Kereső toggle

Bombák földjén

Két évvel a romagyilkosságok után

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Akit nem lőnek le, azt éhen halasztják” – tömören így fejezte ki egyik riportalanyunk, hogy a romák közérzetét a növekvő munkanélküliség és kilátástalanság legalább annyira befolyásolja, mint a gyilkosságok és masírozások. „Ha egy országban az önbíráskodás is megengedett, ott a végén bárkit bármilyen okkal lelőhetnek” – toldotta meg társa szavait egy kisebbségi képviselő.

Utunk Nyíregyháza környékére, a romagyilkosságok helyszíneire vezet, hogy felmérjük a közhangulatot, két évvel az emberölések után. A félelem beivódott mindenhova, a médiaszereplésből mindenkinek elege van, az érintettek csak kísérőink, a cigány kisebbségi önkormányzat két helyi képviselője kedvéért hajlandók szóba állni velünk.
Tóth Ferenc nagykállói képviselő szerint a per élénken foglalkoztatja a romákat, de sokan hiányolják a vádlottak padjáról a felbujtókat, több résztvevőt, nagyobb szervezettséget gyanítanak a háttérben. Sérelmezik a rendőrök nemtörődömségét is, akik sokáig csak romák közti leszámolásoknak tekintették az attakokat, és az után kezdtek el foglalkozni velük komolyan, amikor a végén már egy munkába induló roma családfőt, az 54 éves Kóka Jenőt lőtték agyon saját udvarán Tiszalökön 2009. április 22-én. A vádirat szerint csak azért esett rá a választás, hogy egy rendezett életvitelű roma elleni támadással erőszakosabb válaszlépésekre sarkallják a romákat.

Tiszalöki csend

„A férfi kilépett a házból, indult a garázsba az autóért, és akkor itt, a veranda előtt érte őt a lövés. Pontosan a bal mellén érte a golyó, este háromnegyed tízkor, amikor ment volna éjszakai műszakba” – mutat a takaros, de lakatlan ház bejáratára Balogh Mihály, tiszalöki cigány kisebbségi elnök, aki a merényletek után rögtön ment a helyszínekre segíteni, ismer minden érintettet. Tiszalök szélén, az utolsó ház előtt állunk, hétfő délelőtt van, az utca csendes, ritkán tűnik fel emberi lélek. „Békés, rendes emberek voltak, a férfi 36 éve dolgozott, a felesége pedig 21 éve. Amikor a férj előző munkaviszonya megszűnt, akkor 3 hónapig volt munkanélküli, de egy fillér segélyt nem kért, hanem elvállalt minden adódó munkát. Aztán sikerült elhelyezkednie az Alkaloida tiszavasvári gyárában, így havi 200 ezer forintot kerestek a feleségével, aki leszázalékolva is dolgozott a helyi ládagyárban. Pont akkor szűnt meg az állása, mielőtt a férjét lelőtték. A nő most havi 27 500 forintból él, miközben ott vannak a bankhiteleik is. A férfival egyetlen lövéssel végeztek, amit innen az utca túloldaláról adtak le rá távcsöves puskából – Balogh Mihály hangjából szomorúság és fásultság érződik. – A szomszédjuk azon az estén látta is a terepjárót, és abból kiszállni a két férfit, később hallotta a lövést is. Ő is elköltözött, nem bírta tovább itt idegekkel. A romák meg ezután védeni kezdték a telepet, 20 méterenként égtek az őrtüzek, akkor már a rendőrök is megijedtek” – teszi hozzá Balogh Mihály.

Albérlet Tiszaeszláron

A megözvegyült Éva ezután elmenekült a lányához Tiszaeszlárra, mert nem tudott tovább a házukban élni. „A férjem eléggé nyugtalan volt a halála előtt, mert 3 héttel korábban ismeretlen álarcosok megállították és igazoltatták hazafelé. Nagyon rossz érzése volt ettől. Én a gyilkosság után naponta sírtam, bezárkóztam, nagyon féltem. Máig nem tudok aludni, erős nyugtatókat kapok” – meséli az asszony. Csak ül az ágy szélén, az egyszerű, de rendes albérleti szoba közepén, szabályos vonásait meggyűrték az álmatlan éjszakák. „A munka mellett minden évben beültettük a kertet is, azon voltunk, hogy csak dolgozzunk, ebből állt az életünk, de hiába gürcöltünk évtizedekig. Tönkretettek egy életre, hát milyen emberek ezek?” – kérdezi kétségbeesetten. Arra nem emlékszik, hogy előtte bármilyen hátrány érte volna a származása miatt.
„Nagyon fáj az embernek, hogy egy kalap alá veszik a cigányságot. Nem azt nézik, hogy ki az, aki életében nem csinált semmi rosszat, csak igyekezett – teszi hozzá csendben az asszony. – Sokat hallani a tévéből is, hogy a cigányság miatt megy tönkre Magyarország, mert nem dolgoznak, lopnak. Ez csak részben van így. Még az ujjaink sem egyformák, a magyarok és a romák sem egyfélék. Rengetegen mennének a romák is dolgozni, de nincs hova.”   
„Ha nem lennénk itt Évával mi, a lánya, veje, unokája, szomszédai, akik tartjuk benne a lelket, nem tudom, mi lenne vele. Nagyon magába tud fordulni, olyankor semmit nem érzékel a külvilágból – mondja a magyar szomszédasszony, aki jó ideje hallgatja a beszélgetésünket, és lassan megered a nyelve. – Nagyon rossz, hogy ezt a súlyos feszültséget a vezetők sokszor tovább élezik, mintsem elsimítanák – mondja. – Itt például, a tiszaeszlári óvodában a polgármester egyetértésével különítik el a roma és a nem roma óvodásokat.”
Az özvegy arra a kérdésre, hogy mire vágyik a legjobban, azt feleli: arra, hogy a gyilkosok megkapják méltó büntetésüket, és soha ne engedjék ki őket. Hozzáteszi: ő ugyanennyire elítéli az olaszliszkai gonosztevőket is. Szerinte a bűnelkövetőket fogják el mindenhol, de az ártatlan embereket védjék meg. Szavára zajos vita kerekedik a 2006-os olaszliszkai esetről, mint a gyilkosságsorozatot kiváltó ügyről, amikor romák a gyermekei szeme láttára agyonvertek egy tanárt. A romák szerint ez annyiban más eset volt, hogy ott hirtelen felindulásból, nem pedig előre megfontolt szándékkal gyilkoltak, ráadásul szerintük komoly kárpótlásban részesültek az áldozat hozzátartozói.
Éva fiatal veje szintén el van gyötörve, különböző egészségügyi panaszok kínozzák apósa halála óta. Meséli, hogy amikor a temetés volt, egy ismeretlen terepjáró állt végig a közelükben, az út szélén, amitől nagyon rossz érzésük kerekedett, és kihívták a rendőrséget. A rendőrök két és fél óra leforgása után meg is jelentek, és első kérdésük az volt: „Na, meghalt már valaki?”
Az özvegy mellett hatéves forma, gyönyörű lányunoka bolondozik, a kislány csupa derű, nevetés, kevéssé érzékeli a helyzet súlyát. Bármerre is járunk, mindenhol a felnőttek gondterhelt, kétségbeesett arca fogad, míg a kisgyerekek el-elmondják ugyan a történteket, de közben nevetnek, szaladgálnak körülöttünk.
Mondhatni, ez az egyetlen jóleső mozzanat a bennünket fogadó nagy nyomorúságban.
Tiszaeszlárról kifelé tartva elhaladunk a katolikus templom előtt felállított patinás emlékmű mellett. Rendszeresen koszorúzzák a jobbikosok, miután a település – szintén a helyi vezetők beleegyezése mellett – a vérvádkultusz folytán máig az antiszemiták ismert zarándokhelye.

Ínség mindenhol

Lépten-nyomon előjön a munkanélküliség problémája, a közmunkák idei megszüntetése. A napi megélhetési gondok ma legalább annyira aggasztják a romákat, mint a gyilkosságok. Ha nem még jobban. Tiszalök határában autózva kapáló embereket látunk a földeken, vasat keresnek, s amit találnak, eladják, így egy családnak összejön tán napi 1500 forint. Balogh Mihály útközben azon tréfálkozik, hogy nem az államalapítással kellene most foglalkozni, hanem az állami munkahelyek alapításával és a földművelés fellendítésével. Most Pestre szerveznek egy tüntetést, minél több cigányszervezet bevonásával, mert a romaprogramok kidolgozásába megint nem vonják be a romákat. „Borsodban, Szabolcsban, Hevesben a magyarok is éheznek, a közmunkákat, segélyezést megszigorították, így sokan elestek az utolsó megélhetési lehetőségüktől is, tényleg éhséglázadások jöhetnek. Borsodban hegyekbe vájt üregekben ma is élnek roma családok, ez a nyomor leírhatatlan” – mondja képviselőtársa, Tóth Ferenc.

Piricsei „szerencse”

A következő helyszín a piricsei faluszéle, a nyomorúságos viskóból feltűnően szép, de nyomasztóan szomorú fiatalasszony és a férje jön elénk. Öt kisgyerekük van, az egyik még karonülő, ő már a támadás után született. Négy nagyobbik testvére körülöttünk szaladgál, nevetgél. A nagymama is odaér, a lábát még mindig húzza. „Éjjel fél egykor arra ébredtünk, hogy ég a házunk” – a fiatalasszony halk, töredezett szavaiból és a többiek kommentárjából lassan összeáll a történet. A család véletlenül maradt életben. 2008. augusztus 8-án éjjel Molotov-koktélt dobtak a két kunyhóra. Az egyikből kiszaladt a nagymama, akire rálőttek, és a lábán életveszélyesen megsebesítették, mire összeesett, s ezért azt hitték róla, hogy meghalt. A fiatal pár a négy kisgyerekkel szintén ki akart menekülni a házukból, de beletörték a kulcsot a zárba, és bennrekedtek, így nem tudták őket sorban lelőni odakint. Még nagyobb szerencse, hogy a házuk nem gyulladt meg annyira, hogy benne égjenek, mert a tüzet hamar sikerült eloltania a szomszédságnak. „A legkisebb fiunkon, Bencén azon az éjszakán jött ki az epilepszia. Minden este ez a támadás jut eszünkbe, nehezen alszunk el. Sokáig fent szoktunk lenni, őrködünk” – mormolja a fiatal anyuka.
Férje hosszú évek óta közmunkás volt, de ez idén megszűnt, most minden eddiginél jobban nélkülöznek. Egyetlen reményük, hogy Daróczi Ágnes aktivista összekalapoz kétmillió forint támogatást. Ebből venne egy lakást Éváéknak Tiszaeszláron, akiknek a tiszalöki házába pedig beköltözhetnének a piricsei áldozatok.

Kislétai vasvillák

Utunk végén bekanyarodunk Kislétára is: nem nehéz megtalálni a cigánysort a faluszélen, a hosszú, kanyargó utca mentén düledező viskók, mögöttük végtelen mezők zöldellnek. Lassan gurulunk végig a soron, elég baljós a hangulat, sorban fordulnak felénk a gyanakvó, nem túl bizalomgerjesztő arcok. Itt volt a legutolsó és legbrutálisabb gyilkosság 2009. augusztus 2-án. Ezúttal nem a falu legutolsó, legvédtelenebb házának lakói voltak a célpontok. A támadók a mező felől, hátulról jöttek. Nem bombát dobtak a házra, hanem rátörtek a bent alvó nőre és a lányára, és szitává lőtték őket. A tizenhárom éves kislány súlyos sebesülésekkel élte túl a támadást, az édesanyja meghalt. „Másnap reggel itt voltam, a szoba falai is vérben úsztak” – emlékszik vissza a képviselő.
Megállunk a cigánysor közepén álló ház előtt, csinálunk egy fényképfelvételt. Még az autóban ülünk, de már jön ki az áldozat idős édesanyja, kiáltozva, bottal fenyegetődzve közelít. „Vigyétek innét a kamerát, takarodjatok innét, nem kellenek ide újságírók!” – ordibálja. Rég elraktuk a fényképezőgépet, ám egyre nagyobb a hangzavar. Pillanatok alatt körénk gyűlik egy dühös tömeg, zömében az áldozatok hozzátartozói, és azt hajtogatják, hogy legutóbb gereblyével mentek neki a kamerásoknak. Az idős asszony botja vészesen leng a szélvédőnk felett, egy roma az autónk elé áll, s az indulatok akkor kezdenek némileg csillapodni, amikor kiszáll az autóból a két cigány önkormányzati képviselő, és szóba elegyedik velük. Láthatóan ismerőseik, a riportra mégsem tudják rávenni őket. Kísérőink visszaülnek, nekik köszönhető, hogy legalább szabad az út kifelé, szabályosan fellélegzünk, amikor kijutunk Kislétáról. „Nem bírják a kamerát – magyarázza Balogh Mihály. – Azóta vannak itt ilyen indulatok, amióta kijöttek hozzájuk az egyik televíziótól, és a síró családdal beszélgető riporternő nevetve belemondta a kamerába, hogy nem rasszizmusból, hanem szerelemféltésből történt a gyilkosság, és a kislány prostituált volt.”
Ma már ismert a forgatókönyv, hogy a gyilkosságsorozat végrehajtói először csak ijesztgetni akarták a cigányságot azzal, hogy az etnikai feszültségektől terhes településeken Molotov-koktélokat hajigáltak házakra, később, Tatárszentgyörgytől kezdve a házukból kikergetett lakókat le is lövöldözték, legvégül, Kislétán pedig betörtek egy házba, és lemészárolták a lakóit. A félelem átterjedt más falvakra és megyékre is, a romák sokhelyütt önkéntes járőrszolgálatokat szerveztek, mert úgy látják, hogy a rendőrség nem tudja megvédeni őket. A cigány önkormányzati képviselőkkel beszélgetve arra lyukadunk ki, hogy ha a romagyilkosokat példásan el is ítélik, ez önmagában sajnos még kevés lesz a cigányság mélyen gyökerező és rendkívül összetett problémáinak megoldásához.

Olvasson tovább: