Kereső toggle

Akiket kárpótolt az élet

Beszélgetés Éva és Arie Klanggal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Még kisfiú voltam; a háború előtt néhány hónappal különöset álmodtam.
Bezártak egy sötét szobába, ahonnan nem lehetett kimenni. A szoba falán egy kis résen
át fény jött be. Amikor rájöttem, hogy innen lehetetlenség kijutni, odamentem ehhez
a réshez, és elkezdtem szétfeszíteni. Teljes erőmből feszítettem, és egyszer csak
akkora lett, hogy kiugorhattam rajta. A háború alatt, valahányszor veszélybe,
lehetetlen helyzetbe kerültem, mindig ez az álom lebegett a szemem előtt, és
megkerestem a réseket."

Arie és Éva Klang ma jómódú izraeli állampolgárok. De nem volt ez mindig így; a
második világháború üldöztetéseit Arie lengyel, Éva magyar zsidóként élte át.
A házaspárral hévízi nyaralásuk idején találkoztunk.

– Sokszor felkerestek már újságírók, sőt, filmesek is, hogy feldolgoznák az életem
történetét – kezdi Arie –, de eddig mindig be voltam zárkózva. Nehéz ezekről
beszélni. Hatmillió zsidó elment, én pedig élek. Miért éppen én? Mondjam azt, hogy
szerencsém volt? Ez több annál…

1942 telén még Lengyelországból menekültünk anyámmal és a két testvéremmel. Az
erdőben mentünk, minden fehér volt. Egyszer csak úgy tűnt, hogy sok-sok zseblámpával
jönnek szembe velünk. Amikor közelebb értek, akkor láttuk, hogy farkasok. Anyám azt
mondta: ha a németektől megmenekültünk, majd végeznek velünk ezek. Aztán egymástól
négy méterre megálltunk. A farkasok közül előlépett egy, a családunkból – mivel
tizennégy évesen én voltam az idősebb fiú – előléptem én. Farkasszemet néztünk.
Tudtam: amelyikünk előbb becsukja a szemét, vagy elfordítja a fejét, az veszít. Három-négy
perc telt el; szinte láttam, mi van abban az állatban. Aztán egyszer csak elkapta a
tekintetét, és akkor, mintha szalutáltak volna, tisztelettudóan elvonult előttünk az
egész csapat. Mi is továbbmentünk; néhány órával később elfogtak a németek.

– Én Budapesten éltem a családommal – veszi át a szót Éva. – 1944. március
15-én átköltöztettek bennünket a zsidó házakba. A nagynéném a svéd nagykövetségről
szerzett Schutz-Passt. Aki ilyen okmány birtokába jutott, az svéd állampolgár lett, a
németek – elvileg – nem bánthatták. Átköltözhettünk az egyik Duna-parti svéd házba.
A követség ugyanis több házat megvásárolt, ahova a hozzánk hasonló "állampolgárokat"
telepítették. Bár ezek védett házak voltak, a németeket idegesítette, hogy ennyi
zsidó kicsúszik a kezük közül. December végén bejöttek a házba, összeszedték a
gyerekeket – tizenkét évesen én is köztük voltam –, és letereltek bennünket a
Duna-partra. Ott szépen sorba mindenkit belelőttek a Dunába. Csak álltam, és tudtam:
vagy beleesek magamtól a vízbe, mielőtt ideér a golyó, vagy meghalok. Beleestem. A víz
jeges volt, és véres mindenhol. Rajtam kívül még öt-hat gyerek maradt életben,
akiket összeterelgettem, és visszamentünk a svéd házba. Ott aztán a többi gyerek szülei
nekünk estek, hogy hol hagytuk azokat…

– A mi családunk közben több országon át menekült – folytatja Arie. –
Magyarországra is eljutottunk. Volt egy magyar nagynéném, hozzá akartunk elmenni, de
nem tudtuk, hol lakik pontosan. Ez is télen történt. Valahol egy erdőben bolyongtunk;
azt mondtam a családomnak, lemegyek a következő faluba, megnézem legalább azt, hogy
hol vagyunk. Péntek este volt. Odaértem a házakhoz, az egyikhez valami nagyon erősen
vonzott. Ahhoz mentem, és az ablakáról kívülről elkezdtem lekapargatni a jeget.
Akkor láttam, hogy az asztalon – zsidó hagyományoknak megfelelően – ég a gyertya,
és ott van mellette a kalács. A nagynéném háza volt…

– 1945 nyarán visszamentünk a régi házunkba – meséli tovább történetét a
feleség –, anyuka hamarosan nyitott egy kis fűszerüzletet. Apukáról annyit tudtunk,
hogy munkatáborban van; 1946-ban hazajött, de sajnos nem sok idő múlva belehalt egy
vakbélgyulladásba. Cionista voltam, és kalandos úton ugyan, de végül 1948 júniusában
megérkeztem Izraelbe.

Újra Arie veszi át a szót:

– Sok országon keresztül, nemegyszer csodával határos menekülés útján, 1945 januárjában
érkeztem meg Palesztinába, az angol fennhatóság alatt álló területre, Aklitba, ahol
egy ottani internálótáborba vittek. Jöttek hozzám Palesztinában született cionisták,
hogy meghallgassanak arról, mi történik a világban. Amikor Hitler kegyetlenkedéseiről
beszéltem, és hogy micsoda tömegeket tudott maga mögé állítani, nem akartak hinni
nekem. Akkor jöttem rá, hogy amikor a borzalmak történtek, a világ hallgatott.

16 és fél éves voltam. Fél évvel idősebbnek mondtam magam, hogy bevegyenek a katonasághoz.
Hamar rangot kaptam, parancsnok lettem. Haifa akkor zárt terület volt, arabok lakták.
Sikerült elfoglalnunk a területet, az arabok elmenekültek, így a miénk lett. Nekem is
lett ott egy kis éttermem, amit az állam megelőlegezett, és aztán szépen meg kellett
fizetni.

– Itt ismerkedtünk meg 1950-ben – folytatja Éva –, amikor Haifába kerültem. Nem
sokkal később össze is házasodtunk, és azóta felneveltünk négy gyereket, valamint
van már hat unokánk is.

– Az étterem után építési vállalkozásba kezdtem – mondja Arie. – Később
lett egy gyárépítő vállalatom, azt igazgattam 28 éven keresztül. Ennek a cégnek évente
30 millió dolláros bevétele volt, nyolc éve adtuk el 460 millió dollárért. Utána létrehoztam
egy veszélyeshulladék-megsemmisítőt, ami az egyetlen az országban. Ma már parlamenti
törvény szabályozza, hogy azoknak a gyáraknak, amelyeknél veszélyes hulladék
keletkezik, a mi hulladékmegsemmisítőnkbe kell azt szállítaniuk egy meghatározott összegért.
Így nem a természetet, nem az ivóvizet mérgezik. Ez a beruházás 3 és fél év alatt
megtérült. Aztán nyolc éve vagyok egy betegsegélyező szervezet igazgatói tanácsának
tagja, és egy Tel Aviv-i kultúrpalotát is vezetek. Ezenkívül tagja vagyok a Cionista
Világszervezetnek…

– Rengeteg kitüntetése is van. Akkor kapta, amikor városatya volt – vág Arie szavába
Éva.

– Jól van, nem érdekes. Az mind csak papír – állítja le a felsorolást még az
elején Arie.

– Tudod, olyan szerény. Én meg olyan büszke vagyok rá…

Olvasson tovább: