Kereső toggle

Amerika születése

A farm, ahol harcolunk

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nyilván nem véletlen, hogy "A hazafi" nem csekély indulatokat kavar, és erősen
megosztja a nézősereget. Ahogy az ilyen témáknál az lenni szokott, nációtól, világnézettől
vagy életkortól függően sokan egészen eltérő dolgokat várnak az efféle filmektől.
Ugyanakkor nem is lehetséges mindenkinek megfelelni. Eleve kizárt, hogy az egy nemzedéken
túli Történelem filmen leadható lenne. Hisz ki tudná hűen láttatni, ami és ahogyan
történt? Ki volt ott és akkor közülünk?

A film mégis megteheti a maga dolgát. Ha jól teszi, nem(csak) a tényeket járja körül
a korhűség jegyében, hanem az akkor élő ember feltehető érzéseire s oly, ma is élő
eszményeire koncentrál, ami lelkesítette, átitatta korát, sőt (mert ilyen is volt)
ami átvezette egy másik kor nyitányába...

És ha ilyenkor a nézőtér "lelke" felkavarodik, s a szíveket jól tapintható "azonosulási
élmény" ragadja meg – akkor az nem rideg manipuláció, hanem nagyon is érthető
emberi érzület.

Mel Gibson hiteles arcjátéka A hazafiban méltó a figyelmünkre. Komolyan megéri azt a
25 millió dollárt, ami Benjamin Martin földbirtokos alakításáért járt. Összetett
szerepről van szó. Martin a film elején egy tisztelettel és szeretettel övezett pátriárka,
megáldva hét gyermekkel és háznépe nyugalmával. Talpig hazafi (elsőgenerációs,
hiszen pont akkoriban formálódik az amerikai nemzettudat), de mivel lelke egy korábbi háborútól
sérült: már másképpen az. A hazaszeretet lényegét békés, szorgos napi tettekben,
egymásra épülő lépésekben látja, és nem elvekre hivatkozó, nekivadult vérontásban.
Tegnapi hősként ezért mond nemet az angolellenes háborúra – a szabadság szeretete
ugyanis nem nőhet túl az apai felelősségen. Egyfajta újvilági Széchenyiként marad
magára a heves dél-karolinai "pesti ifjak" között.

Mégis, pár filmperc alatt a hatalmi önkény újra gyilkoló vadat csinál belőle. Ettől
kezdve a már ismerős kuruc-labanc klisé is jöhetne, de a film árnyaltabb ennél.
Ironikusan ábrázolja például a civilizációs szakadékot a sznob angol royalizmus és
a nyersen szókimondó, ugyanakkor imádkozó és fanatikusan családszerető,
tenyeres-talpas amerikai mocsárharcosok között, akik mégis az Egyesült Államok gyökérzetének
egyik főágát testesítik meg. Emellett helyet kap némi közérthető elmélkedés a Háborúról,
ami bizony az összemberiség egyik alapkérdése. Vannak-e józan szabályok, írott és
íratlan, de morálisan kötelező alapvetések a hadviselésben? Ahogy itt látjuk – és
ahogy a hadtörténet is tartja – voltak, de nemigen tudták betartani a már-már nemes
paragrafusokat. A küzdő felek rendre eljutottak a nyers bosszúállásig, haragjuk egy
idő után rávetődött a polgári lakosságra, dühük gyermeket, asszonyt sem kímélt.
Úgy tűnik – ebből a filmből is –, hogy a fegyveres harc még stabil erkölcsi tőke
birtokában sem emeli nagygyá az embert, hanem legjobb esetben is lemeríti a benne rejlő
tartalékokat.

Érdekes e film a címében hangsúlyozott érték, a hazafiság szempontjából is.
Mintha mi, sápadtarcú kelet-európaiak hajlamosak lennénk csak szélsőségeiben észlelni
e hevületet, hisz annyi bajt és szenvedést okoztak már a nevében. De most, kétezer
nyarán azt kell tapasztalnunk, hogy ha a patriotizmus érzelme a messzi nyugatról,
megfelelő technikai és színészi kvalitásokkal felvértezve jön közénk – hiteles
lesz és átélhető.

Becsapás áldozatai vagyunk? Talán nem. Inkább ráérzünk arra, hogy a haza szeretetéhez
bármiféle kirekesztést kapcsolni otromba és sajnálatos tévedés, ami egészen távol
áll a dolog lényegétől…

Olvasson tovább: