Kereső toggle

A jonatánköztársaság és helynökei

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Zúg-zeng a mi kampányocskánk, hála a hazánkban fogható összes istennek, még egy hónap és vége. Most épp a cselendzs vikeknél tartunk, így, Tarna-parti angolsággal írva. Kihívja valaki a valakit. Mint jó búcsúkban, tűrik fel az ingeket, a gyűrhetetlen Armanikat, hogy jól kitombolják magukat a hősök. 

Divat minálunk lenézni az elméletet, s azt tartani jó szakembernek, aki néhány ügyes machinációval vagyont gyűjtött az állam kárára úgy, hogy ezáltal a nemzet semmivel sem gyarapodott. Divat a meg nem hirdetett bulitenderek győzteseit tehetségesnek képzelni, pedig csak bűnözők. 

Nos, az elmélet embereinek van egy kétségtelen bűne, a munkájukat nem igazán végezték. Marx doktor annak idején azért tudott érdekeseket mondani (vegyük le a polcról, törölgessük le egy kicsit, rájövünk, hogy tanulságos), mert nem rohant előlegért a szász választófejedelemhez vagy a bajor királyhoz. A mi elméleti embereink alig várták, hogy valamely párt megfizesse szolgálatukat, de onnantól a tudomány nem tudomány többé, hanem szolgálat csupán. Márpedig a munka java nincs elvégezve. Odáig tudtuk, hogyan kell valahogy átevickélni a feudalizmusból a kapitalizmusba. 

Arról is vannak történelmi ismereteink, milyen az, amikor egy házilagos világmegváltás részeként a kialakult magántulajdon köztulajdonná válik. Ez volt a szocializmusnak nevezett valami. Arról azonban nincsenek érdemi ismereteink, az milyen, amikor ugyanez történik visszafelé. Hatalmas bölcseink hajlottak arra a tévedésre, hogy ha kivágjuk szépen azt a bizonyos négy és fél évtizedet, mintha nem lett volna, akkor a dolog negyvenhattól folytatható, kivéve azok számára, akik negyvenhatban még kedvező helyzetben voltak. Annyi bizonyos, hogy az egykori legvidámabb barakk ma nem térségvezető ország Európában, tehát valamit eltoltunk, így közösen, pártfüggetlenül, oldalfüggetlenül, együtt és külön-külön. Ma Prágában egy másik világot lát az ember, mint Budapesten, az egykor lesajnált Lengyelország jön egyre följebb, a kicsi Szlovénia jobban hasonlít Ausztriához, mint hozzánk, de jönnek fel a szinte sohasem volt szlovákok, az észtek, mi pedig érdeklődve nézzük a nagy küzdelmet, belefeledkezve saját hülyeségünkbe. A nagyon tisztelt egyik azt mondja, sikeres ország vagyunk, a gazdasági mutatók kiválóak, kétszer olyan gyorsan fejlődünk, mint a Nyugat, ha így megy tovább, unokáink látni fogják… nem folytatom, ez innentől a kiváló Ráday Mihály asztala, barokk berakással, faragott falábbal, vényre felírva ez utóbbit.

Ezzel szemben ott a rossz igazsága, az antidepresszáns tabletta után kiáltó mosottszürke kampányfilm, mely ugyan tehetségmentes és nem túl vonzó, de a miénk. Rosszabbul élünk, mint négy éve. Rossz a felvetés. A négy évvel ezelőttihez képest nyilvánvalóan akadnak, akik rosszabbul élnek, akadnak, kik nagyjából hasonlóképpen (magam például, holdudvarokat elkerülő magányos vándor, ide sorolom magam és családom), s bizonyára akadnak a Gyurcsány-érdekkörnek nevezett nemtudoménmin kívül is, akik jobban. Ez a pontos, egyszerű és olcsó válasz. A plakátanya nem tudja a számlát kifizetni. Megkérdeztem két darab nagy szolgáltatót (nem az MSZP-t, hanem az ELMŰ-t, és nem a Fideszt, hanem a Tigázt), hogyan is állunk hátralékkal, kikapcsolási értesítővel és más népszomorító akármivel. Azt a választ kaptam, amit vártam, annyival nagyobb a hátralék, amennyivel növekedtek az árak, az ügyfélszámban nem jelent jelentős elmozdulást. Készítenék azonban magam is egy szomorú reklámfilmet. Megkérdezném benne: jobban élünk, mint tizenhét vagy húsz éve? Mert erre a kérdésre sem egyértelmű igen a válasz. Sőt. Sőtebb. Legsőtebb. Felmérések szerint az úgynevezett emberek azon részének, kik tizenhét éve is élőlénynek voltak nevezhetők, mintegy kétharmada rosszabbul él valóban – nem mint négy, hanem mint tizenhat éve. Ebben a vétekben nincs ártatlan fél, sem tiszta kezű egyed. Amikor ismerőseim épp komcsiznak egy jót, szerényen megkérdezem tőlük, a magyar nyelv szerény szókészlete által csak lopásnak nevezett korai és nagyvonalú magánosítás vajon milyen színű kormányzat alatt kezdődött és szökkent termőre? Csak nem a gonosz pufajkás alatt? Hát bizony nem, hanem a talpig úriember Antall József idején. Ez idő tájt vált virtuálissá egyesek szerint tizenhatezer-, mások szerint húszezermilliárd forint közvagyon. A virtuális vagyonnak pedig az a tulajdonsága, hogy nem ad munkahelyet, nem termel cipőt, konzervet vagy multifunkcionális porszívógépet. Csak úgy egyszerűen, a szabad szemmel látható világ számára nincs. Erre a helyzetre épül fel az a rendszer, melynek megváltoztatása majdnem képtelenség, mert a máz rajta demokrácia, miközben az úgynevezett emberek nem hisznek sem jognak, sem igazságnak – és jól teszik. Erre a bizonytalan állagú valamire épült a magyar magángazdaság, nem a Schnerek, Ganzok, Weiss Manfrédok egykori szorgalmára, tehetségére. Csendben újra kialakult a nagybirtokrendszer, amelyet – ha hihetünk Móricz Zsigmondnak – jól tették, hogy leváltottak annak idején egy takaros földosztással. Akad falu szűkebb hazámban, ahol a közterület is külföldi kézben van, és vissza kellett vásárolni egy darabka területet egy emlékmű számára. A kilencvenes évek elején háromezermilliárd tűnt el a magyar bankrendszerből. Ez volt az az izgalmas időszak, amikor akadt, ki semmilyen hitelt nem kapott fedezettel sem, akadt, ki ötvenmilliót a nagymama szőlőhegyében rejtekező viskóra. Nem irigység, csak szerény megállapítás: egy országnak nem mindegy, hogy milyen felelősségérzetű emberek birtokolják a tőkét. Weiss úrnak volt kórháza, szolgálati lakásai, első osztályú futballcsapata és még sok minden egyéb. A ma mágnásait, ha megkeresi valaki olyasmivel, amitől nem lesz dúsabb a számlájuk, mindenki felháborodik, pedig az lenne a polgári ország, ahol nemcsak elvenni divat, de visszaadni is. 

Máig nem tudjuk, ki volt Ibrahim, ki ölette meg Fenyő Jánost (nem tudják?), követett-e el bűncselekményt Tocsik Márta, nem tudjuk, mitől olyan vidám Kulcsár, a nyócelemis sztárbróker, és mitől lett milliárdos az őt magas körökbe bevezető, médiaszemélyiségnek álcázott egykori vidéki rendőrhadnagy. Nem tudjuk, vajon mely díszes vállalatban tisztelhetjük az olajszőkítők milliárdjait, nem tudjuk, jelenleg mi jót tesz értünk Wermer, a kampánygéniusz, akinek egy sajtóközlemény szerint a haverja ötszázezer forintért huszonötszobás szállodát nyert Füreden ebben a furcsa tárgynyereményjátékban, ami után ne csodáljuk, hogy a maradékkal már nem vagyunk versenyképesek Észtországgal sem. Az így kialakult kárpáti banán- vagy – legyünk hazafiak – jonatánköztársaság valóban változásért kiált. Ebben a jonatánköztársaságban tartanak nemsokára választásokat. Itt nyer, aki nyer. Csak remélni merem, hogy nem a maradékra apellálnak a győztesek. Az már rég náluk van. Most az országgal kellene kezdeni valamit, hogy megérjen a jonatán. A valódi, amivel nem igazán törődtek mostanában. Nincs vétlen oldal. Valamelyiknek – hatalomra jutva – illene elkezdeni a penitenciát. Talán egy kis hitre is szükség lenne. Valódira. Mert erkölcsi tartás nélkül csak a jonatánköztársaság marad, urizáló újgazdagjaival és háromdimenziós, nem plakátról író szegényeivel. Erről szól a jövő, nem arról, melyik helynök mond szebbeket az embereknek. Nem kormányt kormányra, hazugságot igazságra kellene cserélnünk. Változás ürügyén, ha ez a szlogen.

Olvasson tovább: