Kereső toggle

Az ismeretlen Kennedy

JFK húgának tragikus története

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Rosemary Kennedy, John F. Kennedy (JFK) húgának története a lobotómia nevű neurológiai beavatkozás súlyos kudarcaként híresült el. A maga idején felkapott agysebészeti eljárás, amivel sokak életét tönkretették, ma már a múlté. Viszont a mentális problémákkal szembeni előítéletek, melyek Rosemary sorsát is megpecsételték, máig élnek.

„Nem akarunk veszteseket magunk körül. Ebben a családban nyerteseket akarunk!” – így szólt az amerikai üzletember és diplomata, Joseph P. Kennedy jelmondata, aki a Kennedy-klán alapítójaként vált ismertté. Az elkötelezett ír katolikus férfinak köztudomásúan kőkemény elvárásai voltak mind a kilenc gyermeke, különösen három fia felé, akikből az amerikai elit prominenseit akarta kinevelni. S bár valóban politikus dinasztiát teremtett, családját tragédiák sorozata sújtotta, melyek közül a legismertebb egyik fia, John F. Kennedy demokrata elnök meggyilkolása volt. Az apa életútja sem volt hétköznapi, hiszen 25 éves korára már bankelnök, illetve hajógyári menedzser és filmstúdió-tulajdonos lett, 30 éves korára pedig milliomossá vált.

Akkortájt, 1918-ban született meg két fia után harmadik gyermeke, Rosemary. A látszatra egészséges kislány fejlődése azonban kezdettől elmaradt az átlagostól: később kezdett el mászni, járni, beszélni is. Amikor iskoláskorba ért, édesanyja szakemberhez vitte, aki azt állapította meg, hogy a kislány „mentálisan retardált”. Rosemary az életrajzi leírások alapján 60-70 körüli IQ-val rendelkezett, teljesítménye alapján az enyhe értelmi fogyatékos és a tanulási zavarral küzdő kategória közé eshetett – iskolai tanulmányai során olvasás, írás és számolás tekintetében egy tízéves tanuló szintjén rekedt meg.

Akkoriban a mentális problémákat még örökletes betegségnek tartották, jóllehet Rosemary az állapotát leginkább a helytelen egészségügyi beavatkozásoknak köszönhette: születésekor valószínűleg oxigénhiány lépett fel nála, miután a bába az orvos késlekedése miatt állítólag 2 órán át igyekezett visszatartani a megindult szülést úgy, hogy Rosemary fejét visszanyomva tartotta a szülőcsatornában. 23 éves korától pedig egy majdnem végzetes idegsebészeti beavatkozás (lobotómia) miatt sokkal rosszabb állapotba került.

Az előítéletek és a presztízsféltés miatt a szülők kezdettől fogva igyekeztek Rosemary állapotát eltitkolni a világ elől. A kislányt 11 éves korától 20 éves koráig különböző, jobbára egyházi bentlakásos iskolákba járatták, ahol külön foglalkoztak vele. Rosemary, aki képtelen volt a családi és iskolai elvárásoknak megfelelni, a szüleinek küldött levelei alapján rettenetesen magányosnak érezte magát, s állandóan kérlelte őket, hogy látogassák meg, illetve hogy hazamehessen. Egyedül édesanyja és egyik húga, Eunice látogatta meg néha az időközben gyönyörű fiatal lánnyá serdült Rosemaryt, akinek a naplóiból kiderült, hogy nagyon szerette a társasági életet, a táncot, a divatot, az operát, és örömmel fogadta volna az udvarlókat is, ha nem tartották volna rendkívül szigorú kontroll alatt egész életében. 

Joseph P. Kennedy családja gyűrűjében. Mögötte Rosemary.

Élete legboldogabb időszakaként emlegetik azt a három évet, amit a család Londonban töltött az apa nagyköveti kinevezése révén. Mozgalmas társadalmi életet éltek, s a csinos Rosemaryt mindenhova magukkal vitték, bemutatták az angol királyi udvarnak is, és a 20 éves lány jól vizsgázott, viselkedése kifogástalan volt, azaz nem hozott szégyent a famíliára.

Pedig ettől nagyon tartott a környezete, mert addigra egyre gyakoribb hangulatváltozások és dührohamok törtek rá, amikben közrejátszhattak különböző frusztrációi is, elsősorban a rendkívül sikerorientált Kennedy család elvárásai. Az USA-ba hazatérve az addigi színes élet után Rosemaryt újfent egy zárdába költöztették, ahonnét gyakran kiszökött, és a helyi szórakozóhelyeken bonyolódott ismeretségekbe. Apja semmiképp sem akarta, hogy lánya esetleg botrányt kavarjon, s ezzel veszélyeztesse bátyjai karrierjét, ezért gyors és hatékony megoldást keresett Rosemary mentális és viselkedési problémáira.

Joseph P. Kennedy abban az időben szerzett tudomást a lobotómiának nevezett agysebészeti eljárásról. Ez nagyon korszerű módszernek számított az 1940-es években skizofrén és egyéb dührohamos betegek, sőt enyhe mentális problémák gyógyításában. A modern gyógyszeres pszichiátriai kezelésekre ugyanis egészen az ötvenes évekig várni kellett. A lobotómia során a frontális lebeny kimetszésével, illetve az ott futó idegpályák átvágásával az agynak azt a részét próbálták módosítani, amely a döntéshozásért, a kognitív gondolkodásért és számos személyiségjegy kontrollálásáért felelős. A meglehetősen brutális eljárás során a koponyát megfúrva a homloklebenyt gyakorlatilag szétroncsolták. A műtétet sok ezer páciensen végrehajtották – a feljegyzések szerint volt, akin segített, de sok esetben a páciens állapota rosszabb lett, vagy nem élte túl a beavatkozást.

Bár a Kennedy család utánanézett a módszernek, és kiderítette annak súlyos kockázatait, a családfő bízott benne, és végül úgy döntött, hogy végrehajtatja a műtétet nagykorú lányán, annak előzetes tájékoztatása nélkül. A műtétet a kor két híres szakembere, James W. Watts és Walter Freeman végezte el.

Az biztos, hogy a 23 éves Rosemarynél nem vált be a módszer. Túlélte ugyan a beavatkozást, de már a műtét alatt súlyos állapotromlás következett be nála: fél oldalára lebénult, beszéd- és járásképtelen lett, minden tanulási folyamatot elölről kellett kezdenie. Apja a családja elől is igyekezett elrejteni lányát, akit először egy New York-i pszichiátriára fektetett be, ahonnan hét év után a wisconsini St. Coletta intézetbe került. Az egyik életrajzírója szerint a műtét után apja egy darabig meg-meglátogatta, édesanyja és testvérei már nem.

Rosemary életébe és állapotába az hozott először pozitív fordulatot, hogy 1960-tól kezdve egy olyan nővér foglalkozott vele, aki rendkívül emberségesen bánt vele. A család állítólag csak az apa 1961-es stroke-ja után szerzett tudomást arról, hogy pontosan hol él Rosemary. A visszaemlékezések szerint szinte kivirult attól, hogy az édesanyja beleegyezésével végre kijárhatott az intézetből, családja többször hazavitte, tartották vele a kapcsolatot, miután egészen addig szigorúan, a világtól elzárva élt. Az őt szeretettel gondozó Paulus nővér beszámolója szerint a hosszú évek során a félig lebénult nő nagyon lassan és részlegesen visszanyerte önállóságát: ki tudott betűzni szavakat, valamiképp reagált a hozzá intézett kérdésekre, ismét szobatiszta lett, szeretett étterembe menni, úszni, sétálni. Hozzátartozói szerint gyakran emlegetett olyan, számára láthatóan pozitív jelentéssel bíró szavakat, mint „Európa”, „baba”, „mama” vagy „Eunice”. Élete utolsó négy évtizedét emberhez méltóbb körülmények között tölthette el, talán ennek is köszönhető, hogy a 86. életévét is megérte: 2005-ben hunyt el a Fort Atkinson-i kórházban.

Különösen pozitív fordulatnak számított nemcsak Rosemary, hanem általában a fogyatékossággal élő emberek helyzetében és közmegítélésében az, ahogyan a testvérei felkarolták a sérült emberek ügyét. Húga, Eunice aktív jogvédő lett, és 1968-ban életre hívta a Nemzetközi Speciális Olimpia Játékokat, az értelmi fogyatékossággal élők és a halmozottan sérült emberek versenyét, aminek döntőjét máig megrendezik az USA-ban. Bátyja, John F. Kennedy elnök nevéhez fűződik az a törvénymódosítás, amely az értelmi sérültek ellátására is kiterjesztette a társadalombiztosítást.

A legidősebb Kennedy-lány viszontagságos életéről A Letter From Rosemary Kennedy címmel idén rendez életrajzi filmet Ritesh Batra, melyben a címszerepet Elisabeth Moss alakítja.

 

Olvasson tovább: