Kereső toggle

Korlátaink meghaladása

Tanulmány az eltérő gondolkodásmódok hatásairól

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Mi a legkézenfekvőbb módja annak, hogy sikereket érjünk el? Kétségtelenül határaink legyőzése, képességeink és intelligenciánk fejlesztése. Carol Dweck stanfordi pszichológus állítása szerint ezekhez a kulcs a gondolkodásmódunkban rejlik, mivel ez határozza meg, hogy hogyan tanulunk, hogyan állunk hozzá a kihívásokhoz, nehézségekhez.

Carol Dweck tanulmánya (Gondolkodásmód – a siker új pszichológiája) szerint, gondolkodásmódjukat tekintve az emberek nagy többsége két fő kategóriába sorolható. Az egyik oldalon állnak azok, akik kőbe vésettnek, véglegesnek vélik saját intelligenciaszintjüket és képességeiket. Ők a fix vagy rögzült gondolkodásmódúak (fixed mindset). Ezzel szemben áll a másik csoport, a növekvő gondolkodásmód (growth mindset) képviselői. Utóbbiak alaptézise az, hogy az alapvető tulajdonságok erőfeszítés és munka által fejleszthetőek. Az ilyen ember nem látja, nem tartja láthatónak képességei határát, hiszen: ki tudja, mi érhető el szenvedéllyel, céltudatos munkával és gyakorlással?

A rögzült gondolkodásmód

A rögzült gondolkodásmód determinisztikusan látja a világot. Az ilyen ember önmaga képességeit statikusnak véli, a siker pedig ezeknek a kész, kapott és fix képességeknek a megerősítése. Nem csoda, ha ez frusztrálttá teszi, és egyfolytában okosnak akarja látni és láttatni magát. Ezek az emberek az önbizonyítás folyamatos kényszere alatt állnak. Ha ugyanis az embernek meghatározott mennyiségű a tehetsége, intelligenciája, személyisége határos, szükségszerű bizonyítani, hogy azokból sok van és az tökéletes. Az ilyen hozzáállású ember akkor érzi magát okosnak, amikor a dolgok könnyűek, és kevés erőfeszítéssel tudja lekörözni társait. Ebből fakadóan viszont az erőfeszítést és a kudarcokat intelligenciájának megkérdőjelezéseként éli meg, ettől pedig butának érzi magát. Az ilyen ember elkerül minden olyan szituációt, ahol a siker nem hullik az ölébe, vagyis kihívások érhetik. „Mivel retteg attól, hogy hibái, hiányosságai felszínre kerülhetnek, kerül minden értékes lehetőséget a tanulásra és fejlődésre” – írja a tanulmány.

„Az ember születésétől fogva tanulásra van programozva” – állítja Dweck. Újszülöttként, vissza nem riadva a kudarcoktól, folyamatosan a tanulásnak élünk: megtanulunk felülni, járni, beszélni stb. Az élet alapvető szükségleteként tekintünk a tanulásra, tanulásvágyunk kielégítésére. Egy bébi nem fél a felsüléstől vagy a szégyentől. Hova tűnik mégis sokunkból ez a radikális, gátlástalan tanulásvágy?

Dweck egyik kísérletében a Hongkongi Egyetem diákjait vizsgálta. Mivel itt az oktatás angol nyelven folyik, az egyetem különórákat ajánl fel azoknak, akik még nem beszélik folyékonyan a nyelvet. A kísérlet során megfigyelték, hogy azok, akik nyelvi hiányosságaik ellenére nem mentek el a kisegítő tanfolyamra, mind rögzült gondolkodásmódúak voltak. Annak ellenére, hogy tanulmányaik sikeréhez hosszú távon hozzájárult volna a tanfolyam elvégzése, inkább úgy döntöttek, nem fedik fel hiányosságaikat annak érdekében, hogy rövid távon okosnak látszódjanak.

Egy másik tanulmány során arra a kérdésre, hogy mikor érzik magukat okosnak, a rögzült gondolkodásmódú gyerekek a következő válaszokat adták: „amikor nem vétek hibákat”; „amikor valami könnyű a számomra, de mások nem tudják megcsinálni”. Az ő megközelítésükben tehát a tanulás folyamata, az erőfeszítés és az azt kísérő kudarcok mind fölöslegesnek tűnnek, sőt alapjaiban kérdőjelezik meg az ember képességeit, önérzetét. Hiszen erőfeszítés annak való, akinek nincs meg a szükséges képessége.

Róma sem egy nap alatt épült fel

Amikor pályája elején Dweck tízéveseknek adott kifejezetten nehéz puzzle-kat, egy dologra nem számított. Az egyik kisfiú izgatottan felugrott székéről, összedörzsölte kezét, és felkiáltott: „Szeretem a kihívásokat!” Ez az élmény sokkolta a pszichológust. „Addig azt hittem, a kudarccal vagy meg tud küzdeni valaki, vagy nem. Fel se merült, hogy valaki szeretné azt!” Ezt a kisfiút nemhogy nem tántorította el a kudarc lehetősége, de tulajdonképpen nem is gondolta, hogy bármit is kockáztat. Ehelyett azt gondolta: tanul. Ez a növekvő gondolkodásmód lényege. Abban hisz, hogy az ember képességeit erőfeszítésen, igyekezeten keresztül tudja aktiválni.

„Miért kéne időt pocsékolni arra, hogy újra és újra bebizonyítsuk, mennyire jók vagyunk, amikor egyre jobbakká válhatunk? Miért rejtenénk el hiányosságainkat, ahelyett hogy legyőznénk őket? Miért keresnénk olyan barátokat, partnereket, akik csak önérzetünket támasztják alá, ahelyett, hogy kihívás elé állítanának a fejlődésre?” – szegezi nekünk a kérdést a tanulmány szerzője. Ez a gondolkodásmód az, ami lehetővé teszi, hogy az ember növekedjen a legnehezebb időszakokban is, mivel kész feláldozni olyan szituációkat, ahol okosnak tűnhet azért, hogy tanuljon valami újat.

Vegyük például a poroszos oktatásban felnőtt legtöbb diákot, akik még a válasz biztos tudása mellett sem jelentkeznek az órákon. Dweck elmélete szerint az ilyen diákok félnek attól, hogy hibáik felszínre kerülnek, és nem hiszik, hogy ezekben az esetekben ők kerülnek ki okosabban, és nem azok, akik kigúnyolják őket hibáikért. Fontos, hogy a növekvő gondolkodásmódú emberek nem képességekben, hanem erőfeszítésben gondolkodnak. Amikor ilyen fiatalokat kérdeztek meg arról, mikor érzik magukat okosnak, ez volt a válasz: „Amikor valami nagyon nehéz, és én nagyon erősen próbálkozom, és a végén meg tudok csinálni valami olyat, amit előtte nem tudtam.” Számukra a siker nem egy feladat azonnali és tökéletes megoldása, hanem maga a szembesülés egy kihívással és a fejlődés, amit a megoldási folyamathoz magával.

Honnan jön a gondolkodásmód?

A pszichológus szerint a gondolkodásmód már fiatal korban rögzül, ezért a szülők és a tanárok vannak a legnagyobb befolyással rá. A tanulmány mára elhíresült alapvető kísérlete az volt, amikor Dweck és Claudia Mueller 128 10-11 éves diákkal – két csoportra bontva őket – matematikai teszteket íratott. Az első, könnyű teszt után egyik csoportnak a képességeit („ügyes vagy, biztosan nagyon okos vagy”), a másik csoportnak az erőfeszítését dicsérték  meg („jól csináltad, biztosan keményen dolgoztál”). A következő teszt annyira nehéz volt, hogy sokan alig tudtak megoldani egy-két feladatot, de mindenkinek elmondták, hogy rosszabbul teljesítettek, mint az előző teszten. Ezt követően újra egy könnyű tesztet írattak velük, hogy lássák, hogyan befolyásolta a kudarc a gyerekek teljesítményét.

Az eredmény? Azok, akiket képességeikért dicsértek, 25 százalékkal rosszabbul teljesítettek a könnyű teszten, pedig annak nehézségi fokát egyszer már tudták hozni. Ezek a gyerekek képességeik hiányát vagy a teszt nehézségét okolták, és ezúttal jóval kevésbé élvezték a munkát, illetve hamarabb fel is adták a próbálkozást a feladatok megoldására. A másik csoport konklúziója az volt, hogy úgy látszik, nem fektettek bele elég energiát.

Több hasonló kísérlet elvégzése után Dweck arra a következtetésre jutott, hogy azok a gyerekek, akiket „okosságuk”, intelligenciájuk és nem szorgalmuk miatt dicsértek, saját intelligenciaszintjüket a dicséret mértékéből állapították meg. Vagyis, ha rosszabbul teljesítettek, azt saját inkompetenciájuknak fogták fel, annak az indikátorának, hogy nem jók a feladatra. „Ha nem hisszük el, hogy meg tudjuk csinálni, akkor valóban nem lesznek meg az erőforrásaink arra, hogy megcsináljuk” –hangzik a kutató konklúziója.

A szülők és a tanárok „örökíteni” tudják gondolkodásmódjukat. Amikor egy szülő saját gyerekét képességei szerint ítéli meg, a gyerek is ezeken a határokon belül kezd el gondolkozni magáról. Rögzült gondolkodásmódú gyerekeket kérdezve arról, szerintük miért örülnek szüleik, amikor jó jegyet hoznak az iskolából, a válasz így szólt: „Biztosan azért, mert örülnek, hogy okos vagyok.” Ezek a gyerekek folyamatosan a szüleik ítélete alatt érzik magukat: „Ha rossz jegyet hozok, azért szomorúak, mert nem vagyok elég okos.”

A növekvő gondolkodásmódú gyerekek ezzel szemben tudják, hogy szüleik célja tanulásuk elősegítése. „Örülnek a jó jegynek, mert tudják, hogy kitartottam a tanulás és az erőfeszítés mellett.” Ugyanez tapasztalható a tanárok esetében is. Dweck kutatásai szerint a rögzült gondolkodásmódú tanárok hajlamosak osztályaikban a színvonalat csökkenteni, hogy így generáljanak sikerélményt a gyerekeknél. Ez a módszer azonban éppen hogy nem vezet sikerre. A megoldás a színvonal megtartása, az ahhoz való felemelkedés mikéntjének megtanításával.

Megváltoztatható?

Mivel gondolkodásmódunk alapvetően attól függ, hogyan látjuk magunkat, mit hiszünk magunkról, ez a hozzáállás megváltoztatható. Aktív önvizsgálattal fel tudjuk ismerni, hol és milyen szinten gondolkodunk rögzülten, és képesek vagyunk ezeknek az önkorlátozó mechanizmusoknak a felszámolására. A rögzült gondolkodásmód menekül a kihívások elől, ezért kevesebbet tud elérni hosszú távon. Ha viszont megértjük, hogy képességeink és intellektuális minőségünk nincs kőbe vésve, hanem folyamatos és tudatos erőfeszítéssel fejleszthető, könnyen tetten érjük azokat a gondolatokat, amelyek nem a sikerre vezetnek. Ahogy a tanulmány szerzője mondja: „Az erőfeszítés hozza felszínre a képességeket, és teszi azokat valós sikerekké.”

Olvasson tovább: