Kereső toggle

Izrael 50 – Jubileumi Évkönyv

V. Netanjahu-korszak: két tűz között

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Magyarországon – mint ismeretes – 1956 után a szovjet
propaganda határozta meg a tájékoztatást. A közvélemény
csupán a tények egy részével ismerkedhetett meg, azokkal is
egy "sajátos" optikán keresztül. Különösen igaz ez a
szovjet érdekszférát érintő területekre, így a
Közel-Keletre is. A rendszerváltás óta a magyar
tájékoztatás törekszik arra, hogy a hiányokat pótolja, s a
hivatalos propaganda által sugalmazott képet korrigálja. Ehhez
kívánunk hozzájárulni e sorozatunkkal, melyben egy nagyszer?
könyv bemutatásával a modern Izrael tárul fel, egy nép
hősies küzdelme, hogy otthont találjon hazájában. Ezúttal
az ötödik, befejező részt közöljük.



Tel Aviv, a modern metropolisz

1996 februárjában és március elején talán az
eddigieknél is megrázóbb merényletek történnek Jeruzsálem
legforgalmasabb útvonalainak egyikén, a Jaffa úton. A célpont
kétszer egymás után a 18-as busz, ahová öngyilkos
merénylők szállnak fel, majd magukkal együtt felrobbantják a
járművet és utasait. Negyvenöt ember, katonák, civilek,
diákok, bevándorló munkások testrészeit repíti széjjel a
gyilkos eszköz minden irányba, még a környező emeletes
épületek erkélyeire is. A helyszínre siető vallásos
segélycsoport tagjai (haredim) hosszú ideig gyűjtik
nejlonzsákokba az emberi testmaradványokat, amelyeket később
kegyelettel eltemetnek. A purim ünnep előestéjén egy
hasonlóan felkészített merénylő a Tel Aviv-i Dizengoff
Center nev? bevásárlóközpontban robbant fel magával együtt
tizennégy embert. Százötvenhét személy sebesül meg, az
áldozatok főleg ünnepre készülő gyermekek, akik álarcos
játékokat játszottak családtagjaikkal. Peresz ezúttal is
elrendeli a palesztin területek lezárását. Március 13-án
nemzetközi értekezletet hívnak össze izraeli, amerikai és
több arab országból érkező politikus részvételével az
egyiptomi Sharm-el Sheikhben, amely hangzatos nyilatkozatokban
ugyan nem szűkölködik, de konkrét intézkedéseknek
láthatóan híjával van. Peresz a tavaszi választási kampány
idején még megindít egy "Harag borsajtója" fedőnev?
hadműveletet a libanoni Hezbollah-terroristaállások ellen,
amelynek végül nem sikerül megsemmisítenie a
terroristabázisokat. Ezekről a helyekről ugyanis mind
azelőtt, mind az- után szinte zavartalanul katyusázzák az
észak-izraeli településeket.

Elmarasztaló híradások

Április 18-án az izraeli légierőnek sajnos sikerül
véletlenül eltalálnia egy ENSZ-tulajdonban levő épületet,
ahol libanoni civilek százai húzódtak meg, köztük persze
Hezbollah-családtagok is. Száz főre becsülik a halottak
számát, nyolcvan személy sebesül meg. A végzetes tévedés
eredményeképpen megölt és megsebesített emberek fotói
bejárják az egész világot, és Izrael ismét elkönyvelhet
egy világméretű erkölcsi elmarasztalást. Ezen előzmények
után talán nem meglepő, hogy az 1996. májusi választásokon
a Likud jelöltje, Benjamin Netanjahu győz és alakít
kormányt. Igaz, hogy győzelmét minimális többségnek
köszönheti. A világ hírközlő szervei nem túlságosan
palástolt fanyalgással fogadják és közvetítik a "békét
és biztonságot" hangoztató, újonnan hatalomra került
politikus választási sikeréről szóló beszámolókat.
Netanjahu új és határozott hang az izraeli politikai
küzdőtéren, aki keményebb és következetesebb fellépést
ígér választóinak az eddigi megállapodásokkal szemben, és
kiköti: sem a Golan-fennsík visszaadásáról, sem Jeruzsálem
megosztásáról nem lesz hajlandó tárgyalni. Múltjában
szerepel egy híres terroristaellenes kommandóakcióban való
részvétel (Ehud Barakkal, a Munkapárt jelenlegi elnökével
– aki akkor még az izraeli hadsereg őrnagya – együtt
részt vesz egy Sabena repülőgép száz túszul ejtett
utasának kiszabadításában 1972-ben), politikai csatározások
a Likudon belül és erkölcsi botrányok. Az új kormány
azonban nem tud változtatni az oslói megállapodás főbb
pontjain, ezért kénytelen, ha lassítva is, folytatni az
izraeli hadsereg kivonását újabb, előzőleg megszállt
területekről, így például Hebronból, a második
legfontosabb zsidó szenthely helyszínéről. 1996 őszén kis
híján háború robban ki az izraeliek és a palesztinok
között a Templomhegy belsejének egy szakaszát is érintő
történelmi Hasmoneus-alagút megnyitása miatt. Az alagutat és
a hozzá kapcsolódó régészeti emlékeket már régóta a
nagyközönség elé akarják tárni Izraelben, a megnyitást
még az előző kormány tűzte napirendjére. Amikor viszont a
megnyitóra sor kerül, az arab lakosságot egyesek olyan
híresztelésekkel dúlják fel, hogy a zsidók a Templomhegy
alatt fel akarják robbantani a mecseteket, illetve el akarják
foglalni a hegyet a Templom felépítése céljából. A
pánikhangulat egyre inkább tömeghisztériába csap át, Arafat
pedig mindennek tetejébe felkelést hirdet az izraeli önkény
ellen. Ez az első eset, hogy az izraeli katonaság tűzharcba
kerül az oslói egyezmény alapján létrehozott és
felfegyverzett palesztin hatósági alakulatokkal. Ez az új
típusú intifáda már nem asszonyok-gyermekek
tömegdemonstrációjával kísért kődobálás. Mindkét
oldalon vannak veszteségek, az izraeliek az első három
összecsapás során tizennyolc katonát veszítenek, a
palesztinok hetven körül számolják az áldozatokat, de a
leginkább lehangoló az egész konfliktusban az, hogy a
békemegállapodás értelmében a két fél katonáinak
közösen kellene járőrözniük. Izraelben nagy nyugtalanságot
kelt a karnyújtásnyira levő, felfegyverzett Palesztin
Hatóság – vagy talán inkább katonaság –, amely az első
felszólításra belülről háborúzik az izraeli hadsereg
ellen, és amelyet egyre jobban ellátnak muní-cióval, jóval
többel, mint amennyit a békeegyezmény megengedne. Most
először sül el tehát visszafelé a békemegállapodás hozta
helyzet. A nemzetközi tévécsatornák természetesen a
"keményvonalas", "önfej?", "hajthatatlan"
Netanjahut okolják a konfliktus miatt, mivelhogy az arab
lakosság érzelmeire való tekintet nélkül engedélyezte
megnyitni az alag- utat. Hasonlóan tudósítanak 1997-ben a
Jeruzsálem peremén, arablakta területek melletti
HarHoma-lakótelep építése körüli arab felháborodás
kapcsán, amikor is a világ minden sarkából árad a
követelés Izrael felé, hogy állítsa le az építkezéseket.
Ugyanilyen nemzetközi méret? botránnyá dagasztott ügy lesz
abból, hogy az izraeli kormány nem állítja le
kelet-jeruzsálemi zsidó épületvásárlások és
beköltözések engedélyezését. Arafat és hatósága
halálbüntetést helyez kilátásba azoknak az araboknak, akik
ingatlant, földet merészelnek eladni zsidóknak. Netanjahut és
kormányát illetően viszont az előbb felsorolt esetek
"bűnlajstromát" szokták (képi kísérettel) felsorolni a
világ hírtelevíziói, amikor azt magyarázzák
közönségüknek, ki akar békét a Közel-Keleten, és ki nem.

Sikertelen bevetések

1996. június 26-án három izraeli tartalékos katonát
ölnek meg – lesből – Jordániából átlopakodott
terroristák. Husszein király másnap telefonon fejezi ki
részvétét az izraeli kormányfőnek. A királynak 1997
márciusában újabb gesztust kell tennie békepartnereinek, mert
hét, Jordániába kiránduló izraeli iskoláslányt öl meg
Naharajimban egy jordániai katona. A tanárnő és öt másik
diák megsebesülnek. Husszein ezúttal meglátogatja az
áldozatok családtagjait Izraelben. 1997. március 21-én egy
Tel Aviv-i kávézó teraszán három fiatalasszony életét
oltja ki az öngyilkos merénylő bombája, mialatt emberek
tucatjai sérülnek meg. Az egyik áldozat néhány hónapos
kislánya kisebb sérülésekkel ottmarad a helyszínen – a
biztonságiak azonnal keresni kezdik édesanyját, és mindaddig
kutatnak utána, amíg ki nem derül, hogy ő az egyik halott.
1997 szomorú mérlegéhez tartozik még két jeruzsálemi
merénylet. Az egyik a jól ismert és ünnep előtt zsúfolt
Mahane Jehuda piacot célozza meg július 30-án, ahol –
akárcsak az előző, Tel Aviv-i esetben – Hamasz-tagok
jelennek meg a helyszínen. A piac közepén két terrorista
egymástól harminc méterre egyszerre robbantja fel magát,
egyenként tízkilós robbanóanyaggal, a nyüzsgő, szombatra
készülő tömegben egy pillanat alatt vérfürdőt rendezve.
Tizenhárom halott, több, mint százhúsz sebesült, emberek
köröskörül vérbe fagyva a szétdúlt zöldségesstandok
között, gyümölcs- és zöldséghalmok vérrel borítva,
szétszaggatva. Az ottlevők többsége idősebb bevásárló
volt, aki az ünnepre akart friss piaci árut venni. A másik
támadás szeptember 4-én történik Jeruzsálem
sétálóutcájában, a Ben Jehudán. Három terrorista európai
turistának álcázza magát, és három különböző helyen
hozza működésbe a robbanószerkezetet. A helyszínen meghal
egy húszéves fiatalember és három tizennégy éves
iskoláslány. Nyolc másik járókelő később hal bele
sérüléseibe. A sebesültek mellett némelyeket sokkos
állapotban kell elszállítani a helyszínről. A
Netanjahu-időszak tehát nem hoz alapvető változásokat
biztonsági téren. Az öngyilkos merényletek teljesen a
terrorszervezetek belátása szerint történnek, ott és akkor,
amikor ők akarják. Az izraeliek pedig a visszacsapásokban nem
tűnnek olyan biztoskezűeknek, mint régen, akár a
hatvanas-hetvenes években is. Ez ugyan nem a Netanjahu-kormány
idején kezdődik, hanem korábban, de az utóbbi években sincs
javulás ezen a területen. Több baleset folytán izraeli
katonák vesztik életüket – mint 1997. február 4-én, amikor
két katonai helikopter összeütközésekor hetvenhárom katona
halt meg –, más alkalommal pedig kommandók tagjait
likvidálják Libanonban, például 1997. szeptember 5-én. Ez
alkalommal egy tizenkét tagú elit egység összes tagja
áldozatul esik egy Hezbollah által kitervelt robbantásos
merényletnek. A Moszad ügynökei 1997 szeptemberében
sikertelen támadást kísérelnek meg egy Hamasz-vezető ellen
Jordániában. Erről a kudarcról is azonnal értesül az egész
világ, természetesen feszültség keletkezik az
izraeli–jordániai viszonyban, és a kétbalkezes
Moszad-ügynökökért cserébe Izraelnek szabadon kell
bocsátania Ahmed Jassint, a Hamasz alapítóját és szellemi
vezetőjét, akit óriási tömeg üdvözöl nagy ovációval a
palesztin területeken. Ugyanakkor az izraeli miniszterelnök
megmakacsolja magát és ebben a biztonsági helyzetben nem
hajlandó további területekről kivonulni, illetve csak
minimális kompromisszumot tud elképzelni. Emiatt kül- és
belföldi kritikusai őt okolják a békefolyamat leállása
miatt. Belső hatalmi harcok, nézeteltérések szintén
nehezítik pozícióját: több minisztere lemond és pártjában
sokan elégedetlenek mind politikájával, mind kormányzási
stílusával. A vallásos emberek csalódtak benne, mivel
túlságosan engedékenynek tartják ígéreteihez képest
(lásd: kivonulás Hebronból), a másik oldalról viszont
nyakasnak és megátalkodottnak, a béke ellenségének nevezik,
mint aki okozója annak, hogy Izrael elszigetelődni látszik
nemzetközi fórumokon és régi felhőtlen kapcsolatai
(például az Egyesült Államokkal is) megváltoztak. Az
emlékkönyv 1997 októberében berekeszti Izrael történelmi
vizsgálatát, és ránk bízza a további események
értelmezését.

A modern Izrael

Izrael ötvenéves évfordulója tehát alkalmat adott a
számvetésre az eddigi fő témakörökben: bevándorlás,
háborúk, terrorizmus és ezek közepette tűzszünetek,
egyezkedések, békekötések és békekötési kísérletek,
ezeket kísérő belső politikai csatározások és így
tovább. De a történet természetesen nem merül ki még e
hangsúlyozottan fontos – és néha fájdalmas – tények
felsorolásában sem. Ebben a vérrel-könnyel átitatott, néha
tragikus esetektől, máskor felemelő győzelmektől tarka
valóságban ugyanis egységes új állam születik, a modern
Izrael, egy fejlett, nyugati típusú demokrácia, amely ugyan
még sokszor katonai tábor képét ölti magára, de mégsem az
csupán. Az idetelepülő emberek ugyanis mindennél jobban
szeretnének békés polgárokként élni és még a harci zajban
is minden erővel igyekeznek megteremteni a kényelmes,
civilizált életfeltételeket. Az emlékkönyv nagyon
vázlatosan bár, de ad némi képet e békés építőmunkáról
is. Nehéz elképzelni, de a szüntelen tartó háborús
konfliktusok és terrorcselekmények ellenére is
rekordsebességgel nőttek ki új városok, lakónegyedek a
földből. Az építkezési kedv és intenzitás Izraelben
szintén nem átlagos. 1949-ben már egyesül Tel Aviv Jaffával
és lakossága 300 ezer. Ma Tel Aviv messziről amerikai
nagyvárosnak tűnik tengerparti szállodasorával,
bevásárlóközpontjaival és nyüzsgő autóforgalmával. De
hasonló szállodasorok emelkednek a Földközi-tenger egész
partvidékén, sőt, mostanában készül egy ilyen
üdülőkörzet a Holt-tenger partján is. Jeruzsálemet 1949-ben
nyilvánítják Izrael fővárosának, azóta egyenletesen
növekszik és szerez egyedülálló hírnevet fehér kövekből
épült, vagy ilyen burkolatú épületeivel. Az El Al
légitársaság már az új állam első évében egyik új
útvonalat a másik után nyitja meg, és a terrortámadások
elleni felkészültség tekintetében a nyolcvanas évekre már a
legjobbak közé küzdi fel magát. Az ötvenes években
feljegyzik a kormány átfogó és sikeres hadjáratát a
feketepiac ellen. A kibucok a sokfelé jellemző terrorista
zaklatás ellenére sikeres mezőgazdasági termelést folytatnak
és a külföldiek számára nemegyszer megszívlelendő
technológiai újításokat alkalmaznak. Eukaliptuszokkal kötik
meg a sivatagos földet, különleges öntözéses rendszerekkel
teszik üdezölddé a kopár vidéket, egzotikus gyümölcsöket,
biozöldséget termesztenek, patikatisztaságú, gépesített
istállókat üzemeltetnek, kora tavasszal virágokkal látják
el Nyugat-Európát, emellett ipari termelést is folytatnak. Az
oktatás megszervezése az egyik legkorábbi feladat Izraelben,
és nagyon fontos a bevándorlók héber oktatása is. 1956-ban
kampányt indítanak az írástudatlanság leküzdésére. A
hadiipar mellett világhírre tesz szert a gyémántfeldolgozó
és -csiszolóipar, nagy léptékkel halad előre a kozmetikai
cikkek gyártása, különös tekintettel a Holt-tenger
ásványkincseire, vagy például a mezőgazdasági gépek,
öntözőrendszerek, textilipari cikkek és hasonlók. A
régészet kiemelt jelentőség? tudományág ezen a földön,
lelkes művelői, köztük sokan külföldiek is, időről időre
érdekes felfedezések birtokába jutnak. 1956-ban egy
régészcsoport a Sínai-félszigeten folytat ásatást, és
feltár egy középkori könyvtárat 3200 kézirattal. Izrael
területén szinte mindenütt folynak ásatások, amelyek során
sok ókori, bibliai időkből való tárgy, esetenként felirat
kerül a felszínre. Azt lehet mondani, hogy "a kövek
mesélnek" – vagyis ezek a leletek egyértelműen
bizonyítják a Könyvben, a Bibliában leírtak hitelességét.
Nagy jelentősége van a régészeti bizonyítékoknak, mert ezek
segítségével századunk végére véget érhet a már így is
túl hosszú ideig tartó "kételkedési korszak" a
Bibliában olvasottakkal kapcsolatban. A régészet fontos
munkáját éppen a fegyveres konfliktusok és a területről
való kényszer? távozás akadályozzák. Láthatjuk tehát,
hogy felbecsülhetetlen érték? emlékek találhatók ezen a
kis területen, amely olyan alapvető szerepet játszott Európa
és a Nyugat civilizációjának megalapításában. Az sem
meglepő ezek után, hogy Izraelben a turizmus és főleg a
vallási turizmus kiemelt fontosságú ágazat.
Kormányválságok a ma legnagyobbnak tartott politikusok idején
is szép számmal voltak, például maga Ben Gurion többször
lemondásra kényszerült, majd újra miniszterelnök lett, Rabin
és Peresz szintén többször kerültek kormányfői székbe.
Golda Meir miniszterelnöki pályafutását is nyomon
követhetjük a könyv hasábjain. Őt követi Rabin, aki első
miniszterelnöki periódusát 1977-ben fejezi be. Ekkor győz a
Likud a választásokon és kezdődik Menachem Begin jól ismert
közeledése – amerikai közvetítéssel – az egyiptomi
partnerekhez. A Camp David-ben kötött békeszerződés
aláírását számos protokoll-látogatás előzi meg, mindkét
részről. Begin és Szadat is részesülnek Nobel Békedíjban,
1978-ban: a díj átadásakor csak Begin van jelen, Szadatot egy
vezető egyiptomi politikus képviseli. Begin 1983. évi
lemondását követően egy ideig Shamir lesz a miniszterelnök,
majd néhány éven keresztül nemzeti egységkormány alakul,
két évig Peresz, két évig Shamir a kormányfő. 1988-ban
győz a konzervatív Likud párt és ismét Shamir alakít
kormányt. A madridi konferenciát követően pedig a munkapárti
Rabin kezdi meg második, tragikusan végződő
miniszterelnökségét. A könyv az esetenként kirobbanó
korrupciós ügyeket és miniszterek, vezető politikusok,
bankigazgatók ezekkel kapcsolatos bukását is számos
alkalommal említi. Az emlékkönyv izgalmas pillanatban
fejeződik be, 1997 végén, amikor a Közel-Keleten újabb,
nehezen megoldható feladat okoz fejtörést a világ vezető
politikusainak: a Szaddám Huszein vezette Irak fenyegetése
tömegpusztító fegyvereivel. A jelenség nem elszigetelt,
hiszen Irán szintén rövidesen abba a helyzetbe kerül –
egyes források szerint másfél éven belül –, hogy
atombombát állítson elő. A dráma ebben a térségben minden
bizonnyal nem ért véget. A krónika tehát ma is íródik
tovább. Ami Izraelt illeti, újkori történetét is olvasva egy
dologban biztosak lehetünk: az első ötven év még csak a
kezdet.

Olvasson tovább: