Kereső toggle

Hidalgo Párizsa

Futurisztikus tervek, kiábrándító valóság

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Anne Hidalgo, Párizs polgármestere feltétel nélkül magáévá tette az összes divatos globális urbanizációs trendet, melyekkel felkészítené a várost a jövőre. Ám amíg a jelen égető problémáit nem tudja kezelni, addig nem érdemes hosszú távra terveznie.

A Franco-rezsim elől menekült spanyol bevándorló családban, Lyon egyik munkásnegyedében felcseperedett Anne Hidalgo állítólag szereti Sacha Guitry színész-drámaíró szavait idézni: „Nem az tesz valakit párizsivá, hogy Párizsban született, hanem az, hogy Párizsban született másodszor”. Miután 2014-ben első női polgármesterként a város élére választották, úgy tűnik, viszonozná a transzformáló hatást, amit itt kapott: kijelentette, hogy célja „újra kitalálni”, „gyökerestől átalakítani” a fővárost.

Zöld, okos-, transznacionális város

A környezetvédők jelentős támogatásával megválasztott Hidalgo ezt részben a globális zöld város mozgalom jegyében tenné, amelynek a politikusok között az egyik legelismertebb szószólója. Hivatalba lépése után egyből hozzá is látott az autós forgalom drasztikus csökkentéséhez: autómentes napokat vezetett be, és elvágta a központba tartó autóút ütőerét. A Szajna-parton futó főútvonal több mint 3,3 kilométeres szakaszát gyalogos zónává alakíttatta parkokkal és biciklis utakkal. És ezt még csak a kezdetnek tekinti: 2024-re, az olimpia idejére kitiltja a fővárosból a dízeleket, 2030-ra pedig a benzines gépkocsikat.

A polgármesterasszony a reziliens (az éghajlatváltozásnak rugalmasan ellenálló) városok mozgalmának is nemzetközi éllovasa. 2016-ban a C40 Cities csoport elnökévé választották – a 91 metropoliszt tömörítő hálózat az együttműködést kívánja előmozdítani a klímaváltozás területén. Hidalgo szerint a polgármesterek feladata, hogy a városokat felkészítsék az új környezeti körülményekre – Párizsban például melegebb nyarakra, csapadékosabb telekre, hőhullámokra, nagyobb áradásokra és más extrém jelenségekre számít.

A megelőzés érdekében – a városi hőszigethatás kivédésére – 2020-ra 20 ezer fát fognak ültetni, emellett 1 millió négyzetméter zöldtetőt és -falat alakítanak ki. Az aszfalttal borított iskolaudvarokat például zöld oázisokká varázsolják – ezek közösségi helyekként is funkcionálnának, így hozzájárulhatnának a befogadóbb társadalom kialakításához. 

A sétálóutcává változtatott rakpart minden nyáron Paris Plage-zsá is alakul.

Egy másik ötlet, hogy a főváros élelmiszer-ellátását 33 hektár városon belüli gazdálkodási terület kialakításával biztosítanák, és azzal, hogy a tervek szerint 2050-re a párizsiak által fogyasztott élelmiszer 25 százalékát helyileg állítanák elő.

A „reziliens” és a „zöld” mellett egy újabb kulcsszó a „future-proof” (jövőálló), ezzel kapcsolatban pedig nem kerülhető meg a – szintén trendi – konnektivitás területe. Hidalgo 1 milliárd eurót ígért Párizs okos- és vezeték nélküli várossá alakítására. Ez a szemlélet a várost egy nagy, hatékony robotnak tekinti, amelynek működése mindenütt jelenlévő komputerizált szenzoroknak a városi élet szövetébe való beágyazásán alapul. A biciklitárolóktól, lámpaoszlopoktól kezdve a CCTV-kamerákon és közlekedési lámpákon át a háztartási „kütyükig”, például a távirányítású fűtési rendszerekig minden az úgynevezett „dolgok internetének” a részévé válik.

A jövő városának természetesen kellően befogadónak és multikulturálisnak kell lennie. 2016 szeptemberében, a migrációról rendezett ENSZ-csúcstalálkozó alkalmából Bill de Blasio New York-i és Sadiq Khan londoni polgármester Hidalgóval közös nyílt levélben szólították fel a konferencia résztvevő tagállamait a befogadáspolitika melletti kiállásra. A városoknak – hangsúlyozta a három vezető – harcolni kell a gyűlölködő nyelvhasználat ellen, amely megbélyegzi a „bevándorló és menekült közösségeket”, miközben szerintük nem növeli a biztonságot. Hidalgo büszkén jegyezte meg, hogy Párizs az első nagyobb önkormányzat, amely 400 fős menekültközpontot nyit a város szívében.

Egy további eszme, amit Hidalgo teljes mellszélességgel képvisel, a városok transznacionális szerepe. Mint Sadiq Khannal a Financial Timesban megjelentetett közös cikkükben kifejtik (London and Paris are leading the charge to shape the 21st century, 2016. június 27.), ahogyan korábban a birodalmak, mostanra a nemzetállamok felett járt el az idő, és szerepüket a városoknak kell átvenni. Korunk kihívásaira – légszennyezés, tiszta energiára való áttérés, gyors populációnövekedés, társadalmi egyenlőtlenségek, klímaváltozás – ugyanis ez utóbbiak tudnak hatékonyabban megoldást találni.

A barcelonai és madridi polgármesterrel a fenntartható városi fejlődés témájában 2016 októberében tartott ENSZ-konferencia alkalmából megfogalmazott közös cikkben (A New Agenda for European Cities) azt követelik, hogy a nemzetállamok anyagi forrásaik 25 százalékát engedjék át a helyi önkormányzatoknak. Sőt, a globális és európai alapok pénzjuttatási mechanizmusaihoz is hozzáférést kellene biztosítani a városoknak. 

Hidalgo az Autolib’ elnevezésű elektromosautó-megosztó szolgáltatás vezetőjével.

Patkányok, ökovizeldék és demagógia

Úgy tűnik azonban, a jövőre való felkészülés mellett a polgármesternek nem marad ideje a jelen apró-cseprő problémáival foglalkozni.

A rakpart lezárása az autós forgalom elől például meglehetősen rosszul sült el. Ez év februárjában a bíróság semmissé nyilvánította a 2016-ban kiírt tilalmat, mivel a polgármesteri hivatal „pontatlanságokkal” és „hiányos” adatokkal támasztotta alá annak szükségességét. (Hidalgo azóta kiadott egy másik rendeletet, hogy a rakpart továbbra is lezárva maradjon.) Magyarán nem készült objektív, független felmérés arról, hogy mennyiben fogja az intézkedés javítani a levegő minőségét. Egy regionális légszennyezettségi figyelő a közelmúltban megállapította, hogy az adott környéken sem jelentkeztek egyértelmű előnyök, és máshol még nőtt is a kibocsátott gázok mennyisége. Egy másik bizottság arra jutott, hogy a forgalom nem csökkent, a dugók viszont gyakoribbak lettek a környező utakon, a csúcsforgalomban 70 százalékkal növelve az utazási időt.

A légszennyezettség csökkentését szolgáló másik kezdeményezés, a Vélib’ néven futó bringakölcsönző rendszer tavaly ősszel befuccsolt; év eleje óta gyakorlatilag használhatatlan. Ez rossz hír a többi nagyvárosnak, akik számára 10 évvel ezelőtt követendő modellként harangozták be a párizsi kezdeményezést. Az év elejére ígért 600 állomásból csak 113 valósult meg (márciusban már 1400-nak kellett volna működnie). A Paris En Selle (Párizs nyeregben) nevű szervezet szerint ebből is csak a város villamosenergia-hálózatához kapcsolódó 80 kölcsönző megbízható, a többi ideiglenesen akkumulátorról kap áramot, így a Vélib’ app nem tudja biztosan előre jelezni, hogy éppen valóban használhatók-e. És mindezért most többet kell fizetni, mint előtte. 

Az utcára vizelés megszüntetésére Hidalgo bevezette a nyitott piszoárokat.

A hathatós megoldások valószínűleg azért hiányoznak, mert Hidalgo és irányításával a városvezetés a valóságtól teljesen elrugaszkodott módon reagál és nyilatkozik. Az autósok például zokon vették, hogy panaszaikat azzal intézte el, hogy használják többen az ingázáshoz a tömegközlekedést, ami sokaknak egyrészt nehezen kivitelezhető, másrészt Párizs így is kiemelkedik az európai nagyvárosok közül a buszok, villamosok, metró igénybevételében. Egy másik ötlete az volt, hogy a tömegközlekedés legyen ingyenes, ami viszont természetesen még nagyobb terhet róna az adófizetőkre.

Hasonlóan, az egyre súlyosabbá váló „patkányprobléma” – amikor árad a Szajna, vagy valahol építési munkákba kezdenek, a rágcsálók elözönlik a parkokat, metróállomásokat, játszótereket, utcákat – megoldására elkülönített 1,5 millió eurót nem az élősködők kiirtására fordítják. Erre, azt mondják, nincs szükség, mert az állatok hozzátartoznak a városi ökoszisztémához. Sőt, hasznosak, hiszen megakadályozzák, hogy elduguljon a csatornarendszer. Kihelyeztek viszont olyan nagyobb utcai kukákat, amelyekbe nem tudnak bemászni a patkányok. Ezenkívül rápirítottak a párizsiakra, hogy ne táplálják az állatokat.

Az illegális muzulmán migrációnak átengedett zónákban – mint a 18. kerületi La Chappelle-Pajol negyed – a városvezetés azzal nyugtatta az ott élőket, hogy „a nőkkel szembeni diszkrimináció kérdésében elindítunk egy feltáró folyamatot”. (Nem véletlenül vicceltek azzal az önkormányzat ellenzéki tagjai, hogy készítettek egy szótárt a városházán használt nyelvből). A molesztálások, szexuális zaklatások megoldására a javaslatok között szerepelt az erősebb éjszakai világítás, bizonyos padok eltávolítása, valamint a járdák kiszélesítése, hogy jobban el lehessen férni az utcán ácsorgó migránsoktól.

Nem kevésbé frappáns megoldást sikerült találni az utcára vizelés megszüntetésére is – amely ráadásul környezetbarát és esztétikus: Párizs olyan pontjain, ahol ez a probléma felütötte a fejét, négy teljesen nyitott piszoárt helyeztek el. Az élénkpiros „dobozokban” szalma van, amely parkokban és kertekben felhasználható komposzttá alakul; a tetejükre ízlésesen virágot ültettek. A környéken lakóknak mégsem tetszenek az uritrottoirok. Az egyiket például nem messze a Notre Dame-tól, a Szajnán elhaladó hajókra nyíló kilátással használhatják, akiket éppen szorít a szükség. A lakók és a közeli üzletek tulajdonosai nemcsak attól tartanak, hogy a szemérmetlen ökológiai találmány rossz fényt vet erre a patinás környékre, de sokan nehezményezik, hogy egy általános iskolától mindössze 20 méternyire találtak helyet neki. A szociálisan érzékenyebbek figyelmét a mögöttes diszkriminatív szándék sem kerülte el: „Az egész koncepció azon a szexista alapfeltevésen alapul, hogy a férfiak nem tudnak uralkodni magukon, ezért az egész társadalomnak hozzájuk kell igazodni” – jegyezte meg a Femmes solidaires feminista csoport vezetője.

Az uritrottoirok mindenesetre nem fognak nagyban hozzájárulni Párizs tisztább várossá alakításához. Az egyik polémia, amely májusban különösen foglalkoztatta a párizsiakat, hogy Boris Vian családja annyira felháborítónak tartja azt, ahogy az íróról elnevezett utca kinéz, hogy több éves harc után elindította az utca átnevezésének kérvényezését. Aktivisták gyártottak, és a régi mellé kihelyeztek egy másik táblát – úgy gondolták, a megtiszteltetés – hogy a szeméthegyekkel borított utca a nevét hordja – nem mást illet, mint magát a polgármesterasszonyt.

Névjegy

Anne Hidalgo 1959-ben született Spanyolországban. A villanyszerelő apa és varrónő anya az 1960-as években telepedett le Lyonban, két kislányukkal. Ana 14 évesen kapta meg a francia állampolgárságot – ekkor változtatta nevét Anne-ra. Munkajogot tanult, és a politikusi pálya előtt munkafelügyelőként dolgozott. Először a (a 35 órás munkahét megalkotójaként elhíresült) volt munkaügyi miniszter, Martine Aubry tanácsadója lett. A Szocialista Párthoz csak Lionel Jospin elnöksége idején, a harmincas évei végén csatlakozott. 2012-ben, François Hollande miniszterelnökké választása után várható volt, hogy kap valamilyen miniszteri tárcát, ő azonban inkább a városházán maradt. Kivárta, hogy itt átvehesse a stafétabotot elődjétől, Bertrand Delanoë-tól. 
Hidalgo Franciaország legnagyobb kaliberű szocialista politikusa amióta a 2017-es választásokon pártja teljesen megsemmisült. Egy márciusi felmérés szerint viszont az ő népszerűsége is leszálló ágban van: 10 százalékpontot veszített az egy évvel korábbi adatokhoz képest. A főváros lakóinak most 42 százaléka elégedett a munkájával. A média is egyre gyakrabban pedzegeti, hogy még nem kellene előre inni Hidalgo 2020-as újraválasztására a majdnem húsz éve szocialista „fellegvárnak” számító városháza élére.
Anne Hidalgo férje Jean-Marc Germain szocialista képviselő, akivel egy 16 éves közös fiuk van.

Olvasson tovább: