Kereső toggle

A kisajátíthatatlan ünnep

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

1999. március 15-e 1849. március 15-ének százötvenedik évfordulója. Egy évvel
a forradalmi nap után az ország háborúban állt az uralkodóval, aki a forradalom kényszere
alatt 1848 áprilisában szentesítette azokat a törvényeket, amelyek a márciusi
pontokban összefoglalt követeléseket törvényerőre emelték. Őszre azonban Bécs lélegzetvételnyi
szünetet nyert, és ezt rögtön arra használta fel, hogy megkísérelje Jellasics
csapataival eltávolítani a magyar forradalmi kormányt. Az ország ellenállt,
pillanatok alatt hadsereget állított fel, és háború kezdődött Bécs és Pest-Buda között.
Ezt a háborút már az akkori hadviselő politikai Magyarország is többféleképpen értelmezte.
A nemzet számára ez a harc az ország szabadságharca volt az idegen uralom alóli
felszabadulásért. Március 15-e tábora számára a francia februári forradalom
republikánus eszméinek forradalma is volt a Szent Szövetség reakciós világa ellen; a
nyugati alkotmányosság álláspontjára helyezkedett nemesség pedig az 1848. áprilisi
status quo visszaállításáért háborúzott.



A képviselőház a régi Vigadó nagytermében drámai viták közepette dönt a márciusi
vívmányok csorbítását kívánó bécsi leiratok visszautasítása és a nemzeti önvédelem
megszervezése mellett

1848 már akkor is egymástól erősen elütő erők ügye volt – az utókor is többféle
módon értelmezi. Amikor 1848 drámai szilveszter éjszakáján az országgyűlés
Kossuth javaslatát megszavazva döntött arról, hogy elhagyja a fenyegetett Pestet,
Batthyány utolsó beszédével elérte, hogy egyidejűleg tárgyaló küldöttséget is küldjenek
a császári csapatok parancsnokához.

1849. január 4-én az osztrák hadsereg bevonult Pest-Budára. A vereség és a háború
látszólag rosszra fordulása válságot idézett elő a magyar tisztikarban, amelynek
levezetésére Görgey Vácott politikai nyilatkozatot adott ki. Ebben leszögezte, hogy a
haderő, amelynek élén áll, a törvényes király hadserege, a hadsereg vezetése a király
által szentesített alkotmány alapján áll, és fellép azok ellen, akik "éretlen
respublikai kísérletek által" meg akarják dönteni a királyságot. Ugyanakkor bírálja
a Kossuth vezette Honvédelmi Bizottmányt, amiért Pestet harc nélkül feladta, és élesen
elítéli a tárgyalást az ellenséggel. Ellentmondásosabb nyilatkozatot írói fantázia
sem agyalhat ki. Echart Ferenc találóan állapítja meg centenáris könyvében ("1848,
a szabadság éve"), hogy Görgey V. Ferdinánd katonájának tartotta magát, és
ugyanakkor buzdít a harcra V. Ferdinánd hadserege ellen. Döntsük el, mint utókor,
hogy a váci nyilatkozatban az alkotmányos földbirtokosság torpan-e meg március 15-e
republikanizmusa láttán, amint ezt Révai, Andics, Mód állították, vagy pedig a
nyilatkozat taktikai manőver volt a tisztikar kézben tartása végett.



Egyértelm? nap



1848–49 tehát többféleképpen értelmezhető, és ennek megfelelően lehet hozzá "viszonyulni".
Az áprilisi törvényeket magukénak vallhatják a radikálisok is; de azok is, akik
1848-ban tárgyalni akartak, mint Batthyány, vagy a váci nyilatkozat platformjára
helyezkedők. Az 1849. április 14-i detronizáció és Függetlenségi Nyilatkozat
mellett elkötelezettek is tekinthetik ezeket az aktusokat a márciusi platform megvalósításának,
de a "hatvanhetesek" is. Kisajátíthatják "negyvennyolcasok", "negyvenkilencesek",
"hatvanhetesek" és azok is, akik számára a hatvanhetes rendszer is "hanyatló
korszak" volt.

1848. március 15-ét azonban nem lehet többféleképpen értelmezni. A tizenkét pontos
összegzés a forradalmi hullámot megnyitó harmadik francia forradalom eszméinek alapján
állt. A márciusi ifjak követeléseikben elmentek a szabadságköveteléseknek addig a
határáig, ameddig azok minden felvilágosult polgár számára a kor parancsainak
megfogalmazásaként hatottak még a rendi viszonyok között élő Magyarországon is, és
nem életidegen utópiaként. Ez volt az a "48", amelyből nem lehetett engedni. Mivel
olyan követeléseket fogalmazott meg, amelyeket az utókor már nyíltan meg nem
tagadhatott – bármennyire szerette volna is némelyik irányzata –, március 15-ével
nem fordulhatott frontálisan semmilyen áramlat sem szembe. Akik viszolyognak
demokratikus hagyományától, azok is kénytelenek nemzeti hagyományként elismerni. A
Habsburg-házhoz lojálisok számára fontosabb volt, hogy az ország, ha csatlósként
is, de mégis egy nagyhatalom része legyen inkább, mint hogy független országban, de
kisnépként éljen. Azonban még ők, akik Bécs hadseregével (is) akarták biztosítani
a történelmi Magyarország nem magyar népei felett a "magyar szupremáciát", sem
kerülhettek a nemzet politikai tudatában egy oldalra Metternichhel, Bachhal, Ferenc
Ferdinánddal, akiknek végső terve a magyarság elnémetesítése volt.



Az elnyomás szelleme meghajol



Március 15-e némely külsőségét ki lehet sajátítani. Tizenkét pontba lehet
foglalni az akkoritól eltérő eszméket is. Hívhatják nemzetőröknek magukat olyan
"rendpárti" veterán szervezetek, amelyek inkább utódai bizonyos "csendőr-tartalék"
zászlóaljaknak. Olyan kiegészítő karhatalom akarnának lenni, amely a fennálló
hatalom érdekében "odaüt, ahova köll", azokban az esetekben is, ahol a hivatalos
rendőrség ezt nem engedheti meg magának. Azonban még a külsőségek is nehezen sajátíthatók
ki. A háromszín? kokárda a frígiai sapkára illik, nem Turul-tányérsapkára,
esetleg egy koronás jelvény mellé.

Március eszméit nehéz ma már nyíltan megtagadni. A sajtószabadságot azok sem becsmérelhetik,
akik ma is demagógiának és destrukciónak tekintik. A cenzúra visszaállítását a
sajtóviszonyok "arányosításának" kell becézni. Alkalmazkodni kell La
Rochefoucault híres aforizmájához: az elnyomás szellemének hajbókolnia kell a
szabadság szelleme előtt. A népképviseletet pedig végleg nem lehet kamarillává
visszaalakítani, a munkaadó-munkavállaló viszonyból nem lehet újra úr és szolga
viszonyt csinálni.



Erő, amely mindent megmozdított



Az évfordulóra, 1849. március 15-ére már bizonytalan volt, hogy az események március
követeléseinek a megvalósítása felé haladnak-e, vagy más irányt vesznek. Abban a történelmi
pillanatban a "trendvonalak" nehezen voltak átláthatóak. Január elején elesett
Pest-Buda, de tavasszal már megindult a diadalmas tavaszi hadjárat, amely áprilisban
visszafoglalta az ország fővárosát. 1849 márciusának idusa előtt néhány nappal
jelentették be az alkotmányos követelések nyomásának engedő, de március platformjához
– nem csak a pestihez, a bécsihez, a lombardiaihoz, a prágaihoz – képest is visszalépést
jelentő Olmützi Alkotmányt, amely engedményeivel együtt is megcsúfolta a követelt népképviseleti
elvet, azzal, hogy nem választott népképviseleti testület szavazta meg, hanem az
uralkodó rendelkezésével helyezték hatályba, a kor jogi kifejezésével élve: oktrojálták.
Magyarország számára pedig elfogadhatatlan volt nemzeti szempontból is, mert a
Pragmatica Sanctióhoz képest visszalépést jelentett Magyarország birodalmon belüli
önrendelkezése tekintetében.

Erre adott feleletet a detronizáció és a Függetlenségi Nyilatkozat. Reálpolitikai
szempontból vitatható, de egyértelm? konzekvenciája volt március 15-ének. Ami a
realitást illeti, az orosz intervenció már küszöbön állt, a gőzhenger által győzelemre
segített Bécscsel már nem lehetett kompromisszumról tárgyalni. Az események többféle
irányt vehettek, de amit 1848. március 15-e adott, az semmilyen esetben nem volt
meghaladható.

Március 15-e megadta a mértéket, amelynek alapján az elvi alapon álló politika
gyakorlati érvényesítésének a mozgásterét meg lehetett határozni, amely alapján
elvileg eldönthető volt, hogy egy lépés kompromisszum-e még vagy már kapituláció,
rugalmas érvényesítése-e az elvnek vagy elvfeladás. Mindezen túl március nem csak
cselekvési vezérfonal volt, hanem garancia is a paraszttömegek részére, hogy uraik
komolyan gondolják a jobbágyfelszabadítást. A múlt század közepén ugyan a
felszabadult jobbágyok tömegeit nem érte el semmiféle "tömegkommunikáció",
azonban történelmi időkben a hír mégis mindenkihez eljut. A parasztok is pontos részletekig
tudták az átutazók elbeszéléseiből, amelyet kocsmában, a "politikus csizmadia"
műhelyében tovább beszéltek, hogy a mindent elindító tavaszi napon mi történt
Pesten. Az, hogy az az erő, amit a márciusi ifjak, majd az azonnal hozzájuk csatlakozó
pesti nép jelentettek, egy nap alatt mindent meg tudott mozdítani, ami addig mozdíthatatlannak
tűnt, megnyugtatta őket: a forradalom intézkedései nem hisztérikus improvizációk
vagy a Béccsel perlekedő urak képmutató cselfogásai, amelyeket visszavonnak, ha Bécs
enged némely "gravaminális megyei dolgokban”.



Kínos örökség



Március történelmi utóéletét ez az örökség határozza meg. Csak azoknak az utódoknak
vált hagyományává, akik saját korukban az akkor lehetséges legtöbb szabadságot
akarták a társadalom minden tagja számára elérni.

Antidemokratikus erők nem tudták kisajátítani. Mint fentebb is mondottam, nem sajátítható
ki, mert nem értelmezhető több módon, nem értelmezhető félre. Bocskai és Rákóczi
felkeléseivel kapcsolatban kérdés lehet, hogy rendi felkelések voltak-e a feudalizmus
talaján vagy nemzeti függetlenségi harcok, amelyek utat törtek a polgári átalakulásnak.
1848-cal kapcsolatban is felvetődött, hogy polgári forradalom volt-e vagy rendi felkelés.

Március 15-e dönti el ezt a vitát. Rendi felkelés talaján nem történhetett volna
meg mindaz, ami azon a nevezetes napon lezajlott. A demokratikus erő a rendi ellenállás
közegében ha kiformálódik is, csak marginális jelenség lehetett volna, olyasféle
kuriózum, mint a "veszettek" vagy a babeufisták a francia forradalom idején.

A márciusi ifjak és a pesti nép csak azáltal válhattak katalizáló avantgárddá,
amelyet követ a nemesi reformtábor, hogy szervesen hozzátartoztak a reformkor
folyamatainak egészéhez. Semmilyen utód nem lép március örökébe, aki nem követel
nagyobb szabadságot a maga korában, mint a márciusi ifjak az övékben. Hazánkban csak
1990-ben valósultak meg azok a demokratikus eszmék, amelyeket a tizenkét pont
tartalmaz. Másfél évszázadon át nem volt népképviselet, a népképviseletnek felelős
kormány, nem volt sajtószabadság, és a márciusi követelések közé sorolhatjuk a
nemzeti függetlenséget is, amelyben szintén nem volt része az országnak.

Nem meglepő tehát, hogy a magyar politika meghatározó irányzatai számára március
15-e minden korszakban kínos örökség volt. Nem merték nyíltan megkérdőjelezni, de
bagatellizálni igyekeztek. Petőfiben nem merhették becsmérelni a költőt, így a királyfalót
is csak elhallgatni merték. A márciusnak is szóló mocskolódás a március vonalát
továbbvivő Kossuth része lett. Jobboldalinak tekinthető szerző, Pethő Sándor írja
első világháború alatt megjelent könyvében ("A szabadságharc eszméi", 1916.):
"Kossuthtal meglehetősen mostohán bánt el a hivatalos magyar történetírás. A
67-es korszak vezértalentumai csaknem valamennyien a közös küzdelmek előítéleteinek
befolyása alatt írtak róla. A hivatalos akadémikus és guvernamentális iskola mindent
elkövetett, hogy azt a hallatlan népszerűséget, amely Kossuth alakját folyondárként
övezte, s azt a hírnevet, amelyet a költő a feledés örök királyának nevezett,
fanyar, okoskodó, nagykép? kritikájával megtépázza, vagy legalább ellensúlyozza."

Mindez vonatkoztatható március 15-re is, ha a forradalmi eseménnyel szemben ez nem is
szokott ilyen nyíltan megnyilvánulni. A 90-es rendszerváltás óta is azt látjuk a magát
nemzetinek és konzervatívnak nevező irányzat körében, hogy Kossuth és március 15-e
republikánus demokratizmusával szemben minden akkori történelemformálót megpróbálnak
kijátszani, akit csak lehet. Minden irányzatnak Széchenyi a mítosz-alakja, természetesen
nem a történelmi, hanem a Szekf? által átstilizált Széchenyi. Eötvösben is inkább
szeretik a habozó negyvennyolcast és a hatvanhetest, mint a "Falu jegyzője"
vitriolos úrivilág-leleplezésének szerzőjét és a világi népoktatás megteremtőjét.
Az MDF 48-as hérosza Görgey volt, a Fidesz Batthyányt játssza ki március ellen.

A 67-es rendszer az áprilisi törvények szentesítésének napját tette meg állami ünneppé
hallgatólag elhatárolva magát március 15-étől. Az 1989-es köztársaság állami ünnepe
sem lett március idusa. Ha március 15-e kisajátíthatatlan, augusztus 20-a korlátlanul
kisajátíthatónak bizonyult. A magyar történelem legnagyobb modernizációs fordulatát,
a barbárságból a civilizációba való átlépést (István királyt nem Jászi, hanem
Szabó Dezső nevezte a legnagyobb magyar forradalmárnak) egyoldalúan az államalapításra
redukálták, s ezzel lehetővé tették, hogy minden állam és bármely államelvet
megfogalmazó papírra vetett alkotmány magát ünnepelhesse benne.



Ismét üzen március



1990-ben, amikor azt hittük, hogy március követelései visszafordíthatatlanul és véglegesen
megvalósultak, öntudatlanul múzeumba helyeztük magunk számára is a szabadság napját.
Ma ismét üzen március. Azt üzeni, hogy féltő figyelemmel ügyeljünk arra, hogy a
szabadság kivívott szintjéről ne történjék visszalépés. 1848 márciusában követelték
az évenkénti országgyűlést, nekünk vissza kell követelnünk korunk
parlamentarizmusban elért nívóját, a hetenkénti parlamenti ülést. Március szellemében
követelnünk kell, hogy az országgyűlés ülésezési rendjét ne a mindenkori kormány
önkénye szabja meg. Vegyük észre, hogy a sajtó nem kormányok ügye. Az a sajtószabadság,
amelyet a tizenkét pontban követeltek, egyszerűen fogalmazva egyet jelentett 48-ban: a
mindenkori kormánytól független sajtót. Az akkori "nemzeti őrsereget" pedig bízvást
tekinthetjük a polgárzaklató rendészeti szervek rendpárti túltengése ellentétének.

1848 márciusa a mindenkori fiatalságé. Azonban akkor sem volt minden fiatal "márciusi".
Jelen voltak a közéletben a "gyűldei ifjak" is. 1999 márciusa ne legyen holmi mai
gyűldei ifjaké.

(A szerző történész)

Olvasson tovább: