A Devecserre érkező látogató már a falu bejáratánál a vörösiszap-ár pusztításával szembesül. A megtépázott kastélykert évszázados fái embermagasságig vörösek, itt akadt fenn több falu idesodort hordaléka: bútor, kerítés, holttest, megannyi tárgyi és egyéb maradvány. A környező utcák lakatlanok, a gyümölcsöskertek kopárak, az ablaktalan családi házak falai vöröslenek és bűzlenek a salaktól. A pincékben iszaptenger, az udvarokon markológépek szedik fel a talajt.
Az elárasztott településrészen civileket nem látunk, a kármentesítők védőfelszerelésben takarítják a romokat. A főúton szüntelenül föl-alá dübörögnek a hatalmas, négyhengeres kamionok: még épül a 670 méteres védőgát Kolontár közelében. A polgármester közlése szerint Devecserben huszonegy utcát árasztott el az iszap, kettőszázhetven ház rongálódott meg, ebből száz valószínűleg menthetetlen, de a kárfelmérés még csak most kezdődik el. A faluból ezer embert kellett kitelepíteni. Egyelőre aki teheti, visszajön, takarít és marad Devecserben.
A Hites Adakozók Hálózatának (HAH) helyi krízisközpontjába nagy a forgalom, éppen önkéntes tűzoltók jönnek munkaruháért, mert az iszap leégette róluk a csizmát, nadrágot egyaránt. Amúgy inkább asszonyok járnak ide, mert a férfiak többnyire még kórházban vannak. A családok kimentésében a férfiaké volt a főszerep, sokan csontig égtek az iszapban, valószínűleg plasztikai műtétek sora vár rájuk – tudjuk meg a krízisközpont vezetőjétől, József Jánostól. Leginkább fűtőtestre, gázpalackra, matracra lenne igény. Egyébiránt a környék segélyraktárai annyira színültig vannak, hogy teherautószámra szállítják el belőlük a használhatatlan lomot.
Középkorú házaspár tér be a központba. Az iszaptenger az utcájuknak azt az oldalát kapta el, ahol az ő házuk is állt. Tehetősek voltak, sok helybéli károsulthoz hasonlóan ők is lomizásból éltek, átjártak Ausztriába, de az ár elvitte mindenüket. A leszázalékolt férfi korábban az alumíniumkohóban dolgozott hosszú évekig. Nem akarnak Devecserben maradni. A statikus szerint lakható ugyan a házuk, de ők a salak miatt aggódnak: hogyan költözzenek oda vissza az égési sérült gyerekekkel? A pár a legnagyobb problémának azt látja, hogy a lakossági fórumokon semmi konkrétumot vagy biztatót nem mondanak az embereknek.
„Arányos kárpótlást és arányos felelősségre vonást ígért a kormány, de ezekből aligha lesz bármi is” – kapcsolódik be a beszélgetésbe egy középkorú férfi. Mindenki pénzbeni kárpótlást szeretne, de ezt biztosan nem kapják meg, ráadásul elsősorban azokat kárpótolja az állam, akiknek a kárfelmérés során lakhatatlanná nyilvánítják majd a házát. Ők valószínűleg Makovecz-tervezésű típuslakásokba költözhetnek majd, Devecser határába.
A vidék leghihetetlenebb látványa a vérvörös vizű Torna-patak. A falut elhagyva változatos kép fogad: a zöldellő táj közepén a vörösiszap-ár által kiégetett szántóföldek húzódnak. Az erdész szerint a falu vidékének rekultivációja, beültetése még teljesen megoldatlan, bár egyelőre annak is örülnek, ha egyáltalán a falu utcáit, udvarait sikerül helyreállítani.
A legkárosultabb Kolontárt fegyveres rendőrök őrzik, teljes útzárlat van, csak a falubeliek mehetnek haza otthonaikba. Hétszáztizenöt embert telepítettek ki. Kétszázan még nem tértek haza. Különösen a folyó és vasút környékét öntötte el az ár, és Devecserig sodort embereket, állatot, bútort, autót. Mindent.
„Hatalmas, megművelt földterületek pusztultak ki a folyó mentén. Most kezdődött el a betakarítás ideje, odaveszett a termények 90 százaléka – meséli egy fiatal kolontári nő, Júlia. – Édesapám a tragédia idején épp a mezőn dolgozott, és nem tudott hova menekülni. Órákig állt az iszapban, míg az öcsém be nem ment érte biciklivel. A lábuk nagyon megégett, apámé különösen, most otthon fekszik rettenetes kínok között. Kisebesedett a lába, a lúg hatására első és másodfokú sérülései keletkeztek. Ráadásul a jelenlegi higiéniai körülmények között fokozottan fennáll a veszélye annak, hogy a sebek elfertőződnek.”
„A nagyszüleim, dédszüleim itt születtek, itt haltak meg, ugyanezeket a földeket művelték, amiknek most a közelébe sem lehet menni
– érzékelteti a helyzetet Júlia. – Az emberek nagyon el vannak keseredve, mert nem látják a kiutat. Ráadásul csak egy ugrásnyira van tőlünk a tározó, éjjel-nappal készültségben vagyunk, mert nem lehet tudni, hogy mikor zúdul ránk a maradék iszap, miközben a sérültek járni sem tudnak.”
A vörös iszap kártékonyságát még senki sem ismeri pontosan, de az biztos, hogy rendkívüli irritációt okoz a légúti nyálkahártyákban. A helyiek köhögnek, fuldokolnak, a légzőmaszk szerintük nem sokat ér, több évtizedes pormennyiséget kaptak meg most egy adagban. Kolontáron marsbeli a táj, az iszap az udvarokat, utcákat kopárra égette, mindenhova beivódott a salak, egyszerűen kitakaríthatatlan, szivárog mindenhonnan. A többség még nem döntött a végleges költözésről. Jelentős részük kivár a rokonoknál, ismerősöknél, sokan csak a maradék értékeik miatt jöttek vissza.
A felelősség kérdését még javában vizsgálják. A biztosítók – akárcsak maga az EU – aligha fognak fizetni, mert a tragédia nem természeti kár, hanem emberi mulasztás következménye, mivel nem volt megfelelően karbantartva a létesítmény. Az unióban és itthon most arról vitáznak, hogy kit terhel nagyobb mulasztás: a gyárat, avagy az államot a hiányos ellenőrzés és szabályozás miatt. A lakossági fórumokon óva intik az embereket a banki hitelektől is mondván: a pénzintézetek erősen kihasználják a szorult helyzetet. Az beláthatatlan, hogy mikor kerül sor a földek kárpótlására, Júlia szerint a kolontáriaknak most leginkább pénzadományokra lenne szükségük.
„Nem jön át a médián, hogy itt tényleg rendkívüli baj van. Ez nem árvíz. Teljesen érthető a helyiek haragja amiatt, hogy hogyan fajulhatott el a helyzet idáig” – mondja Lénárt Ágota krízisintervenciós pszichológus, aki nyár elején a borsodi árvizeket is megjárta. Szerinte azt nem lehet a képernyőn visszaadni, ahogy a kétméteres iszap maradványaiban tocsognak a sérült emberek, a bűzben és a rohadásban. Ez nem egy klasszikus katasztrófahelyzet, erre nem lehetett felkészülni, iszapár még nem volt a világon. Egy árvíznek megvan a megszokott forgatókönyve a kezdeti sokktól a teljes helyreállításig, most viszont nem látni az alagút végét. Túl sok a kérdőjel, és ez a bizonytalanság a lehető legrosszabb, de nemcsak az érintettek, hanem a beavatkozó állomány számára is. Ez sajnos többéves történet lesz – teszi hozzá a szakember. Egyelőre senki sem tudja megmondani, mennyire kockázatos itt élni, a szakemberek most kezdtek el a rövid és hosszú távú következmények felmérésével, az egészségügyi következményekkel, a kármentesítéssel foglalkozni. Viszont a lakosoknak most kell nyilatkozniuk arról, hogy maradnak-e. Az első pánikszerű sokkon túl vannak már az emberek, most jobb híján a napi túlélésre koncentrálnak, és a helyzet tisztázására várnak.
2010. 10. 22. (XIV/42)
