeum, és a román többség?
helyi hatóságok a kormány korábbi döntése ellenére hallani sem akarnak a visszaadásáról.
Sőt, maga a kormány tagja, a román művelődési miniszter sem hajlik a dologra; némi
esélyt az nyújt a vita megoldására, hogy a magyar állam komoly pénzekkel szállna be
egy új múzeum felépítésébe. Magyarán szólva a magyar állam kivásárolja a román
államtól a törvényellenesen elkobzott épületet.

A római pápa döntése, hogy elkerüli a katolikusok-lakta vidékeket, súlyosan érinti
nemcsak a görög katolikus és a római katolikus egyházat, hanem a maga módján az összes
többit is, amelynek tulajdoni és más jogvitája van Romániában: reformátusok hívták
fel a figyelmet arra, hogy az ő pozícióik az elkobzott ingatlanok ügyében ugyanúgy
gyengülnek, mint az érintett katolikus közösségeké. Van azonban Romániában egy
olyan csoport, amelynek kiszolgáltatottsága talán csak a jugoszláviai muzulmánokéhoz
mérhető Európában: nekik lett volna talán leginkább szükségük a pápa támogatására
szellemi és politikai értelemben egyaránt – ők ennek a furcsa diplomáciának az
igazi áldozatai.

A történelem viharai és a különféle telepítési akciók sok évszázadon át újabb
és újabb hullámban küldtek magyarokat a Kárpátokon túlra. Kapcsolatuk egyre inkább
megszakadt Erdéllyel: már évszázadok óta tart tudatos románosításuk. Míg Erdélyben
a magyar identitás megtartásának legfőbb eszköze ma is a hit és az egyház, addig
Moldvában épp a katolikus egyház vált a legfőbb eszközévé a magyar identitás
felszámolásának. A iasi-i püspökség – Európában egyedülálló módon – nem
engedi a magyar nyelv használatát a magyar csángók templomaiban a miséken, sőt,
mostanság a katolikus papok már azt is tiltják, hogy híveik otthon magyarul imádkozzanak.
Márpedig ezeknek az anakronisztikus viszonyok közepette élő, archaikus nyelvet beszélő
közösségeknek az életét annyira meghatározza a pap, mintha még mindig feudalizmus
lenne errefelé. Kevesen vállalják, hogy megpróbálják felvenni a harcot: küzdenek a
tanügyi hatóságokkal magyar oktatásért, és küzdenek az egyházi hatóságokkal
magyar miséért – mindhiába. Elég egyetlen megyei tanfelügyelő, hogy a minisztérium
utasítása ellenére Bákó magyar falvaiban ne lehessen magyarul tanítani. A Vatikánhoz
küldött beadványok pedig évszázadokkal ezelőtt éppoly hatástalanok voltak, mint
ma: a moldvai magyar csángók nem kaphatnak sem magyar papot, sem engedélyt a magyar
nyelv használatára, arról pedig pláne hallani se akar Róma, hogy ezek a közösségek
ne a iasi-i, hanem a gyulafehérvári püspökséghez tartozzanak.

A hivatalos Románia minderről természetesen nem vesz tudomást. Az állam vezetői most
Rómából várják a csodát. A pápalátogatás ugyanazt a reményt ébreszti sokakban,
mint régebben a királyság visszaállításának vágya, vagy mostanság a NATO-tagság,
esetleg a sokat emlegetett balkáni Marshall-terv esélye: mindegyik úgy jelenik meg,
mintha egy csapásra megoldhatná Románia gondjait – anélkül persze, hogy maga az
ország valóságos megoldásokat próbálna találni gazdasági és társadalmi
megrekedtségére. Andrei Plesu külügyminiszter, aki civilben filozófus és történész,
és aki ennél jóval felvilágosultabban gondolkodik, román politikusként ugyancsak azt
emelte ki legutóbb, hogy végre pozitív módon irányul Románia felé a világ
figyelme, nem úgy, mint a bányászjárások napjaiban. Romániában a politika sok évtizeden
át a problémák felszámolása helyett a problémák nélküli látszatot tartotta igazán
fontosnak és célravezetőnek; úgy látszik, a pápalátogatás történelmi pillanatai
is a kirakat ékítését-szépítését szolgálják, nem annak rendbetételét, ami a
kirakat mögött van.

Olvasson tovább: