Jó szóval oktasd, játszani is engedd...

Cikk nyomtatása
Továbbítás emailben

A sikeres nevelés titkát sok gondolkodó kereste, az ókortól napjainkig
könyvtárakra való irodalma gyűlt össze a neveléselméleteknek. A szülők, illetve
pedagógusok számára ajánlott módszereknek, "tréningeknek" se szeri, se száma. A
koncepciók nagyon eltérőek, alig néhány kérdésben alakult ki konszenzus a
szaktekintélyek között.

Irányzatok

A véleménykülönbségek forrása az ember természetéről vallott nézetek eltérő
volta. A humanista-felvilágosult filozófiák szerint például az ember eredendően jó.
A gyermek tehát "tiszta lappal" indul, sőt, rengeteg vele született kreatív
adottsága van. A legnagyobb "bűnnek" a humanisták szerint ezeknek a korlátozása
számít, a legfőbb jó pedig annak elősegítése, hogy ezek az adottságok szabadon
utat törjenek maguknak, s a gyermek (utóbb felnőtt) szabadon "megvalósíthassa


önmagát".

A másik felfogás (mellyel szemben az előbbi koncepció megszületett) a középkorból
származik: a gyermek eszerint eredendően gonosz, minden területen korlátozásra
szorul, s csak hosszas, idomításhoz hasonló eljárással szoktatható (vak)
engedelmességre.

Ez utóbbi nézet azonban nem teljesen azonos az elvileg alapjául szolgáló bibliai
tanítással, hiszen ha a gyermek azonos lenne az Abszolút Gonosszal, Jézus nem
állított volna gyermekeket példaképül tanítványai elé, s Pál apostol sem iktatott
volna be levelébe figyelmeztetést az apák számára a gyermekek megkeserítését
eredményező nevelési gyakorlattal szemben.

Az alapproblémák átgondolásához – a teljesség igénye nélkül – egy kísérlet
tanulságainak közlésével, egy könyv bemutatásával, valamint egy iskolaigazgató és
egy pszichológus véleményének közlésével szeretnénk hozzájárulni.

A kísérlet

Kurt Lewin és munkatársai a nevelői légkör kisiskolás korú gyermekekre tett
hatását vizsgálták. A gyermekekből öt tagú csoportokat hoztak létre. Az első
csoport-típusban a felnőtt vezető a gyermekeknek lépésről lépésre diktálta az
elvégzendő műveleteket. Utasításait személyeskedő megjegyzésekkel fűszerezte,
vitát, véleményt nem tűrve teremtette meg a vakfegyelem légkörét.

A következő típus a demokratikusabb vezetés? csoport volt, a nevelő itt inkább
tanácsokat adott, csak a teljesítményt (nem a gyermekeket) bírálta. A döntéseket
némi vita után maga a csoport hozta, és közösen kidolgozott terv alapján haladtak. A
vezérelv a belátáson alapuló engedelmesség volt. A csoportok harmadik típusának
"nevelője" nem irányított: ki-ki azt csinálta, amit akart. A légkört teljes
szabadosság jellemezte. Az anarchisztikus csoportok természetesen semmit sem
teljesítettek, egy megfigyelés azonban még rendkívül figyelemre méltó: ha a nevelő
kiment, egyedül a "demokratikusabb" csoport teljesítménye maradt változatlan.

Következetesség, hitelesség

A szigorúság és az engedékenység problematikájáról Dr. Fohn Márta
pszichológus főorvos így vélekedik: "Régóta tudjuk, hogy az extrém szigorúság
milyen lelki nyomorokat eredményez. Ennek példái közismertek. Arra is van viszont
tapasztalati anyagunk, hogy a túlzott engedékenység majdnem ugyanolyan ártalmas. Ez
utóbbit főleg az analitikus pszichológusok szorgalmazták. A tapasztalat az, hogy ezzel
csak nagyon kevés gyereknél lehet eredményt elérni, többségük hamar átlépi a
józan ész diktálta kereteket. Ez a nevelési stílus veszélyhelyzetek esetében sem
engedi a szülőt diktálni, utasítani. Ma is volt egy esetem, ahol ez okozta a
problémát: azt az ötéves kisfiút, akire kevés önbizalommal rendelkező édesanyja
nem tudott a játszótéren kellő komolysággal és eréllyel rászólni, megharapta egy
kutya. Még azt is nekünk kellett megmondani az anyukának, hogy nyugodtan beleszólhat,
hogy a gyerek mit nézhet meg a televízióban, s nem kell a szomszédok előtt
szégyellni, ha a gyerek ordít a korlátozás miatt.

Vannak olyan helyzetek, amelyek szélsőséges állásfoglalást kívánnak meg,
általában azonban a nevelésnek három fontos alapelve van. Az egyik a
következetesség: amit egyszer nem engedek meg, azt máskor sem. Ha esetleg tévedtünk,
nyugodtan beismerhetjük, az őszinteség a látszat ellenére rendszerint kisebb
presztizsveszteséggel jár, mint gondolnánk. Hiába próbálkoztak azzal többen is,
hogy nem kell rászólni a gyerekre, inkább úgy kell a lakást berendezni, hogy minél
kevesebbet kelljen tiltani, az élet mégis arra tanít bennünket, hogy amikor a gyerek
az otthoni miliőből kikerül, rákényszerül bizonyos korlátok betartására. Annak a
gyermeknek van lehetősége arra, hogy az élete törésmentes legyen, aki otthon pontosan
megtanulta a határok betartását.

A másik elv a hitelesség: csak azt és annyit mondani, amit úgy is gondolunk. A
serdülők erre különösen érzékeny csápokkal rendelkeznek. Valaki azt mondta: "A
szülő megtanítja a kisgyermeket beszélni, a serdülő megtanítja a szülőt
hallgatni." Bár ennél az életkornál is be kell tartani bizonyos kereteket, a
nevelés itt már inkább a kibontakozás, az önmegtalálás és önmegvalósítás
támogatásából kell, hogy álljon.

A harmadik elv legalább ilyen fontos. A házasságban az a jó, hogy a felek egymást
kiegészítik. A nevelésben rendkívül sokat jelent, ha lojálisak egymással és
erősítik egymás véleményét. Ha a szülők nem értenek egyet abban, hogy mit
engedjenek meg, a gyermek elbizonytalanodik. Sok kamaszkori devianciának ez az oka. Az
iskola már inkább csak a család által kialakított szocializációs zavarokat (illetve
az "alulszocializáltságot") hozza felszínre. Ennek ellenére sokat segít, ha a
gyerek akár csak egy vagy két olyan tanárt talál, akinek a példáját követheti.
Ugyanakkor a tanároknak lehetnek olyan megalapozatlan, nem kellő körültekintéssel
kimondott mondatai, kritikái, amelyek – akár csak a hanghordozás által – súlyos
személyiségzavarokhoz is vezethetnek. Például egy olyan kislány, akinek amúgy is
problémája van az önértékeléssel, a tornatanárnak egy testsúlyára vonatkozó
megjegyzésére képes egyszerűen abbahagyni az evést és életveszélyes mértékben
lefogyasztani magát. Nemcsak egyéni, hanem közösségi ártalmakat is lehet elkövetni,
és jó, ha egy tanár ismeri magát és tudja, melyek azok a helyzetek, amelyekkel meg
tud birkózni, és melyek azok, amelyek megoldásához külső segítséget kell
kérnie" – fejezte be fejtegetését a szakember.

"Fegyelmezz! Megéri!"

Dr. James Dobson könyvének már a címe is sokatmondó. Jellemző módon amerikai
szerző munkája, hiszen itt értek be először a századközép liberális
reformpedagógiájának gyümölcsei. A szerző bevallottan a zsidó-keresztény
hagyomány erkölcsi talaján áll. Noha könyve elején leszögezi, hogy a jeges, rideg,
megfélemlítő légkört teremtő szülői önkény és az érzéketlen, erőszakos,
durva fegyelmezés jóvátehetetlen károkat okozhat, pszichológusi praxisából vett
példák sorozatával bizonyítja, hogy a rosszul értelmezett szülői tolerancia
legalább annyira elszomorító következményeket eredményez. Azokra az esetekre, amikor
a csemete nem gyermekes felelőtlenségből, hanem dacos engedetlenségből fakadó
kihívó magatartást tanúsít, a szülő irányító szerepének megőrzése, illetve a
szülő iránti tisztelet kialakításának érdekében szigorú fellépést ajánl. A
szerző szerint a gyermekkornak az a legnagyobb ellentmondása, hogy a gyermek várja az
irányítást, ugyanakkor ragaszkodik hozzá, hogy szülei kiérdemeljék rá a jogot.
Amikor a szülők a kihívás pillanatában mégsem vállalják az irányító szerepet,
önmaguknak és családjuknak egy életre szívfájdalmat okoznak.

Olvasson tovább:

Feliratkozás hírlevélre

 
Név: *
Email: *
Feliratkozással elfogadja a Hetek adatvédelmi elveit