Kereső toggle

A német pátriárka

Ötven éve halt meg a korszakalkotó Konrad Adenauer

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Minden idők legnagyobb német személyisége – egy 2003-as közvélemény-kutatás szerint a németek Konrad Adenauert tartják leginkább méltónak erre a kitüntető címre. Az egykori politikus már Köln felvirágoztatása, illetve a kommunistákkal és a nácikkal való szembenállása nyomán beírta magát a történelembe, ám élete legnagyobb hatású korszaka a hetvenes éveiben, a második világháború után kezdődött. Április 19-én halálának ötvenedik évfordulója kapcsán emlékezett rá a világ.

1918. november 8.-án Kölnben kitört a kommunista forradalom, és ahogyan minden német nagyvárosban, itt is munkás- és katonatanácsok alakultak. Másnap II. Vilmos császár, aki a forradalom elől már külföldre menekült, és lemondott. November 11-én fegyverszünetet hirdetnek: Németország elveszítette a háborút.  

Köln, a Rajna menti német város számított az első állomásnak a francia frontról visszavonulók számára. Már hónapok óta özönlöttek ide a dezertőrök, valamint a háborús menekültek. Ezrek aludtak az utcákon, és hamarosan beköszöntött a tél.

Összeomlott az eddigi szerény körülmények között jól működő élelmiszerjegy-rendszer, a boltok polcai kiürültek. Az emberek visszatértek a cserekereskedelemhez, mivel értéktelenné vált a birodalom fizetőeszköze. Tombolt az éhség.

Kölnben a front utánpótlását szolgáló 50-60 ezer fős laktanya tisztek nélkül maradt, mivel azok elmenekültek a forradalom elől. A zavargások közepette a katonai börtönből több ezer fogoly szabadult ki, köztük komoly bűnőzők, gyilkosok is. Mind a városban voltak, ahol megszűnt a közbiztonság. Rablások, fosztogatások történtek fényes nappal.

A középületeken piros zászló lengett. Kivéve a városházán. A főpolgármester, Konrad Adenauer ugyanis megtiltotta.

Adenauert egy éve, 1917-ben választották a város első emberévé. Harmincegy évesen az ország legfiatalabb főpolgármestere lett a katolikus Zentrum párt színeiben. A fiatal jogászt, nagy csalódására, mentesítették a katonai szolgálat alól gyermekkorában szerzett számos súlyos betegségére való tekintettel. Ezért a front helyett a városvezetésre szánta el magát. Főpolgármester-helyettesként a város élelmezési bizottságát vezette a háború alatt (a jegyrendszert felügyelte). Az általa szabadalmazott kukoricakenyér, az „Adenauer-Brot” a mai napig kapható a kölni pékségekben.

Adenauer felfelé ívelő karrierje mögött személyes tragédiák húzódtak. Felesége, Emma Weyer 1916-ban betegségben elhunyt, így a családfő magára maradt három kisgyermekükkel. Néhány hónappal később egy borzalmas autóbalesetet élt túl (autójával egy villamosnak ütközött). Altatás nélkül kellett elviselnie egy komoly arcműtétet.

A kommunisták elfoglalták a városházát is. A főpolgármester irodájába lépve azonban meglepődtek: Adenauer nem menekült el, sőt várta őket – miután a városháza snapsztartalékait a Rajnába dobta. Leültek tárgyalni az egyébként teljesen védtelen városvezetővel, akinek sikerült elfogadtatnia az új hatalommal, hogy jobban járnak, ha együttműködnek vele, valamint ha szerepet adnak a többi polgári párt képviselőinek is.

A hídépítő

A Tanácsköztársaság leverése után jött a versailles-i békeszerződés. A német birodalmat háborús agresszorrá nyilvánították, jóvátételre kötelezték, és katonaságát, hadi technológiáját erősen korlátozták. A béke garanciája a demilitarizált Rajna-parti vidék volt, amelyet a brit hadsereg 1926-ig ellenőrzés alatt tartott. Adenauer a leszerelést ügyesen megoldotta: meleg ételt adott fegyverért cserébe. Minden másban folyamatosan tárgyalnia kellett a britekkel – a vesztes fél megalázó szerepében.

Mindemellett többpárti egyeztetések zajlottak az újabb és újabb nagyprojektek megvalósítása érdekében. Tíz év alatt új egyetem, sport- és zeneművészeti főiskolák, repülőtér épült, és létrejött a kölni vásár. Adenauernek sikerült átcsábítania Kölnbe egy nyugat-németországi rádióállomást (a város a mai napig Németország nagy médiavállalatainak központja), valamint az amerikai Ford új autógyárát. Ambiciózus projektjei megvalósítása érdekében az eltökélt főpolgármester nem ismerte a lehetetlent. Emlékezetesek maradtak az 1927-ben épült Mülheimer híd építése körüli viták. Adenauer a lényegesen drágább, de korszerűbb függőhídhoz ragaszkodott, bár a városatyák egységesen leszavazták a drágább elképzelést. Ő azonban lobbizásba kezdett minden egyes városatyánál, valamint megnyerte az ügynek az ellenzékben lévő teljes kommunista frakciót, miután sikerült meggyőznie őket arról, hogy a Szovjetunióban már rég csak ilyeneket építenek. Így épült meg Köln első függőhídja.

Adenauer legnagyobb és legszemélyesebb városrendezési politikája egy zöld gyűrű építése volt a város körül, ami miatt rengeteg ellenséget szerzett magának (az ingatlanspekuláció miatt a projekt minden elképzelhető magánérdekbe keményen beleütközött). Kora városrendezési elveit messze meghaladóan Adenauer felfogta az összefüggést az ember- központú városrendezés és a társadalmi béke között. A Grüngürtel a bérházakba zsúfolt munkáscsaládok számára egyfajta polgárosodás élményét biztosította: igényes parkok, hatalmas terek, felújított sportlétesítmények fogadták a kölni lakosokat. Ez lett Adenauer főpolgármesterségének legvitatottabb projektje – ám mai szemmel nézve a legsikeresebb is, hiszen a Grüngürtel jelenleg is a város zöld tüdejének számít.

A sikeres városvezető a porosz államtanács elnökeként (1921 óta) már fajsúlyos országos politikusnak is számított, neve több alkalommal felmerült kancellárjelöltként.

Időközben magánéletében boldog fordulat köszöntött be: kertészkedés közben (egész életén át kertészkedett, a rózsák gondozása volt kedvenc elfoglaltsága) a kerítésen keresztül megismerkedett a 19 éves szomszéd hölggyel, Auguste (Gussie) Zinsserrel. A mély hittel rendelkező lutheránus hölgy áttért a katolikus vallásra, hogy feleségül mehessen a katolikus Adenauerhez. Amikor 1919 szeptemberében a 40 éves Adenauer új családot alapított, csupán 10 év volt a korkülönbség legidősebb fia és felesége között. Bár első közös gyerekük röviddel a szülés után meghalt, 1931-ig négy gyerekkel gyarapodott a családjuk.

Harc a rákfene ellen

Bár a polgári pártok megnyerték az első csatát a kommunistákkal szemben, távolról sem nyerték meg a háborút. 1920-ban Németország Kommunista Pártja (KPD) vonzotta a tömegeket (370 ezer tagja volt), az 1932. novemberi választásokon pedig elérte legnagyobb támogatottságát: 16,9 százalékot. A párt a Kominternen keresztül forró dróton kapta az utasításokat Lenintől, majd Sztálintól. Tehát egy leninista, sztálinista pártról volt szó, amelynek célja a demokratikus köztársaság megbuktatása, és helyette a szovjet rendszer egy az egyben történő lemásolása volt.

Amíg a Szovjetunió teljesen le nem zárta határait, milliók menekültek a bolsevista hatalom és az éhínség elől, amerre csak láttak. Sokuknak Lengyelország, illetve Németország volt az első állomás (a végcél pedig többnyire az Egyesült Államok). Ezek a menekültek olyan, soha nem látott-hallott kegyetlenségek tanúi voltak, amelyek túlszárnyalták a francia forradalom (és a napóleoni háborúk) rémtetteit, az ateisták első forradalmát, ami Bismarck óta a németek számára a borzalmak netovábbja. A német keresztények köreiben felekezettől függetlenül elterjedt a kommunistáktól való félelem. Megakadályozni a német kommunisták hatalomra jutását: számukra ez elemi érdek volt, a túlélést jelentette. 

A húszas évek második felében Németországban megjelent egy másik tömegpárt, amely a kommunista veszély felszámolását ígérte. Bár az 1928-as parlamenti választásokon a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) még egynek tűnt a sok kis párt között (a szavazatok 2,8 százalékával), az alulról szervezett mozgalom több tízezres elkötelezett tagsággal rendelkezett. Az 1930-as választásokra már országos tényezővé vált 18,3 százalékos szavazataránnyal és 130 ezerre nőtt tagságával (a kvantitatív ugrás mögött egy sajtómágnás megnyerése állt – hirtelen népszerű „szennylapok” álltak be az új párt mögé). Két évvel később, az 1932. júliusi választásokon a voksok 37 százalékát szerezte meg, így az ország legnagyobb pártjává vált az NSDAP. Egymilliós tagsággal rendelkezett, amely hamarosan a többszörösére nőtt. A két hatalmas tömegpárt egymásnak feszült, az utca éveken keresztül a politikai erőszak mindennapos színtere volt, míg végül az új párt fölénnyel került ki a harcokból.          

Az Adolf Hitler vezette nácik és szövetségeseik csak relatív kormánytöbbséggel rendelkeztek, ezért ismételni kellett a választásokat, ám 1932 novemberében sem sikerült abszolút többséget szerezniük. 1933 márciusában ismét szavazást írtak ki. Néhány nappal előtte leégett a birodalmi gyűlés épülete, a Reichstag. Az NSDAP a kommunistákat vádolta a gyújtogatással. Megkezdődtek az első tömeges letartoztatások a kommunisták soraiból. A választások a terror légkörében zajlottak, de a kétharmados (alkotmányreformhoz szükséges) többséghez hiányoztak még szavazatok. Mivel sem a kommunisták, sem a szociáldemokraták nem jöhettek szóba, a kis katolikus Zentrum párt (11 százalék), Adenauer pártja lett a mérleg nyelve.

Igézők és igézettek

A Zentrum elnöke, Ludwig Kaas egyszerre tartott a kommunistáktól és a náciktól. De a nácikkal legalább alkupozícióban érezte magát a kétharmados többség megszerzése érdekében. A „kisebbik rossz” elve alapján biztatta képviselőtársait a Hitler által előterjesztett „felhatalmazási törvény” megszavazására: „Hitler számít a kommunista felforgatás újraélesztésére.

Ahhoz, hogy fellépjen ellene, a teljhatalmat kéri tőlünk.” A szavazás előnapján Hitler a keresztény fülek számára csodálatos beszédet tartott. „A keresztény értékek mellett egyetlen államférfi sem foglalt így állást retorikai szinten a weimari köztársaság megalapítása óta” – nyugtatta magát Kaas.

A folytatás ismert. Néhány hónap alatt a Zentrum vezetői kénytelenek voltak feloszlatni saját magukat. A Hitlerrel való együttműködést elutasító centrumosok és szociáldemokraták a kommunisták sorsára jutottak (letartóztatások, internálótáborok).

Miközben a katolikus politikusokat üldözőbe vette a rendszer, Hitler betartotta a Zentrumnak tett egyik legfontosabb ígéretét, hogy teljes mértékben rendezni fogja a katolikusok és intézményeik jogi helyzetét. Júliusban létrejött a várva várt konkordátum a Vatikánnal. A mise szentségéből korábban kizárt NSDAP-tagok újra vehették a szentséget. Minden keresztény felekezetben nagy volt a zűrzavar. Bár Hitler rasszista tézisei, valamint erőszakos módszerei teológiailag ellentétesek voltak világnézetükkel, sok keresztény úgy látta: Hitler felszámolta a kommunista veszélyt, ezért, bármennyire nem értettek vele egyet, sokan egészen odáig merészkedtek, hogy úgy tartották: „Isten választotta” őt népe szabadítására. Adenauer sosem tartozott a nácikkal megalkuvó keresztények közé.    

A karaktergyilkosok kora

Adenauer a kezdetek kezdete óta aggodalommal figyelte a kölni nácik tevékenységét. Bár az 1932-es országos választások eredményeit látva ő sem tartott teljesen kizártnak egy koalíciót az NSDAP-vel, Kölnben évek óta dúlt a háború az általa vezetett Zentrum és a nácik között.

1929 októberében megváltozott a világ: beköszöntött a nagy világválság. Az addig virágzó és elfogadható mértékkel eladósodott nagyváros két év kínlódás után fizetésképtelenné vált. A sokaknak kenyeret adó „multik” hazapakoltak, és tömegessé vált a munkanélküliség. 1932-ben Köln lakosságának egyharmada munkanélküli segélyből élt. 

A „fekete péntek” során Adenauer összes személyes megtakarítását elveszítette, mivel az amerikai tőzsdén fektette be a pénzét. A nácibarát bulvársajtó nekifogott a karaktergyilkosságnak. Sok volt Adenauer rovásán: a helyi zsidóságot évek óta megvédte (eleve nem engedett semmilyen helyi rendeletet ellenük, sőt jó kapcsolatot ápolt a helyi zsidó hitközséggel), ráadásul Amerikában tőzsdézett, és emiatt nemcsak a város, hanem ő személyesen is a csőd szélén állt. Az életében turkáló újságírók előhalászták azt a hírt, hogy Adenauer a húszas évek eleje óta tagja a „Pro Palestina” elnevezésű cionista szervezetnek. Gussie, a felesége minden elképzelhető társadalmi fórumon nyíltan harcolt a nácik társadalmi térnyerése ellen, ami miatt ő is a lejáratási kampány célpontjává vált. Ennek ellenére 1929 novemberében Adenauert újabb 12 évre megválasztották főpolgármesternek. A nácik dühösek voltak.

1930-tól kezdődött az az időszak, amikor Adenauerék szinte naponta kaptak halálos fenyegetéseket, a család otthona különbőző támadások célpontjává vált. Érkeztek a „baráti” tanácsok az NSDAP-től, hogy egyszerűbb lenne önként lemondani, mint kivárni a véget. Adenauer nemcsak hajthatatlan volt, de vállalta az országos botrányt is. 1931-ben egy éjjel a helyi NSDAP horogkeresztes zászlóval díszítette fel a Rajna-hidat, amin másnap Hitler bevonult. Reggel azonban Adenauer levetette velük a zászlókat, mondván, a híd köztulajdon. Az eset után a helyi SA (rohamosztag, a NSDAP paramilitáris szervezete) fegyvervásárlás céljából gyűjtést rendezett azzal a mottóval, hogy „lövedék Adenauernek”. 

1933 januárjában Hitler az ország új kancellárjaként úgy döntött, hogy nincs szükség a porosz államtanácsra. Ennek formális elismeréséhez Adenauernek kellett volna feloszlatnia az államtanácsot, hiszen ő volt az elnöke. A szívességet megtagadta. Február 19-én Hitler Kölnbe utazott, pont az ismételt választások előtt. A repülőtéren a fogadás botrányba torkollott, mivel azon a főpolgármester nem jelent meg.

A március 12-ei helyi választásokon az NSDAP győzött. Másnap Adenauert eltávolították a polgármesteri székből, és megszüntették köztisztviselői munkaviszonyát. Továbbá befagyasztották a bankszámláit, elkobozták a villáját, és kitiltották Köln városából. Adenauer és családja menekülni kényszerült.

Adenauer visszaemlékezései szerint az első két barát, akik felhívták őt, miután keserves sorsa kitudódott, két amerikai zsidó üzletember volt. Ők támogatták családját anyagilag a legkeményebb időszakban is, míg egy többéves procedúra után Adenauer végül visszamenőleg megkapta a főpolgármesteri nyugdíját, amiből Rhöndorfban épített egy családi házat 1937-ben.

Ezt megelőzően sokat költöztek. Adenauer tartott a letartóztatásától, ezért bujkált – elsősorban egy bencés apátságban, ahol gyermekkori barátja volt a rendfőnök. Családját rövid időkre, titokban látogatta meg. A belső emigráció évei során Adenauer egyre jobban küzdött az elhatalmasodó depresszió ellen, főleg amikor az apátságban élt. Kedélyén nem javított, hogy a szerzetesek mind Hitler-rajongók voltak.

Úgy érezte, hogy teljes csőd, romhalmaz az élete. Képtelen volt feldolgozni, hogy éveken keresztül odaszánta az életét egy város szolgálatára, de amikor a nácik jogtalanul kimozdították pozíciójából, senki sem állt ki mellette, és teljesen magára maradt.

1934. június 30-án, kedvenc virágai öntözése közben letartóztatta a Gestapo. Pár perc múlva a családja lövésekre lett figyelmes, de nem Adenauert, hanem a Hitler előtti utolsó kancellárt, Kurt von Schleichert és feleségét lőtték le. Ekkor kezdődött a „hosszú kések éjszakája”. Az SS nemcsak a rivális SA soraiban végzett tisztogatásokat, hanem számos volt politikussal is leszámoltak. Adenauert két napon keresztül hallgatták ki, majd minden magyarázat nélkül szabadlábra helyezték.

A Hitler elleni sikertelen merénylet egy újabb razzia kiváltó oka lett, amely során Adenauert 1944 augusztusában újra letartóztatták. A Köln–Deutz internálólágerben olyan fogolycsoportba került, amelynek kápója egy fiatal kölni kommunista volt – ő vette védelmébe az egykori főpolgármestert. Amikor felfedezte a kartonján, hogy „visszatérése nem kívánatos” (vagyis koncentrációs táborba fogják küldeni), elintézte, hogy kórházba kerüljön, ahonnan Adenauer megszökött, és újra bujkált.

A Gestapo letartóztatta a feleségét, és kikényszerítették belőle, hogy árulja el férje tartózkodási helyét. Adenauert szeptemberben ismét letartóztatták. A Gestapo-börtönné alakított Brauweiler-apátságban tartották fogva mindkettőjüket anélkül, hogy egymásról tudomást szerezhettek volna. Gussie-t annyira gyötörte a bűntudat árulása miatt, hogy a börtönben öngyilkosságot kísérelt meg. Ezt követően szabadlábra helyezték. 

Adenauer így emlékezett: „A Gestapo börtönében rajtam kívül még hatvanhét fogoly volt. Ezek közül huszonhetet felakasztottak. (…) A cellám közvetlenül a kínzókamrák felett volt. (…) Mindent hallottam, és éjszakákon keresztül hideg verejtékben fürödve feküdtem szalmazsákomon attól a mentális kíntól, amit az okozott, hogy hallottam őket. Számomra így vált világossá, hogy a Gonosz létezik, és a hatalma valódi.” Adenaueren még jobban elhatalmasodott a depresszió. Egy nap, amikor úgy érezte , hogy már feladja a harcot az őt gyötrő öngyilkossági gondolatokkal szemben, váratlanul megszólalt a börtönőr : „Ugye, nem öli meg magát?” „Mondjon csak egyetlen indokot arra, hogy miért nem kellene megtennem!” „Ön már lassan 70 éves, jön az magától.” 

Max fia közbenjárásának köszönhetően Adenauert november végén szabadlábra helyezték. Meggyőződése volt, hogy pár nap múlva már késő lett volna.

Miután hazatért és megtudta, hogy felesége árulta el, azzal nyugtatta meg, hogy akárhogy is történt, „mindketten mégiscsak Isten kezében voltunk”.

A háború után Adenauert az amerikaiak egyből visszahelyezték a kölni főpolgármesteri posztra. Másodszor is nekiállt újraépíteni a várost, amely ezúttal is a brit megszállási övezetbe került. A brit parancsnokság hamarosan megfosztotta a hivatalától (indoklás: nem engedelmeskedik nekik – amit Adenauer úgy kommentált, hogy nem is szokott engedelmeskedni).

Otthon újra tragédia történt. Gussie nem épült fel a Gestapo börtönében átélt borzalmakból, 1948 elején meghalt.

Felesége halála után Adenauer mélyponton volt. Kétszer özvegyült meg. Kétszer fosztották meg szeretett hivatalától. Már elmúlt 70 éves, és értelmetlennek tűnt az élete. 

Kiteljesedett életút

Mivel (a briteknek hála) megszabadult a főpolgármesteri tisztségétől, aktív részt vállalt a német alaptörvény megalkotásában, valamint egy új párt alapításában: ez a CDU, a Kereszténydemokrata Unió. 1949-ben végül a Bundesrat több véletlen közrejátszása után megválasztotta Nyugat-Németország első kancellárjának, ami egyetlen szavazaton múlt. Többször újraválasztották, míg 1963-ban, 87 évesen a kora miatt leköszönt.

Élete végén Adenauer úgy vélte, hogy három területen sikeresnek mondhatja magát kancellárként. Az első az új izraeli állammal való kapcsolat rendezése, amelynek alapja a bocsánatkérés – az erkölcsi felelősség vállalása – és az anyagi jóvátétel (az 1952. évi luxemburgi megállapodás). Adenauer jellemére vall, hogy akkor sem tért el ettől a vonaltól, miután az Irgun (zsidó terrorszervezet) 1952-ben személye ellen sikertelen merényletet hajtott végre (egy német rendőr halt meg). A második a Franciaországgal történő megbékülés: De Gaulle tábornokra kellett várnia, hogy találjon hozzá igazi partnert (1963. évi Elysée-szerződés).

 A harmadik az 1955. szeptemberi négynapos, maratoni tárgyalás Hruscsovval a német hadifoglyok kiszabadítása érdekében. Adenauer kivívta, hogy a Szovjetunió diplomáciai elismeréséért cserébe minden német hadifogoly hazatérhet. A kezdetben teljesen esélytelennek tűnő megállapodásnak köszönhetően 38 ezer német tért haza a szovjet fogságból. 

Adenauer sikerei ellenére kritikák össztüzében hagyta el a politikusi pályáját, és 1967-ben ezt az életet, hiszen elsősorban őt okolták a berlini fal felépítéséért (1961-ben). A nyugatnémet bal- és jobboldal évtizedeken keresztül vádolta Adenauert azzal, hogy a német újraegyesítést feláldozta az új nyugat-európai integráció oltárán (NATO, Európai Közösség). A szovjetek ugyanis javasolták az újraegyesítést, és csupán egyetlen feltételt szabtak: a politikai semlegességet. Adenauer azonban elutasította ezt (lásd keretes írásunkat), mert meg volt győződve arról, hogy az újraegyesítéshez nem egyenes út vezet: előtte egy erős Nyugat-Európát kell építeni (sőt, úgy gondolta, hogy egész Kelet-Európa sorsának rendezése a tét). És tényleg így is történt. Pontosan ebben állt Adenauer politikai zsenialitása. „Valóban nem létezett más út a német újraegyesítéshez: először meg kellett nyerni a nyugati szövetségesek teljes bizalmát. Ha akkor Németország úgy dönt, hogy különutas megoldást keres, akkor örökké megmaradt volna a két Németország.” (Henry Kissinger, 2009).

 

Idézetek Konrad Adenauertől

A CDU programjáról 1946. március 6-án
„Programunk alapvető mondata: a materialista világnézet helyére ismét a kereszténynek kell lépnie, a materializmusból adódó alapelvek helyére a keresztény etikából adódó alapelveknek kell kerülniük. (...) A demokrácia számunkra nem merül ki a parlamenti kormányzásban. Számunkra olyan világnézet egyben, amely szintén a kereszténység által a minden egyes ember méltóságáról, értékéről és elidegeníthetetlen jogairól kialakított felfogásban gyökerezik. (…) Azért nevezzük magunkat Kereszténydemokrata Uniónak, mert ezek az alapelvek, amelyek a nyugati kereszténység szellemi talaján állva fejlődtek ki, alkotják egész munkánk alapját, és mivel valamennyi hitvallású keresztényt közös munkára kívánunk megnyerni. Alapfelfogásunkból az egyes ember és az állam közti viszony számára az alábbi tételek adódnak: az állam nem bír korlátlan jogokkal (…).”
Reagálás a Sztálin-jegyzékre 1952. március 16-án (újraegyesítés a semlegességért cserébe)
„Azt akarjuk, hogy a Nyugat olyan erős legyen, hogy ésszerű párbeszédbe bocsátkozhasson a szovjet kormánnyal (…) ha Nyugat-Európa az Egyesült Államok bevonásával olyan erős, mint amilyennek lennie kell, ha erősebb, mint a szovjet kormány, akkor jön el az a pillanat, amikor a szovjet kormány kinyitja majd a fülét. A Nyugat és a Kelet közötti ésszerű párbeszéd célja azonban az lesz, hogy biztosítsuk a békét Európában, hogy megszűnjön az értelmetlen fegyverkezés, hogy Németország szabadságban újraegyesülhessen és hogy újjárendeződjék Kelet-Európa. ”
Rádióinterjú 1965-ből
„Egy politikus nem mondhat el mindent, de mindaz, amit mond, annak tartalmilag igaznak kell lennie.”
„A dolgokat olyan mélységben kell megérteni, míg annyira egyszerűek nem lesznek, hogy képesek legyünk megragadni a lényeget.”

Olvasson tovább: