Kereső toggle

Nem jó ez az egész nekünk

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Három órányi kínos kihallgatás a szerb határon. Ez lett az eredménye annak,
hogy megpróbáltunk átjutni a Vajdaságba riportot készíteni az ottani magyarok
helyzetéről. Ma már pontosan tudjuk: a NATO-bombázás nem tett jót a szerb–magyar
viszonynak. Leleplezésünket követően a szerb határőrök kissé értetlenül kérdezték:
Miért viselkedik így Magyarország, miért segíti az őket támadó és komoly anyagi károkat
okozó NATO-t? Miért jó ez a magyaroknak? A szerbek 1956-ban segélyekkel támogatták a
szovjetek ellen harcoló magyarságot, ez a hála? – kérdezték keserűen. A Hetek másik
riportercsoportja viszont átjutott a határon, s egészen Topolyáig jutott.



A lebombázott közúti híd Újvidéken. 1981-ben épült, a vasszerkezetet a budapesti
Ganz-gyárból szállították    Fotó: MTI

Először Tompánál próbáltunk átjutni. Nem sikerült. Már a határ felé közeledve
látszott, hogy errefelé valami nincs rendben. Az út menti fogadók, benzinkutak és
restik kihaltnak tűntek. Kisértetvidék, itt-ott egy-két autóval, az út mentén
posztoló gépfegyveres, golyóálló mellényes, négy-öt személyes rendőr-határőr
egységgel.

A tompai határnál hirtelen mellbe ütötte az embert a szinte tapintható feszültség.
A magyar határőrök kissé unottnak tűntek, bár lehet, hogy ez csak a felszín. Látható
volt: a két nemzet határőrei között fagyos a viszony. A nemrég még együtt beszélgető,
egymást ugrató egyenruhások most egymásra sem néznek. Mintha egy láthatatlan kéz jégfüggönyt
húzott volna a két állam közé az alig százméteres határszakaszon.

A magyar határőrök zökkenőmentesen átengedtek, bár az egyik tiszt csodálkozott,
hogy Szerbiába akarunk menni. "Nem ajánlom, de hát maguk tudják… – vetette oda
nekünk kissé egykedvűen. "Dobár dán" – köszöntünk illedelmesen szerbül a
komor arcú jugoszláv tisztnek. Sem a köszönésünk, sem jövetelünk nem hatotta meg.
Tőmondatokban, mosoly nélkül kérdezgetett, majd félreállított bennünket. Egy másik
közel kétméteres, tagbaszakadt kékruhás átvizsgálta autónkat, majd pár szavas kérdezz-felelek
után kiadta az utasítást: Vissza! Szót fogadtunk. Alig húsz percet töltöttünk
Szerbiában, mivel azonban egy ottani magyar politikussal egyeztettük a látogatást, a röszkei
határátkelő felé vettük utunkat.

Röszkén a fagyos légkör mellett forgalom is volt. Vajdasági magyar és szerb
asszonyok igyekeztek haza élelmiszerekkel és háztartási árukkal felpakolva. Szigorú
vizsgálat után boszniai, lett, német rendszámú autók gördültek át a határátkelőhelyen.
Segélyszállítmányokkal megrakott "Sovtranstvo" feliratú kamionok igyekeztek
szerbiai célpontjukhoz.

A szerb határőrök azonnal "kiszúrtak" bennünket. Újra félreállítás következett,
de a "vissza" szócska helyett ezúttal a kihallgatószobába vittek. Ketten voltunk,
a kihallgatás külön-külön zajlott. Tudtuk, hogy az újságírók "persona non graták"
Szerbiában, ezért előre megbeszéltünk egy alibi szöveget úti célunkat illetően.
Abban is megegyeztünk, hogy ehhez a "falszöveghez" azért a végletekig nem
ragaszkodunk: ha úgy látjuk, inkább elmondjuk az igazat.

A kihallgatás első félórája után "úgy láttuk". Ugyanis hamar kiderült: nem játék
ez az egész, a szerb háború nem egy amerikai tévéműsor. Az itteniek vérig vannak sértve,
nemzeti önérzetükbe gázoltak bele az amerikai, angol és német rakéták és repülők.
A NATO-t agresszornak tartják. A nemzetközi sajtóról egyszerűen az a véleményük,
hogy hazudik: merő propaganda az, amit csinál. S ami számunkra húsbavágó: úgy látják,
hogy ebben a háborúban a magyarok nem velük vannak.

"Mi közük maguknak ehhez, Szerbia soha nem támadta meg Magyarországot, maguk meg segítik
a NATO-t! Jugoszlávia 1956-ban segítette a magyar forradalmárokat és a magyar népet,
ez a hála? Miért csinálják ezt?" – záporoztak felénk a háromórás kihallgatás
vége felé a kérdések. Mi nem akartunk belebonyolódni a kérdésbe. Széttártuk a
karunkat…

Verés nem volt. Elkerültük Vujity Tvrtko és Kakuk György sorsát. Hazaengedtek bennünket.
Összesen mintegy négy órát töltöttünk Szerbiában. Ötven méterre a magyar határtól.



Hogyan látják Szegedről?



"Nem jó ez az egész nekünk "– sűríti véleményét pár szóba Szegeden egy
vajdasági születés? fiatalember. "Nem jó ez nekünk magyaroknak, mert a szerbekkel
együtt élünk. Már most feszült a helyzet a Vajdaságban. Én szerb iskolába jártam,
a szerb hadseregben szolgáltam, voltam a fronton is, tudom, milyen emberek ők. Tehetségesek,
élelmesek és szentimentálisak, de nagyon dacosak, mondhatni fanatikusak, ha a hazájukról
van szó." A helyzet odakint azóta rossz, amióta a NATO lebombázta a Duna-hidakat, s
ezzel közlekedési szempontból elválasztotta Szerbiától a magyarok lakta Vajdaságot.
Szerbiában egyeseknek úgy tűnik, a NATO mintha azt sugallaná: a Vajdaság nem a szerb
állam része.

Szegeden járókelőket is kérdeztünk a szerbiai háborúról. Sokan nem válaszoltak.
Indok: nekik nincs rokonuk és ismerősük odaát, másoknak biztos van, kérdezzük őket.
Kőhalmi Csaba, egy reklámstúdió operátora szerint nem lehet semmi olyat érezni, ami
feszültségre engedne következtetni. A békés utcaképen is az látszik, amit a média
mond a NATO-ról. Ezért nem hiszi, hogy lehetne valamilyen feszültség. Rokonai vagy
ismerősei nincsenek a szomszédban.

Mészáros Csaba, 30 év körüli fiatalember, babakocsival sétál. Nem érzi a feszültséget,
nem fél. "Figyelj, olyan pici emberek vagyunk mi, hogy nem igazán látjuk át innen,
hogy mekkora problémák vannak ott" – mondja. "És nem veszélyes ez az egész az
ottani magyarokra, a Vajdaságban?" - kérdezzük. "Szerintem igen. Pláne, hogy most
NATO-tagok lettünk, biztos, hogy rosszul néznek rájuk. Én is rosszul néznék másra,
ha engem bántanának, vagy az én népemet bántanák. Emberek nem élhetnek úgy egy
országban, hogy attól kelljen félniük, a többség zsarnokoskodik felettük."

Horváth János nyugdíjas azt sajnálja, hogy most már ilyen közel vannak a bombázások
és annak valószínűleg magyar áldozatai is lesznek. "Voltam katona valamikor, tudom,
ilyesmi nem fordulhat elő emberáldozat nélkül, akárhogy hazudik itt az egyik újság
vagy a másik újság. Meglátjuk, a Jóisten majd megsegíti őket is, de nekünk nem
szabad ezeket a magyarokat elhagyni. Őszintén megmondom, hogy kikapcsolom magamat, mert
nem tudok rajta segíteni, bármennyire fáj is a szívem értük" – tette hozzá a
nyolcvanas éveiben járó férfi.



"Nem azért dolgoztam, hogy elmeneküljek"



A béke érdekében – olvashatjuk többek között ezeket a szavakat is azokon a röpcédulákon,
amelyeket a napokban NATO repülőgépekről dobtak le a szerb lakosság számára. A
Hetek másik riporter csoportja egészen Topoljáig jutott. Tapasztalatuk szerint a vélemények,
az érzelmek egymásnak ellentmondók: Van aki várta a NATO-beavatkozást, remélve, hogy
csak jobb lehet a helyzet az eddigieknél. Van azonban olyan, aki szó nélkül beállt
katonának, hogy hazáját megvédje az idegen támadásoktól. Mindkét nézetnek vannak
képviselői, sokan viszont nem tudnak eligazodni a dolgok menetén.

"Az ember már azt sem tudja, melyik tévécsatorna mond igazat, és melyik hazudik. Kis
emberek vagyunk, nem látunk bele ezekbe a dolgokba, nehéz így helyeselni vagy elítélni
valamit" – mondta egy bácskai szerb fiatalasszony, majd hozzátette: "Naponta érkeznek
hírek a támadó gépek lelövéséről, épületek bombázásáról, a tévé azonban
valóságos, hihető képeket nem mutat ezekről. Háborús filmekkel, buzdító, érzelmes
hősdalokkal viszont tele van a csatorna."

Egy 24 éves szabadkai férfi szerint csak a Belgrád környékiek ennyire harcrakészek:
"Ott lenn valóban nagyon tüzes lehet a hangulat, valószínűleg az utcai koncertek is
fokozzák a fiatalok nemzeti érzéseit." Bár lehet, hogy a véleménynyilvánítás
ezen módja is csupán egy jól megszervezett, kormányt támogató propaganda. Meg nem
nevezett források szerint ugyanis előfordult, hogy egy-egy ilyen "meeting" előtt a
fellépő együttest meg sem kérdezték, akar-e koncertezni, éppúgy, mint a
munkahelyekről kivezényelt közönséget, hogy meg akarja-e hallgatni az előadást.

Ezek a visszásságok, ellentmondások okozta feszültségek érződnek a levegőben. Az
emberek zárkózottak, nem szívesen mondanak véleményt. És az állandó rémhírek –
például a menekültek önkényes lakásfoglalásáról, épületekbe, gyárakba rejtett
fegyverekről, áram-telefon kikapcsolásáról és élelmiszerhiányról – csak fokozzák
mindezt. Természetesen vannak megalapozott félelmek is. Abba a gyárrészlegbe, ahol a légiriadók
alatt is dolgozni kell, nem szívesen járnak be az emberek. Ott, ahol éjszakánként a ház
mellett gurulnak el a lánctalpasok és bombázástól megremegnek az ajtók is,
nyugtalanul alszanak. Persze ezek a dolgok ideig-óráig tartanak, és a megkérdezettek
szerint a népükre jellemző büszkeség, a "csakazértis" magatartás többségében
nem is hagyja kizökkenteni őket a mindennapi életből. A pék süt, a kofák árulnak a
piacokon, az utcákon, tereken békésen iszogató fiatalok, egyelőre iskola és tanulás
nélkül maradt, sétálgató diákok vannak. Hónap elején, benzinosztáskor (mert ez az
egyetlen dolog, amit szabályoznak) pedig a kocsiforgalom is beindul, és úgy tűnik,
minden rendben van, már a bank előtt álló vagy igazoltató fegyveres rendőröket is
kezdik megszokni.

Aztán, hogy ez akkor is így lesz-e majd itt a Vajdaságban, ha a komolyabb harcok
kiterjednek ezekre a területekre és a hetente szétosztott ötszáz behívóparancs többszörösére
emelkedik, nem tudni. A kétgyermekes Eliza ezt sem tartja tragédiának. Elmondása
szerint férje a szerb–horvát háborúban is részt vett már. Akkor féltette is, mert
ahhoz a viszálykodáshoz semmi közük nem volt. "Most azonban az országunkról, a hazánkról
van szó, és ha ezt kell megvédenie a férjemnek, elengedem. Nem azért dolgoztam
csaknem húsz éven keresztül, hogy most összecsomagoljak és elmeneküljek, és itt
hagyjam a házam, meg mindenem. Ha a NATO-nak egy személlyel van kifogása, intézze el
azt az egyet, de egy egész nemzetet ne akarjon megszállni és gyarmatosítani. Mert
biztos vagyok benne, hogy az esetben minden szerb harcolni fog – a béke érdekében"
– mondta harciasan.

Olvasson tovább: