Kereső toggle

Írni? Kinek? Olvasni? Minek?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ha az olvasó ma beülne egy időgépbe, és visszarepülne mintegy hetven évet, nagyon meglepné az, amit a Horthy-korszak Magyarországának könyvesboltjaiban látna. A Herczeg Ferenc, Tormay Cecile, Zilahy Lajos, Bangha Béla írásaival zsúfolt szekrények mellett találna még Móricz Zsigmond, Németh László, Illyés Gyula és Kovács Imre mellett egy kevés Babits Mihályt, Radnóti Miklóst és József Attilát is a polcokon. A mai irodalomtanítás kánonjának szerzői nem voltak a korszak befutott művészei, sokkal kevesebben olvasták munkáikat, mint a „hivatalos” irodalom képviselőit.

Ugyanis a kor irodalmát ugyanaz az ideológia jellemezte, mint a politikai berendezkedést: keresztény és magyar volt. Kár, hogy mindkettő jelentése a kirekesztés (értsd nem zsidó és nem liberális) eufemizmusa volt. Az alábbiakban egy irodalmi séta alapján igyekszünk választ találni arra, hogy a kor magyar értelmisége miért nem volt képes felemelni a hangját a politikai elit szélsőségessé válásával szemben.
Elsőként szögezzük le, hogy az 1920–1945 közötti időszakban az emberek még olvastak. Az írók, újságírók pedig írtak. A két csoport egymásra találását mi sem bizonyítja jobban, hogy 1938-ban 1934 lap jelent meg Magyarországon. Amelynek területe a trianoni békét követően kétharmadával volt kisebb, mint 1910-ben, amikor 1882 lapot jegyeztek. Hasonlóan érdekes adat, hogy 1913-ban 2378 könyvet jelentettek meg, míg 1941-ben 5000-et. Mielőtt a magyar irodalmi életet vázlatosan áttekintenénk, még árnyaljuk a képet néhány adattal: a szépirodalom csupán a kiadott könyvek egynegyedét tette ki. Amíg a szépirodalmi munkák átlagosan 3-4000, addig a ponyva- és a detektívregények 17 ezer példányban keltek el. A verseskötetekből akkor sem lehetett 500-nál többet eladni. Az alacsonyabb igényű közönség érdekeit szolgálták az úgy nevezetett regényfüzetek (Nick Carter, Buffalo Bill), amelyeket egyetlen este alatt el lehetett olvasni. A kor legmagasabb példányszámban eladott nyomtatott könyve a Szent István Társulat Kis katekizmus című munkája volt. Ebből 240 ezer példányt vásárolt meg az értő közönség. Hasonló népszerűségnek örvendett Bangha Béla, akinek Imakönyv a művelt katolikus közönség számára című könyvecskéje szintén vezette az eladási listákat. A jezsuita szerző egy másik írásában a következőkről értekezett: „Ha ma erkölcsileg, vallásilag, művelődésileg és gazdaságilag roncsok és romok vagyunk, ennek hihetetlen mértékben az a titkosan és lassan ölő méreg az oka, melyet a modern liberális és zsidó sajtó évtizedeken át napontai, sőt naponta kétszeri, háromszori adagolással millió és millió keresztény embernek vérébe csepegtetett.”
Most nézzünk körül a kor magyar irodalmi életében. Elsőként a konzervatív nacionalistákkal foglalkozunk, akik a korszakban a legnagyobb befolyással bírtak az olvasókra. Azon egyszerű oknál fogva, hogy az ő könyveiket vásárolták a legtöbben. A trianoni traumát követően a magyar olvasó hajlamos volt a dicső múlt felé fordulásra, és a konzervatív nacionalista írók ezt az igényt készséggel kiszolgálták. Közülük is az írófejedelem, Herczeg Ferenc örvendett a legnagyobb ismertségnek. A korabeli sajtó szerényen a „nemzeti géniusz” jelzővel illette. Regényeiből filmek is készültek. Az általa szerkesztett folyóiratnak (Új Idők) több előfizetője volt, mint az összes többi szépirodalmi lapnak együttvéve. Már 1925-ben megkezdték műveinek 40 kötetes díszkiadásban való megjelentetését. A Magyar Tudományos Akadémia Nobel-díjra jelölte. Horthy kormányzó a kor legmagasabb állami kitüntetésével, az I. osztályú érdemkereszttel is megajándékozta, amiért Herczeg hivatalos megszólítása nagyméltóságú lett. Írásaiban a múlt felé fordult, és gyakorlatilag semmi választ nem adott a saját korát feszítő társadalmi kérdésekre.
Nem így az irányzat másik jeles képviselője, a ma ismét felfedezett Tormay Cecile (lásd részletesebben: Mit titkolt a Nemzet Nagyasszonya? Hetek, 2008. november 21.). 1936-ban őt is irodalmi Nobel-díjra jelölték. A „Nemzet Nagyasszonya” kultuszának az sem ártott, hogy gróf Zichy Rafael miatta akart elválni feleségétől, Pallavicini Edinától. Ugyanis a két nő nem csupán barátnő volt, hanem szerelmi viszonyt folytattak. Tormay írásainak két fő jellemzője a férfiakkal és a zsidókkal szembeni gyűlöletteli kirohanások.
Másodszor a népi írókról kívánunk szólni. A falukutatók és népi írók mozgalma jelentette az egyszerűre, a népire törekvést. A falu világa sokak művészetét meghatározta, gondoljunk csak Móricz prózájára, József Attila verseire, Kodály Zoltán, Bartók Béla zenéjére. A népi írók viszont ennél többet akartak, feladatuknak érezték az országot járva a szegényparasztság helyzetének bemutatását. Írtak a földosztás szükségességéről, a szegénységről, a cselédek életéről, az egykézésről, az oktatásról. A politikailag és világnézetileg heterogén csoport (volt köztük szocialista, antiszemita, polgári demokrata) tagjai abban egyetértettek, hogy írásaikkal elsődlegesen nem gyönyörködtetni akarnak, hanem cselekvésre szólítanak fel. Abban a korban, amikor a hivatalos Magyarország minden nemzeti baj igazi okaként Trianont, a történelmi egység szétesését jelölte meg, a népi írók arra hívták fel a figyelmet, hogy a múlton való sajnálkozás helyett azzal kellene törődni, ami megmaradt. Az irodalmi szociográfia a korszak vezető műfaja lett (például Illyés Gyula: Puszták népe, Kovács Imre: A néma forradalom). A népi írók közül sokan tényleg paraszti származásúak voltak, így még inkább sajátjuknak érezték a mozgalom célkitűzéseit.
Vékony szelete volt a magyar kulturális életnek az avantgárd, amelynek legismertebb képviselője Kassák Lajos. Az irányzat által elért közönség rendkívül kis részét alkotta a magyar társadalomnak.
Végül szólunk arról a csoportról, amely ma a legismertebb. Ők a polgári demokratikus humanisták, az ő műveiket tekinthetjük esztétikai, művészi értékük miatt a hagyományos kánon meghatározóinak. A legfontosabb fórumuk a Nyugat volt, a folyóirathoz kapcsolva beszélnek első (például Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond), második (például Szabó Lőrinc, Márai Sándor, Németh László) és harmadik (például Weöres Sándor, Radnóti Miklós, Halász Gábor, Szerb Antal) írói nemzedékekről.
A fenti írói, művészi csoportok, szerzők és irányzatok befolyásolták a kor embereinek gondolkodását. Felmerül azonban az a kérdés, hogyan viszonyultak a radikalizálódó politikai helyzethez, a törvényekben is testet öltő kirekesztéshez? Hiszen ez húsbavágóan érintette a magyar irodalmi életet is. Az első zsidótörvény (1938) eredményeként 430 lap szűnt meg (köztük az ismert és olvasott Az Est és a Pesti Napló) és külföldre menekült Ignotus, Hatvany Lajos és Molnár Ferenc.
A háború során a keleti fronton mint munkaszolgálatos vesztette életét Rejtő Jenő. Szerb Antalt, Sárközy Györgyöt és Halász Gábort a nyugat-magyarországi erődítő kényszermunka során gyilkolták meg, éheztették halálra.
Sajnálattal kell leírnunk, hogy a kor magyar irodalmának nem volt olyan befolyása a társadalomra, hogy fékezze vagy visszatartsa azt a radikalizálódásban. Pedig nagy szükség lett volna arra, amit Bibó István így fejezett ki: „A nagy és magasztos elvek hangoztatása mellett szükség lett volna, nemcsak a zsidókérdésben, hanem minden területen, minden jó érzésű fiatalt megtanítani a jó és helyes konkrét megcselekvésére.” Talán ezért kell az íróknak írni, és az olvasóknak olvasni.

Olvasson tovább: