Kereső toggle

A Közel-Kelet tágulása

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása



Mintegy 30 ezer zsidó
telepes tüntet az izraeli kormány ciszjordániai
csapatkivonási tervei ellen. Ők inkább maradnának
size="2">Fotó: MTI

Hetekkel a brit külügyminiszter közel-keleti látogatása
előtt az egyik izraeli lap katonai szakértője profetikus
cikket írt. Annak a gyanújának adott hangot, miszerint Anglia
arra készül, hogy megjutalmazza az arab világ azon erőit,
amelyek az iraki válság idején – ha nem is támogatták a
Nyugat katonai fellépését, de legalább – nem
fenyegetőztek, hogy Irak oldalára állnak az imperializmus
elleni harcban. Az ajándékcsomagot azóta leszállították: az
Európai Uniót is képviselő angol miniszter kinyilvánította,
hogy Kelet-Jeruzsálem Palesztina fővárosa, meg sem kísérelve
állításának az élét legalább annyival enyhíteni, hogy –
mondjuk – Nyugat-Jeruzsálem viszont Izraelé. Megkoszorúzta a
palesztin mártírok emlékművét, de nem volt hajlandó
ellátogatni a Jad Vasembe. Ellátogatott viszont a sokat
vitatott Har Homa-i építkezések színhelyére, és ott –
miniszterelnökének egyértelm? ígérete ellenére –
találkozott a Palesztin Autonómia néhány vezetőjével. A
miniszterelnök azóta megvédte külügyminisztere lépéseit.

Izrael részéről az előzetes elképzelés jól kivehetően az
volt, hogy a rendkívül határozatlan, ám mégis nyomást
gyakorló Egyesült Államoknak riválist támasszon a
közel-keleti békefolyamatban. A politikai józan ész azt
diktálta, hogy az Európai Unió nyilván megragadja az
alkalmat, és megpróbál mindkét fél számára elfogadható
békeközvetítő színében tündökölni. Ha később –
ahogyan ez várható volt – nem is bizonyulna elfogulatlannak,
hiszen minden közvetlen érdeke, valamint az Amerikával való
világhatalmi versengés távolabbi perspektívái az arab
világhoz – tágabban az iszlám világhoz – kötik is,
addigra már az Egyesült Államok feltehetően kimozdul
kétértelm? passzivitásából. Ha ez volt a terv, hát ez nem
jött be.

A szovjet birodalom szüntelen fenyegetésének tovatűntével
Nyugat-Európa előlép Amerika árnyékából, és – bár az
eszmei fegyverzetet még nem volt érkezése megalkotni hozzá
– nekifog behatolni mindazokra a területekre, amelyek
korábban a két világhatalom viaskodásának színhelyei
voltak. Amerika még nem ocsúdott fel igazán a
hidegháborúból: még mindig a politikai demokrácia és a
piacgazdaság terjesztésével van elfoglalva, a Föld
életveszélyes gócaiban mindenki számára elfogadható
megegyezéseket akar elérni, világhatalmi öntudatát pedig
azzal az érzéssel szeretné alátámasztani, hogy nem csak
ereje van, de igazsága is. Ez a hidegháború idején kimunkált
magatartás a nyugat-európai országok számára lassan, de
biztosan – igaz, különböző mértékben – elavulttá
válik. Egyikük Oroszországgal közösen lép fel Amerika ellen
a szenvedő iraki nép érdekében, a másik "kritikus
dialógusba" fog Iránnal. Mindkét érvelés az enyhülő
hidegháború retorikájából származik, akárcsak az a
meggyőződés, hogy ha igazán nagy baj támadna, Amerikát majd
a megszokott helyén fogják találni. Ez azonban lényegesen
kevésbé bizonyos, mint az, hogy egy napon igazán nagy baj
támadhat.

Amennyire ez megítélhető, a Metagalaktika – a modern fizika
által tanított – tágulásánál már csak a Közel-Kelet
tágulása sebesebb. Egyre nehezebb megmondani, hol vannak e
régió határai. Ez utóbbi tágulás ugyan nem a "Big
Bang"-gel vette kezdetét, de nagyon is könnyen végződhetik
abban. Ha az izraeli rendőrség szétveri a kőzáport és
gyújtópalackokat zúdító tüntetőket, másnap Malajziában
izraeli zászlókat égetnek az utcákon, és a
kosárlabda-válogatott nem kap vízumot a marokkói –
nemzetközi – bajnokságra. Harmadnapra csaknem egyhangú
elítélő határozatot hoz az ENSZ közgyűlése, a két
ellenszavazat Amerikától és Mikronéziától származik.
Eredetileg mit sem sejtő országok, sőt egész államcsoportok
fedezik fel fokozatosan, hogy gazdasági-politikai érdekeik,
nemzetközi kapcsolataik, egyáltalán, egész jövendőbeli
boldogulásuk számos összetevőn keresztül az úgynevezett
"Izrael-kérdéshez" kapcsolódhat, amely kérdésről
legtöbbjüknek jóformán sejtelme sincs, nem szólva arról,
hogy nem is igen tudják, hol keresendő a szóbanforgó ország.
Mint kiderült, Hollandia például a nemzetközi kereskedelmi
forgalomban számos ipari termékét évek óta olyan kísérő
irattal látja el, amely tanúsítja, hogy az illető termék
még gondolatban sem tartalmaz semmiféle izraeli részegységet.

Izrael egészen más világban él, mint Nyugat-Európa: itt
mindenkinek Anna Frank jut erről az eszébe, a Philips
legfeljebb arra volt ráébreszthető, hogy eljárása bizonyos
nemzetközi egyezményekbe ütközik. Izrael ma a föld egyetlen
országa, amelyik tagja ugyan az ENSZ-nek, de minthogy nem tagja
semmiféle regionális szervezetnek, ezért nem lehet tagja a
világszervezet egyetlen intézményének sem – így például
nem kerülhet be a Biztonsági Tanácsba sem, amely havonta,
mondjuk, kétszer hoz vele kapcsolatban határozatot. A
Nemzetközi Vöröskereszt a mai napig nem ismeri el helyi
változatát, a Vörös Dávid-csillagot, miközben elismeri
iszlám kiadását, a Vörös Félholdat. Röviddel ezelőtt a
világszervezet főtitkára meglátogatta a knesszet egyik
ülésnapját, ahol is az elnök közel egyórás beszédben
fejtette ki, miért tekinti Izrael az ENSZ-et a zsidó állam
nemzetközi delegitimálását szolgáló intézménynek. Kofi
Annan megígérte, hogy ez a helyzet egyszer majd rendeződni
fog.



Izraeli rendőrök visszatartják a Békét Most elnevezés?
Izraeli baloldali szervezet egyik ativistáját Kelet-Jeruzsálem
arabok lakta Rasz al-Amud negyedében, ahol zsidó telepesek
beköltöztek két házba. A palesztinok erőszak hullámra
figyelmeztettek. Lehet-e béke?

Fotó: MTI
Szomszédok



Milyen kérdések kötik le ma az izraeli társadalom figyelmét
e táguló régió középpontjában? Vegyük először röviden
sorra a szomszédos – és a tágulás folytán szomszédossá
váló – országok körét. Délen Egyiptom, a legnagyobb arab
állam, amellyel Izrael négy háborút követően a legrégebben
– és elsőként – kötött békét. Szadat meggyilkolása
óta a két ország viszonyát eufemisztikusan "hideg
békének" nevezik. Mubarak elnök még egyszer sem volt
hajlandó Izraelbe látogatni (leszámítva a Rabin-temetésen
történt villámlátogatását). Egyiptomban – Izraelhez
hasonlóan – van békemozgalom: hivatalosan hat tagja van. A
kémkedés vádjával – ártatlanul – sokévi
kényszermunkára ítélt izraeli arab technikus ügye óta a
gazdasági kapcsolatok gyakorlatilag nullára csökkentek. A
gazdasági diszkrimináció és az iszlám terror következtében
izraeliek legfeljebb a Szinájig merészkednek, egyiptomi
turizmus Izrael felé sosem volt. Nemzetközi rendezvényeiken
(például Nemzetközi Könyvvásár) izraeli küldöttséget nem
fogadnak. Az Egyiptomi Akadémia nyomban díszdoktorává avatta
– az iszlámra tért – Roger Garaudyt, mihelyt
Franciaországban bíróság elé állt a holocaust tagadása
miatt. A bíróság által kirótt pénzbírságot mellesleg egy
bahreini hölgy azonnal kifizette.

A hattagú békemozgalom vezetője, egyébként író,
nemrégiben ellátogatott Izraelbe, ahol még mozgalmának más
tagjai nem jártak. Tel Aviv-i beszédében hangsúlyozta, hogy a
Közel-Kelet előbb-utóbb meg fog békélni a zsidó állam
létével, de Izraelnek természetesen meg kell szűnnie nyugati
jelleg? államnak lennie. Az egyiptomi kormánysajtó röviddel
ezelőtt hírül adta, hogy Izraelben ezerszámra oltják be az
arab gyermekeket AIDS-vírussal. Izraeli tiltakozásra ugyan
leállították a sajtóhadjáratot, de az ellenkezője sehol sem
jelent meg. És végül ami a legveszedelmesebb: Mubarak elnök,
aki minden nyilvános fellépésén a békepolitika nevében
támadja Izrael hódító irányvonalát, nem egy esetben a
múltban kötött békeszerződés érvényét partnere
jövőbeli politikájától tette függővé. Éveken át,
egészen a közelmúltig, Egyiptom állt annak az arabközi
mozgalomnak az élén, amely célul tűzte ki, hogy Izraelt
belekényszerítse a nukleáris fegyverzetet ellenőrző
nemzetközi szervezetekbe. Izrael elsősorban azért hárított
el minden ilyen kezdeményezést, mert nyilvánvaló volt, hogy
nagyszámú ellenségének csupán egy része tagja – és lesz
tagja – ezeknek a szervezeteknek. Ezeknek a tagállamoknak a
képviselői egyfelől részt vesznek az ellenőrző bizottságok
munkájában, másfelől katonai szövetségesei az Izrael
létére törő – nem tagállam – országoknak.

A keleti szomszéddal, Jordániával ideális a viszony.
Bővülő gazdasági kapcsolatok, létező idegenforgalom, még
bizonyos katonai és titkosszolgálati együttműködés is akad.
Igaz, ennek ára van. Izraelnek el kellett néznie, hogy a
jordán határon nemrégiben agyonlőtt hét izraeli
iskoláslányt meggyilkoló katona palesztin, noha a
békeszerződés kifejezetten tiltja, hogy palesztin
szolgálhasson a közös határnál. Ugyancsak el kell – a
barátság érdekében – néznie, hogy Jordániában a
leggyilkosabb palesztin iszlám terrorszervezetek legálisan
működjenek, noha a fent említett békeszerződés ezt is
tiltja. Így kerülhetett sor arra a balsiker? merényletre,
amely az Ammanban működő Hamasz vezetőjét volt hivatva
meggyilkolni, és Izraelnek végül többé-kevésbé az egész
világ előtt kellett mentegetőznie, amiért egy szomszédos,
szuverén állam területén próbált megölni valakit, akinek
innen történő irányításával már több száz embert
gyilkoltak meg – a mellesleg szintén szuverén – Izrael
területén.

Ez az ügy egyébként kapcsolódik egy – a tágulás során
szintén "szomszédossá" vált – országhoz: Svájchoz.
Pár hónappal ezelőtt a svájci rendőrség tisztázatlan
körülmények között letartóztatta a Moszad néhány
emberét, amint éppen lehallgatókészüléket szereltek fel a
libanoni Hezbollah terrorszervezet egy Svájcban élő tagjának
a telefonjára. Svájc ugyancsak szuverenitásának súlyos
megsértésével vádolja Izraelt. Mindenki tudja, aki nyitott
szemmel jár a világban, hogy nincs olyan izraeli
létesítmény, vagy akár csak érdekeltség, ezen a glóbuszon,
amelyet ne védenének kamerák, valamint irat- és
fegyverellenőrző zsiliprendszerek, beleértve ebbe a
légijáratokat és a heidelbergi zsidó főiskolát is. Izrael
ellen nemzetközi kiterjedés? terrorháború folyik, a világ
összes szuverén államának a területén. A terror és a
terror elleni harc egyenlő mértékkel mérése szintén része
a zsidó állam delegitimálásának.

Szíria és Libanon. Érdemes egy lélegzettel tárgyalni őket,
annál is inkább, mert ezzel eleget teszünk az egyik legfőbb
– közös – követelésüknek. Szíria 19 éven keresztül
ágyúzta Izraelt a bevehetetlennek hitt Golán-magaslatról. Ezt
Izrael a hatnapos háborúban – nagy véráldozattal –
elfoglalta, majd sok évvel később annektálta. Az 1973-as jom
kippuri háborúban a szír erők benyomultak a fennsíkra, de
végül Kahalani – a jelenlegi belbiztonsági miniszter –
páncélosai megállították, és visszalökték őket a
Golánról. Izraeli megítélés szerint Szíriának –
konvencionális háborút feltételezve – nincs esélye Izrael
ellen, amíg ez utóbbi birtokolja a szóbanforgó magaslatokat.
A Golán visszaszolgáltatása esetén egy az 1973-ashoz hasonló
háborúban Szíriát a sűrűn lakott Galilea területén kell
– minden körülmények közt – megállítani, különben
Izrael akkor is megsemmisülhet, ha egyébként megnyeri a
háborút. A lakosság 80 százaléka él a tengerparti sávon,
itt helyezkedik el a városok és az ipari létesítmények 90
százaléka, az infrastruktúra zöme. Ennek a területnek a
hadszíntérré válása képezi minden ún. biztonsági
kockázat átléphetetlen határát.

Asszad Szíriája hajlandó volt a békepolitika útjára lépő
Rabin-kormánnyal közvetett tárgyalásokat folytatni, azaz
Asszad még soha életében nem találkozott izraelivel. Miután
hosszas huzavona után világossá lett: békén azt érti, hogy
visszakapja – maradéktalanul – a Golán-fennsíkot, valamint
hogy mindkét ország követséget nyit a másikban, de már
például a fennsík demilitarizálására is csak akkor
hajlandó, ha Izrael ugyancsak demilitarizál egy ugyanakkora
területet (ez a Dunántúl méret? Izrael egyharmadát
jelentené), Rabin feladta, és a tárgyalások elakadtak. A
békepolitikával párhuzamosan fokozódó terror és a súlyos
területi engedmények nagymértékben kihúzták a talajt a
rabini politika lába alól: Szíria még egy magas szint?
diplomáciai találkozó erejéig sem volt hajlandó e
békepolitika segítségére sietni, noha nyilvánvaló volt,
hogy egy jobboldali kormánytól kevesebbre számíthat.

Netanjahu kormányra jutása óta semmiféle tárgyalás nem
folyik. Szíria a Golán teljes átadását követeli a
béketárgyalások előfeltételeként, vagyis még annyit sem
hajlandó elárulni, miféle békére, miféle biztonsági
garanciákra gondol, miután már Izrael katonailag védtelenné
tette magát. Álláspontjának logikája tehát az, hogy ő
lényegében háborús győztesként diktál a vesztesnek, aki
valamilyen kifürkészhetetlen oknál fogva birtokolja Szíria
egy részét. Az egész atmoszféra megértéséhez persze igen
fontos tudni, hogy a szír iskolarendszer és média
jóvoltából a lakosság a zsidó népet vérszopó
gonosztevőnek látja, imperialista hódítónak, és – ez
nagyon fontos – soha nem hallott arról, hogy Szíria valaha is
ágyúzott volna a Golánról. Hasonló vívmánnyal dicsekedhet
Egyiptom is: a 30 évnél fiatalabb korosztály, azaz a lakosság
nagyobbik fele, úgy tudja, hogy 1973-ban tönkreverték Izraelt,
csak az az áruló Szadat – az emléke is töröltessék el –
megállította az előrenyomuló egyiptomi hadakat.

Ha már szóba jött, érdemes megemlíteni, hogy az újonnan
kialakult palesztin iskolarendszer tankönyvei szerint az
iszlámot megelőző zsidó jelenlét Palesztinában
kimutathatatlan, a zsidók a múlt század végén kezdtek
beszivárogni. Vallási vezetőik szerint a zsidók a Bibliát
meghamisították, tudományos vezetőik szerint a Biblia
valójában nem Palesztinában játszódik, médiájuk szerint
pedig a holocaust egy cionista fikció, amely nem szolgál egyéb
célt, mint a palesztin föld elrablásának ideológiai
alátámasztását. Ennek is tulajdonítható, hogy akár Garaudy
franciaországi elítélése volt napirenden, akár az Irak
elleni amerikai készülődés, ezen a világon tüntetések
özöne vonult végig, a Gibraltártól Teheránig: Garaudy
esetében a szólásszabadságot kérték számon a Nyugaton, a
másik esetben pedig ezrek és ezrek vonultak az utcára,
ütemesen kiáltozva: "Drága Szaddám, pusztítsd el Tel
Avivot biológiai bombákkal!" Itt nem az ellenségre szórt
hazug vádakról van szó, hanem e népek kialakuló és
megszilárduló nemzettudatának azokról az integráns
elemeiről, amelyek csupán sok száz évenként egyszer
bekövetkező nagy szellemi fordulatokkor szoktak megváltozni.

De vissza Szíriához: Asszad 35 ezer katonát állomásoztat a
csatlós országgá változtatott Libanonban, amelynek kormánya
lélegzetet sem vesz szír hozzájárulás nélkül. A libanoni
keresztények vagy külföldre, vagy az Izraeltől megszállt
déli, ún. biztonsági övezetbe menekültek, ami ellen az
iráni és szír támogatással működő Hezbollah visel hadat
egyre modernebb fegyverzettel. Az ENSZ (vagy az Arab Liga) még
soha nem követelte Szíria távozását, amely hivatalosan –
mennyire ismerjük! – baráti segítséget nyújt. Az izraeli
tévé minden este hadijelentést közöl Dél-Libanonról, heti
átlagban két-három katona esik el – néha több, néha
kevesebb. A szír álláspont szerint Libanon nem köthet békét
Izraellel mindaddig, amíg nincs béke Szíriával, azaz Izrael
feltétel nélkül ki nem vonult a Golánról.

A dél-libanoni háború tartja Izraelt szakadatlan nyomás
alatt, miután Libanon csaknem 20 éve követeli az izraeli
kivonulást, de nem hajlandó békét kötni. Nagyjából egy
hónapja Izrael váratlan javaslatot tett, természetesen
nemzetközi fórumokon keresztül, hiszen a szóbanforgó
partnerekkel nincs beszélőviszonya: ha nem akarnak vele békét
kötni, ne kössenek, csak engedjék kivonulni Dél-Libanonból.
Immár két követeléshez ragaszkodik csupán: hogy a libanoni
hadsereg vállaljon garanciát arra, hogy az újból
ellenőrzése alá kerülő területekről nem érheti Izrael
északi területeit terrortámadás, valamint hogy az eddig
Izrael oldalán harcoló – többnyire keresztényekből álló
– ún. Dél-libanoni Hadsereg katonáit és azok családtagjait
nem éri bántódás. Ez utóbbi azért lényeges, mert például
a Palesztin Autonómia területén – megsértve az oslói
szerződést – gyakorlatilag kiirtották az Izraellel korábban
együttműködő palesztinokat.

Libanon és Szíria már felháborodottan elutasította ezt az
újabb cionista cselszövényt, amely szerint Izrael
"beszélgetni" szeretne, mielőtt kivonul. A nyilatkozatok
színvona-lára jellemző, hogy míg Libanon megdöbbenésének
adott hangot, hogy miért vállalna ő felelősséget

– saját területén – déli szomszédja biztonságáért,
Szíria az arab világ fölötti uralom ördögi tervéről
beszél. Izrael jelenleg az ún. Saron-tervet mérlegeli:
eszerint az izraeli csapatok minden tárgyalás nélkül,
egyoldalúan megkezdenék a többszakaszos kivonulást,
megfigyelve, mi történik a kiürített övezetekben. Ha
támadás érné az övezetbeli keresztényeket (vezetőik
számára mellesleg francia menedékjogot próbálnak szerezni),
vagy Észak-Izraelt, ezt már a két ország közti háborúnak
tekintené, és – legalábbis Saron szerint – Libanon
gazdasági életére mérnének légicsapásokat. Izrael északi
körzeteiben nagy aggodalommal fogadták ezeket a terveket: még
elevenek azoknak a támadásoknak az emlékei, a biztonsági
övezet létesítését megelőző időkből, amikor egész
bölcsődéket mészároltak le terroristák
ápolónőstül-csecsemőstül.



A terrorizmus kérdése



Mint a terrorizmus kérdésében általában, itt is szakadék
tátong jobb- és baloldal álláspontja között. A baloldali
értelmiség, amely – legalábbis a médiában – eléggé
egyöntet? véleménykontinuumot alkot az arab és a
világmédiával, az efféle ellenvetésekkel azt állítja
szembe, hogy az izraeli állam igazán van olyan erős, hogy
akár sok tízezer terroristától se kelljen tartania. Papíron
ez természetesen igaz. A baj csak az, hogy a szóbanforgó
erőtöbblet nem más, mint éppen Izrael páncélos- és
légiereje, amelyet – ha terrorizmus ellen vet be – a
nemzetközi (és a saját) média szemében: civilek ellen vetett
be, hiszen a terrorista tömegek jogilag civil tömegek. Ha
viszont nem veti be őket, akkor a fent említett erőfölény
nem áll fenn.

Ez a súlyos és megválaszolhatatlan kérdés lebeg az
izraeli–palesztin viszony fölött is. Az előző, munkapárti
kormány szerződéses kötelezettséget vállalt, hogy 1999
májusáig több egymást követő lépésben – mindig
aktuálisan végigtárgyalt mértékben – visszavonul az ún.
megszállt területekről, rendezett módon átadja az
igazgatást a Palesztin Autonómiának, s e folyamat legvégén,
az elért teljes bizalom és együttműködés légkörében, sor
kerül a legsúlyosabb kérdések tárgyalásos rendezésére: a
palesztin államiság, a menekültek és Jeruzsálem
kérdésére. Az első probléma már akkor jelentkezett, amikor
még meg sem száradt a tinta a szerződésen: az izraeli
felderítés hangfelvételen rögzítette Arafat beszédét egy
johannesburgi mecsetben, ahol a palesztin vezető nyomatékosan
leszögezte, hogy a békeszerződés nem más, mint egy új
szakasz a Palesztina felszabadításáért vívott szent
háborúban. Röviddel később Stockholmban tartott beszédet
valamennyi arab ország nagykövete előtt, ahol a fenti
programhoz az egész arab világ támogatását kérte. Az akkori
izraeli kormány azt az álláspontot képviselte közvéleménye
előtt, hogy Arafat saját, belső ellenzéke miatt kényszerül
erre a retorikára. Ekkor beindult a tömeggyilkos
terrortámadásoknak az az özöne, amely egy év "békeidő"
alatt több halottat követelt, mint előtte tíz év háború (a
nagy, reguláris háborúkat nem számítva).

Ez a folyamat vezetett a Rabin-gyilkossághoz, majd a Munkapárt
választási vereségéhez. Az új Likud-kormány lelassította
az ún. békefolyamatot, és – Rabinnal ellentétben –
ragaszkodni kezdett az oslói szerződés bet? szerinti
betartásához. Listát állított össze a Palesztin Autonómia
(PA) által megsértett szerződéscikkelyekről: a PA nem
állította le az Izrael elleni véres uszítás propagandáját,
ellenkezőleg, az autonómia megnövekedett médiaeszközeivel
kiterjesztette azt. Nem módosította a Palesztin Charta
szövegét, amely végső célként Izrael állam
megsemmisítését és lakosságának elűzését tűzi ki.
(Arafaték ugyan többször is kinyilvánították, hogy a charta
"értelemszerűen" immár nem érvényes, de ugyanezen charta
utolsó cikkelye kimondja, hogy szövegét kizárólag a
Palesztin Nemzeti Tanács elsöprő többsége változtathatja
meg.)

A szerződés által engedélyezett 15 ezer – Izraeltől
felfegyverzett – palesztin rendőrség tényleges létszáma
ennek több mint a kétszerese, amelynek ellátásáról
beláthatatlan méret? fegyvercsempészet gondoskodik: Izrael
eddig több tucat föld alatti alagutat derített és robbantott
fel Egyiptom és Gáza között, de nem tudni, mennyi ideig
üzemeltek. Két héttel ezelőtt Jordánia felől érkező
csempészt fogtak el, a Holt-tengeren átjött gumicsónak 100
darab géppisztolyt szállított. A felderítés attól tart,
hogy a PA nagy tömeg? – a szerződésekben tiltott –
nehézfegyvert is felhalmozhatott, repülő- és tankelhárító
rakétákat. A PA még soha nem adott ki egyetlen gyilkosságot
elkövető terroristát sem, noha erre szerződésben kötelezte
magát. Valamennyi terrorszervezet legálisan működik a PA
területén, noha ezek lefegyverzése és feloszlatása ugyancsak
része a szerződésnek. A körözött gyilkosok szabadon
mozognak, jelentős részük a palesztin rendőrség tagja.
Izraeli megítélés szerint minden kiürített területen rákos
sejtekként terjednek a terrorista szervezkedések, tudunk
falvakról, ahol gyakorlatilag mindenki a Hamaszhoz tartozik. A
gyilkolásnak és az arra való készülődésnek valóságos
folklórja van, és Arafat minden támadás nyomán angolul ad
sajnálkozásának kifejezést, majd arabul a dzsihad
vértanúinak nevezi a támadókat.



Palesztina vagy Izrael



Netanjahu a további visszavonulás abszolút feltételeként a
terror infrastruktúrájának elpusztítását jelölte meg,
aminek elérésére valószínűleg semmi esély. Igen nagy a
valószínűsége annak, hogy a palesztin vezetés önmagát
voltaképpen az iszlám terrorszervezetek "politikai"
szárnyának tekinti, az oslói szerződés végeredményeképpen
létrejövő államalakulatot pedig az Izrael elleni további
háború – immár a korábban említett szuverenitás
birtokában is lévő – majdani terrorbázisának. Itt egyetlen
bizonytalan pont van csak: Arafat és köre valószínűleg nem
nézne jó szemmel egy radikális iszlám Palesztinát.
Kérdéses, meddig tartható fenn szövetségük ezekkel az
iszlám szervezetekkel. A trend sajnos mindenképpen a radikális
iszlamizálódás, az esetleges polgárháborúból pedig
Izraelnek semmi haszna. Ha közbeavatkozik – márpedig mindkét
fél mindent el fog követni, hogy közbeavatkozzék –, ez
csakis a radikális iszlám irányában történő egyesülést
fogja elősegíteni.

Bonyolítja a kérdést, hogy Netanjahu "kemény habozását"
látva, Arafat kinyilvánította, miszerint 1999 májusában –
az oslói szerződés lejártakor – egyoldalúan kikiáltja a
palesztin államot. Függetlenül attól, hogy ez a lépés már
önmagában is az oslói szerződés megsértése, hiszen éppen
ez az, amit az egyezmény tárgyalásos úton kívánt rendezni,
a következő kilátások adódnak. Szerződés ide, szerződés
oda, holtbiztosra vehető, hogy az egyoldalúan kikiáltott
államot – nemzetközi egyezményekben nem rögzített határok
között – az arab és az iszlám világ, valamint a táguló
Közel-Kelet többi országa azon nyomban elismeri, és az ENSZ
rögtön tagjai közé fogadja. Esetleg két ellenszavazattal:
Egyesült Államok és Mikronézia. Az új államot semmiféle
egyezmény nem fogja kötni az olyan Izrael számára
létfontosságú kérdésekben, mint a határok pontos
kijelölése, Jeruzsálem hovatartozása, nehézfegyverek
beszerzése, és végül a legfontosabb, hogy köthet-e katonai
szövetséget Izraellel szemben ellenséges hatalmakkal,
például Irakkal és Iránnal.

A legrosszabb forgatókönyv szerint létrejön egy a Hamasz
által irányított iszlám diktatúra, amely szövetségesi
viszonyba kerül mindazon terrorállamokkal, amelyek eddig is
szponzorálták, Líbiától Iránig. Irak és Irán már
jelenleg is mindent elkövet, hogy tömegpusztító fegyverek
birtokába kerüljön, és ehhez – egészen durva hazudozásaik
ellenére – minden technikai, kereskedelmi és tudományos
segítséget megkap mind az Európai Uniótól, mind
Oroszországtól. Izrael igazából nem is nukleáris
támadástól tart, hanem egy olyan – esetleg összarab –
konvencionális támadástól, amikor is nukleáris elrettentő
erejével nem képes elhárítani a legrosszabbat, mivel ezt az
elrettentő erőt semlegesíti például Irán atomarzenálja.
Magyarul: konvencionális katonai vereség esetén hiába
fenyegetőzik atomfegyvereivel, hogy elpusztíttatását
megállítsa, mert vissza tudnak fenyegetni – és ezért nem
állnak meg.

Magával a problémával a világ tisztában van, de számukra az
iszlám fenyegetés a távoli perspektívák veszélye, és addig
még annyi minden történhet. Izrael – ebből a szempontból
– nem azonos időfázisban él a nyugati világ többi
részével: ami azoknak a jövő hét, az neki holnap hajnalban
van. Lélektanilag az egész a holocaust előestéjére
emlékeztet: az életükért és családjuk életéért rettegő
zsidó tömegek – jóindulatú – környezete értetlenül
hallgatja a távoli és valószínűtlen veszélyektől való
félelmeket. A többit tudjuk.

1996 őszén a jeruzsálemi óváros muszlim negyedében az
izraeli idegenforgalmi hivatal nyitott egy kijáratot, hogy a
turisták – miután végigjárták a felszínen is látható
Siratófal további, föl dalatti szakaszát is – feljussanak a
felszínre, és vissza tudjanak sétálni oda, ahonnan
elindultak. Az egész iszlám és nyugati világ
rágalomhadjáratának zajától kísérve, körülbelül száz
ember halt bele ebbe a közönséges vasajtóba, s ez a zaj is
úgy ült el, hogy sehol senki nem vonta vissza azt az
alapállítást, miszerint Izrael aláfúrt az iszlám szent
helyeinek, hogy majd végül felrobbantsa azokat. A békefolyamat
érdekében semmitől sem visszariadó nyugati világban Izrael
tökéletesen magára maradt egy tapasztalattal, amely a béke
kilátásai szempontjából a legfontosabb volt, de rajta kívül
nem vette észre senki. Hogy az ún. palesztin rendőri erők –
Izraeltől kapott fegyvereikkel – tüzet nyitottak a velük
szerződéses békében álló Izrael rendőreire, népük hangos
biztatásától kísérve. Az izraeli baloldal vezetői pontosan
látják, minek az előjele volt ez, de az országot markában
tartó torokszorító politikai magány elől menekülve inkább
csatlakoznak a mindenért a jelenlegi kormányt hibáztató
nemzetközi közvéleményhez. Ez legalább távolról hasonlít
valami közösséghez. Ezzel maguk is tovább bővítik a
táguló Közel-Keletet.

Olvasson tovább: