Kereső toggle

A vers, amit mondani kell

Kányádi Sándor (1929–2018)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Életének 90. évében elhunyt Kányádi Sándor. A Kossuth-díjas költőt, írót, műfordítót szerda hajnalban érte a halál Budapesten. A magyar irodalom kortárs klasszikusára a Heteknek adott korábbi interjúinak felidézésével emlékezünk.

„Elment a legnagyobb. Isten Veled, Sándor Bátyám!” – búcsúzott az elhunyt szerzőtől Orbán Viktor miniszterelnök a Facebook-oldalán.

A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) közleményben emlékezett Kányádi Sándorra, aki a köztestület rendes tagja volt. Mint fogalmaztak, organikusan alakuló költészetének legfontosabb üzenete a szülőföld szeretetének a parancsa. „Az ív, amelyet költői pályájával megrajzolt, talán példa nélküli: a 19. században gyökerező líra szinte észrevétlenül válik huszadik századivá, a falusi, paraszti világ európai horizontúvá, egyetemessé; az egyszerű élménylíra bölcseleti, létfilozófiai költészetté” – hangsúlyozta az MMA, amely saját halottjának tekinti Kányádi Sándort.

Kányádi Sándor igazi klasszikus volt, olyan egyetemes nagy költő, aki a saját értékein túl egyfajta összefoglalója, megújítója és továbbépítője volt a költészetnek – hangsúlyozta Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke, aki megkerülhetetlennek nevezte Kányádi Sándort az irodalomtörténetben.

Beszélt arról is, hogy a gyermekirodalom klasszikusának versein nemzedékek nőttek fel. Mint mondta, az utolsó pillanatig hatalmas, több nemzedéket felölelő rajongótábora volt, amelynek megalapozása még olyan korban kezdődött el, amikor még nem segítette a média a költészet népszerűsítését.

Kányádi Sándor nagyon fontos szerepet játszott a Kaláka együttes életében, szinte nincs nap, hogy ne játszanánk valahol megzenésített verseiből – mondta az MTI-nek Gryllus Dániel, a zenekar vezetője. A Kaláka, illetve Gryllus Dániel zenéivel három olyan album született, amelyen kizárólag Kányádi-versek hallhatóak.

„Legyenek azok akár teljesen különböző alkalmak és rendezvények, Sándor bácsi ott van velünk. Számunkra óriási veszteség lesz a hiánya, mindig elmehettünk hozzá akár Budapestre, akár az erdélyi Nagygalambfalvára. Bár verseket az utóbbi években már nem írt, mert saját akaratából lezárta életművét, nagyon jókat beszélgettünk” – idézte fel a zenész.

Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész szerint Kányádi Sándor a verseiben „azt mondta ki, amit mindnyájan éreztünk, csakhogy ő ki is merte és ki is tudta úgy mondani, hogy az magas művészet volt”. Azt is felidézte, hogy nagy hangsúlyt fektetett az olvasókkal való személyes kapcsolat kialakítására. Elmondta: sokszor vett részt könyvbemutatókon, író-olvasó találkozókon Kányádi Sándorral, aki mindig elvarázsolta a közönséget.

Szívesen mesélt gyermekközönségnek is, „mert tudta, hogy a jövő a gyerekek lelkében van, akiknek már ebben a korban meg kell tanulniuk tisztán, szépen élni és írni” – mondta Dávid Gyula.

H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója azt hangsúlyozta, hogy eseménnyé vált minden olyan rendezvény, amelyen Kányádi Sándor is részt vett. Úgy vélte, Kányádi Sándor az erdélyi szász és jiddis népköltészeti fordításaival tudatosan próbálta Erdély kulturális sokszínűségét felmutatni.

Úgy érzem: a költészete értéke alapján odakerülhetett volna a Nobel-díj közelébe, csak nem volt olyan lobbierő mögötte, mint mások mögött. Nemcsak arra volt képes, hogy a romániai magyar költészet 1990 előtti ellenálló korszakában a legfontosabb gondolatainkat megszólaltassa, hanem képes volt átalakulni, és az új körülmények között sem veszítette el költői egyensúlyát, habitusát” – hangsúlyozta H. Szabó Gyula.

Szabó T. Anna költő, műfordító a Kossuth-díjas szerzőre emlékezve kiemelte: Kányádi Sándor nagy költő volt, és minden szavával, egész lényével élte és hirdette a magyar verset, a nyelv zenéjének gyógyító erejét és a félelem nélküli életet. „Tanító volt a szó legnemesebb értelmében: a világ szinte minden magyar közösségéhez ellátogatott, a legkisebb falvakba és a legtávolabbi városokba is elment, hogy eleven szavával, tréfáival és szelíd példájával mutassa meg, hogy a kultúra nem luxus, hanem létszükséglet” – fogalmazott Szabó T. Anna.

Kányádi Sándor emlékére csütörtökön este a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM) emlékestet rendeznek, amelyen részt vesz a Kaláka együttes, Szentmártoni János, Mezey Katalin, az MMA Irodalmi Tagozatának vezetője, Szabó T. Anna, Prőhle Gergely, a PIM főigazgatója, valamint a költő további barátai, pályatársai és tisztelői.

„Addig várni kell”

A Hetek olvasói több alkalommal is olvashattak interjút Kányádi Sándorral. 2009-ben nyolcvanadik születésnapja és magyar állami kitüntetése alkalmából beszélgettünk vele.

Ekkor Kányádi Sándor úgy reagált kitüntetésére: „Azt szoktam mondani mindenfajta kitüntetésre, hogy ha majd az unokák érdemesnek tartanak kézbe venni valamit abból, amit írtam, vagy a dédunokák mondják a verseimet, akkor ők elmondhatják, hogy Kányádi Sándor annak idején megérdemelten kapott kitüntetést. Addig várni kell.” Beszélt nemcsak a megkapott, de a meg nem kapott kitüntetésekről is: „Vigyázok a szívem fölötti helyre, hogy tiszta maradjon, ahogyan az egyik lengyel költő barátom, Zbigniew Herbert mondta, aki a meg nem kapott kitüntetéseire volt a legbüszkébb.”

Nyolcvanadik születésnapján a költő így összegezte a Heteknek olvasóihoz fűződő kapcsolatát: „Évtizedeken át rengeteg író-olvasó találkozót tartottam, de talán lehetett volna többet. Azt a közönséget szerettem, amelyben a karon ülők, botra támaszkodók iskolai végzettségre való tekintet nélkül jelen voltak, vannak. Ha őket nem tudtam egy órára együtt tartani, akkor egészen biztos, hogy bennem volt a hiba és nem a közönségben.” Az olvasóival történt találkozásokat annyira fontosnak tartotta, hogy életműve szerves részének tekintette ezeket az alkalmakat.

Az életművem egy része szóbeli, az talán el is felejtődik a földi élet elmúltával. Nagyon fontos célom volt, hogy itt a Kárpát-medencében, de nemcsak itt, hanem mindenhol, ahol magyarok éltek, élnek, a magyar költészetet közelebb vigyem kicsikhez, nagyokhoz egyaránt.”

A Hetek munkatársának dedikált fénykép Kányádi Sándorról.
A Securitate célkeresztjében

Kányádi Sándor az erdélyi szellemi élet nagyjaihoz hasonlóan évtizedekig volt a Securitate célkeresztjében. Tíz évvel ezelőtt kapta meg a Román Államvédelmi Levéltárból a személyes anyagát, ami közel tizenhat kilogrammot tett ki. A Heteknek ezzel kapcsolatban elmondta: „Nem vezettem naplót, nem írtam memoárt, pedig ez Erdélyben komoly szokás. Nem azért kértem ki, hogy megtudjam, ki mit mondott kényszerhelyzetben rólam, nem is akarom a fedőnevek megfejtését tudni, hanem az motivált, hogy van-e ennek a közönség szempontjából, valamint – most nagy szót mondok – Erdély történelme szempontjából memoárértéke. Az az érzésem, hogy ebből a szempontból van súlya az egész anyagnak. A feleségemnek volt olyan ismerőse, aki sírva mondta: ne haragudjak, de amikor hozzánk jön, utána jelentenie kell, mert olyan beteg az édesanyja, hogy külföldi gyógyszerek tartják életben, és ha nem teszi meg, nem kapja meg ezeket az orvosságokat. Azt kérte, hogy amikor jön, menjek el hazulról. Azt üzentem, hogy jöjjön csak, a gyógyszereket meg fogadja el nyugodtan.”

„Az a meggyőződésem, hogy nincsen külön gyermekvers és felnőtt vers, gyermekirodalom és felnőtt irodalom. Vagy van vers, vagy nincs vers. Azt mondja meg nekem valaki, hogy az »Itt van az ősz, itt van újra« gyermek- vagy: felnőtt vers-é? Avagy a »Tüzesen süt le a nyári nap sugára az ég tetejéről a juhászbojtárra« gyermek- vagy felnőtt irodalomnak számít-é? No és a Biblia, ami ugyanúgy szól a gyerekekhez és felnőttekhez is?! Közérthetőség, azaz stílusdemokrácia: én ennek a híve vagyok és leszek mindig. Számomra mindig az volt a fontos, akármilyen irodalmi divatok is voltak, hogy az én megboldogult négyelemis édesapám – aki nagy versolvasó volt – megérti-e a költeményeimet” – mondta a Heteknek saját verseiről a költő 2009-ben.

A vers, amit mondani kell

Korábbi, 2003-as, Heteknek adott interjújában a költő arról is beszélt, hogy mit jelent a számára a vers. „Amikor egy író-olvasó találkozón egy falusi kisiskolás feltette nekem ezt a kérdést, ijedtemben – mint a háborús történetek katonája a még föl nem robbant gránátot – visszadobtam:– Hát te mondd meg, szerinted mi?

– A vers az – kapaszkodott tekintetembe bátorításért –, amit mondani kell. Derültség tarajlott végig a termen. Csak mi ketten álltunk megilletődve.

Ő egy kicsit a bumerángtól való szabadulás könnyebbségével, s hálásan is ugyanakkor, amiért nem nevettem ki. Én meg annak a súlya alatt, hogy ez a kisfiú kimondta, amit én régóta sejdítek, hiszek s el-elmondok, ha nem is ilyen egyszerűen.

A vers az, amit mondani kell. Mintha valami távoli, az idők kezdetétől hirtelen ideért fuvallat legyintett volna meg. Mintha Homérosz riadt volna föl bóbiskolásából, s nyitotta volna rám fénnyel teli világtalan szemét. Mintha a Gutenberg óta könyvbe száműzött versek, poémák egyszerre mind hazaszabadultak, pódiumra, képernyőre álltak volna, hangszalagon masírozva vagy hanglemezek körmeneteiben énekeltek volna. Mintha Petőfi Sándor ült volna be közénk. A vers az, amit mondani kell.”

(A Kányádi Sándorral készült korábbi Hetek-interjúk szerzője Hajdú Sándor.)

Olvasson tovább: