Kereső toggle

Elment a szeretetember

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Fekete János
(1928. március 4. – 2013. április 21.)

Egyszer így jellemeztem őt, most se tudom hívebben: a megváltásra egész életében vágyó ember, aki az ágálástól (félhalott zsidódeportáltból ifjú mozgalmár, szakmáját újító műszerész, lobogó újságíró, italfüggők megszabadításának harcosa és prófétája, köz- és szakíró, valamint kisregények és novellák szerzője) eljutott annyira áhított üdvösségéhez, feloldódva az Örökkévaló és Fia földi közösségében.

Édesapám. Esendő volt, mint mi mindannyian, viszont végtelen mennyiségű szeretetet tudott sugározni és befogadni. „Jó leszek!”, megígérte már hátulgombolósként anyukájának (16 éves se volt, amikor elgyilkolta tőle a holokauszt), s utolsó pillanatáig hű maradt ehhez. Tanú rá a Hit Gyülekezetének sok-sok testvére. Itt kisimogattak belőle minden kínt, fájdalmat, szenvedést, amit a Gonosz okozott. Begyógyították sebeit. Megkapta azt az örömöt, amelyet mi, a természetes családja, nem adhattunk meg. Végre visszavehette megszégyenített zsidóságát – Jézushoz megtérve. Büszkén-alázatos keresztényként maga fogalmazta ezt, újra és újra „eldicsekedve”, hogy a Hit Gyülekezetének tagja ő is. Ahol – a társak mondják – jó kedvvel és kora dacára alkotóan serénykedett.

Alaposan meggondolva választottam e – kórházi – képet apámról. Testvérem készítette, két nappal a Felköltözés előtt. Ecce homo! – sugallja nekem. „Uram, Mindenható – érzem-hallom apámat –, utamat befejeztem, amit cselekedtem, mind idehelyezem lábad elé. Várom ítéletedet, Rád bízom magam. Akárhogyan is döntesz.”

Elengedünk, Apa! Szárnyalj, repüld be az Úr tereit! Legyél boldog és szabad!

Fekete György

Olvasson tovább: