Kereső toggle

Alcatraz kísértetei

50 éve zárták be a legendás börtönt

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

San Francisco gyakran ködbe boruló öblének szájánál található egy kicsiny sziget, mely alig 200 méter széles és fél kilométer hosszú. Ma már vidám látogatóktól zajos, pedig valaha a kín és a reménytelenség földje volt. Alcatraz szigete több mint mitikus börtönrendszer: annak idején indián kísértettanya volt, majd jenki erődként is szolgált, ma pedig már turistalátványosság.

A sziget integető keze, a majd’ 160 éves világítótorony, rengeteg titok őrzője. De a Szikla (ahogy a szigetet nevezik) misztikus története jóval a hódítók előtt kezdődött. A kontinens őslakói csak „Gonosz szigetként” tartották számon; úgy vélték, a pici földdarabot átok sújtja. A törzsi törvényeket áthágók egyik legfőbb büntetésének számított a szellemek lakta szigetre való száműzés.

A sziget mai neve spanyol eredetű; egy spanyol ajkú tengerésztiszt Pelikánok szigetének (La Isla de los Alcatraces) keresztelte még 1775-ben, mivel tekintélyes tengerimadár-kolónia található a szirteken. Mexikói fennhatóság alól a 19. században került észak-amerikai kézbe, akik először katonai helyőrséget emeltek a madárfészkek fölé, mely a polgárháború során erődként szolgált. Amellett, hogy a nyugati part védelmi háromszögének stratégiai pontja volt, megkezdte legjelentősebb működését is: hadifoglyok börtöne lett. Civil fogvatartottakat először az 1906-os pusztító San Francisco-i földrengés után szállítottak Alcatrazba. Az öböl tejfehér ködjében ezután mind több fogoly tűnt el, és legtöbbjüket sosem látták viszont. Az Alcatraz Szövetségi Fegyház 1934 augusztusában nyitotta meg kapuit. A két világégés közötti viharos időszak és a szesztilalom gengsztervilágának színe-java itt kötött ki – már akiket sikerült lépre csalni.

Közülük talán a leghírhedtebb Al Capone volt. Az illegális szeszforgalmazás révén „felemelkedett” olasz férfi 1925 és 1931 között volt a chicagói alvilág és maffia feje. A keresztapára soha egyetlen gyilkosságot sem sikerült rábizonyítani, 1931-ben adócsalás miatt mégis rács mögé került. Az atlantai szövetségi börtönből biztonsági okokból szállították Alcatrazba 1934-ben. A Sziklán többször összetűzésbe került a híres bankrablóval, James Lucas-szal, aki egy alkalommal hátba is szúrta. Capone egyébként sem örvendett túl nagy népszerűségnek rabtársai között, akik azért közösítették ki, mert nem vett részt egy börtönlázadásban. A börtönzenekarban viszont mint bendzsós vállalt szerepet. Öt év múlva szabadult.

A Szikláról sokáig azt tartották, hogy szökésbiztos. Mivel a fegyencek cellái nem közvetlenül a kőfal mellett helyezkedtek el, nemcsak a cellákból való kijutás, hanem a magas falak leküzdése is nagy feladatot jelentett. De ha valaki túl is jutott az intézmény profi védelmi rendszerén és mindenlátó őrségén, szembe kellett még néznie az öböl örvénylő, kiszámíthatatlan és jéghideg vizével is.

Ennek ellenére az Alcatraz 29 éves börtönkorszaka alatt számos szökési kísérlet történt, egészen pontosan 14 alkalommal jegyezték fel, hogy valaki megpróbált meglépni a Szikláról. A hivatalos adatok szerint az évek során összesen harminchat rab próbálkozott, közülük huszonháromat elfogtak, hatot lelőttek, kettő pedig megfulladt. A fennmaradó öt rab sorsa ismeretlen maradt, közülük háromról azt mondták, hogy a hullámsírba veszett, kettejüknek pedig ugyan sikerült átjutniuk a túlpartra, de állítólag végül őket is elfogták.

A legvéresebb próbálkozás 1946 májusában történt. A hat rab lényegében fogolylázadást indított, mely „alcatrazi csataként” került be a krónikákba. Sikerült elfoglalniuk a börtön egy részét, behatoltak a fegyverraktárba is, és több cella kulcsát megszerezték. Azonban a legfontosabbat nem: a külső kapuk kulcsaiért kétnapos túszháború indult, mely során a rabok végül nem kegyelmeztek elfogott őreiknek. Mikor a helyzet reménytelenre fordult, a lázadók fele inkább visszavonult cellájába (kettejüket ezután halálra ítélték). A maradék viszont tovább küzdött, mígnem a helyszínre érkező tengerészgyalogság sorra lelőtte őket.

Az egyetlen talán sikeres szökés 1962-ben történt és Frank Lee Morrishoz, valamint az Angin-testvérpárhoz köthető. Történetük mai napig tisztázatlan, és sok részletet homály fed. A három rab a cellájuk hátuljában található szellőzőrács köré lyukat vájt innen-onnan lopott eszközökkel (kanál, fémpénz), hogy elérve a szellőzőrendszert, kijuthassanak az épület tetejére. Alapos munkával, hat hónap alatt a nyirkosság által kikezdett betonfalon keresztül el is érték a szellőzőt.

Távozásukat gondosan előkészítették: szappanból, WC-papírból és igazi hajból még élethű bábukat is készítettek celláikba, hogy eltűnésükre minél később derüljön fény. Miután a csatornán leereszkedtek az épület aljára, (lopott) esőkabátokból fabrikált tutajukkal állítólag sikerült elérniük a partot. Soha többé nem látták őket. Az FBI húsz év után lezárta a nyomozást. Azt nyilatkozták róluk, hogy a fagyos tengerbe vesztek. Történetüket 1979-ben „Szökés az Alcatrazból” címmel filmesítették meg; Morris alakját Clint Eastwood keltette életre.

Az intézménynek összesen négy igazgatója volt, akik nem bántak kesztyűs kézzel a fogvatartottakkal. Sőt, némelyikük egyenesen szadista módszerekkel valóságos kínzásnak vetette alá a renitensebbeket. A „D-szárny”, a „Lyuk” valóságos fogalommá vált: ahová a fény nem hatol be, ahonnan gyanús hangok szüremlenek ki… Akiről úgy vélték, hogy megérdemelte, kegyetlenül megverték, egy szál alsóneműben a fűtetlen és kivilágítatlan betoncellába dobták, és Isten tudja, mennyi időre otthagyták. Innen kevesen tértek vissza úgy, ahogy odakerültek. A raboknak azonban nem csak ez volt az egyetlen félnivalójuk: természetesen egymást sem kímélték. Bár e börtönben mindenki magánzárkában sínylődött, a közös étkezések, munkák, levegőzések során elkerülhetetlen volt a bentlakók közti konfrontáció.

A fegyház fenntartási költsége rendkívül magas volt, és szörnyűbbnél szörnyűbb legendák terjedtek a lakosság körében Alcatrazzal kapcsolatban. Barbár körülményekről beszéltek, így a közvélemény szinte már megsajnálta a bűnözőket, akik a magas falaktól sosem láthatták a Golden Gate híd karcsú vörös íveit. A börtön épületének szerkezete ráadásul egyre gyengült, melyről a sós levegő gondoskodott. Bár a Morris-féle szökés után helyreállítási munkák indultak, végül mégis az intézmény bezárása mellett döntöttek: 1963 márciusával úgy tűnt, a helynek leáldozott.

Ám a történet máshogy alakult, és hamar újra indián szelek fújtak. Mohawk Richard Oakes vezetésével egy száz indiánból álló csoport foglalta el a szigetet hat évvel a börtön felszámolása után. Az 1868-as Fort Laramie-egyezményre hivatkozva – mely az elhagyott, szabad szövetségi földterületek tulajdonba vételét engedélyezte az amerikai őslakosság számára – egy indián egyetem és egy kulturális központ felépítését követelték. 24 dollár értékben üveggyöngyöket és egy piros ruhát ajánlottak a kormányzatnak a szigetért cserébe (annyit, amennyiért Manhattant annak idején a hollandok megvették az indiánoktól). Épületeket gyújtottak fel, és mai napig olvashatók graffitijeik. 18 hónap alatt végül mindnyájukat kitessékelték a szigetről.

Alcatraz szigete ezután hamarosan a Golden Gate Nemzeti Üdülőövezet része lett, de az ide utazók sejtelmes történetekről mesélnek. A kísértetjelenések manapság is előfordulnak. Egyébként már a börtönkorszak alatt is mind rabok, mind őrök megmagyarázhatatlan, transzcendens élményekről számoltak be. Nekik állítólag fantomalakok jelentek meg, sőt állítólag fantomháborúk zajlottak. Az egyik történet szerint egy napon akkora ágyúzás és hadi zaj tombolt a szigeten, hogy az őrség teljes fegyverzetbe öltözött újabb rablázadástól tartva. A hangok azonban egyszer csak megszűntek. A ködben zöldes árnyalatú szellemalakok és fényjelenségek tűntek föl, majd amilyen hirtelen megjelentek, úgy el is párologtak. A Pokol Szigetén a turisták és idegenvezetők egyaránt jelentettek ijesztő paranormális eseteket, mikor is fojtott sikolyokra, távoli zokogásokra figyeltek fel, de a forrást sosem találták meg. Bár ma már ezt szinte csak zsiger-csiklandó szenzációnak tartják, annak idején nem egy elítélt menekült öngyilkosságba az árnyak elől.

Madarász és géppuska

Az Alcatraz egy sajátos foglya volt Robert Stroud, amerikai bűnöző és autodidakta ornitológus, aki az „Alcatraz madarásza” becenéven vonult be a történelembe. A kerítés és erőszakos bűncselekmények miatt villamosszékbe küldött rab ítéletét Wilson elnök életfogytiglani szabadságvesztésre enyhítette. Korábbi börtönében kanárikat és több más madárfajt is gondozott, egész laboratóriumot eszkábált, és két könyvet is írt. Stroud a madarak tartását kihasználva tiltott eszközöket is tartott a cellájában, a kutatási tevékenységhez szükségesnek titulált alapanyagokból pedig alkoholt készített. 1942-ben azonban szenvedélyének feladására kényszerült, mivel átszállították Alcatrazba, ahol a hírhedten antiszociális elítéltet eltiltották szeretett madaraitól. 17 éven át volt rab. Furcsa történetét Burt Lancaster főszereplésével vitték vászonra 1962-ben.
Ugyancsak 17 éven át volt a börtön foglya George „Géppuska” Kelly, aki 1934 szeptemberében érkezett az Alcatrazba. A korábban irigylésre méltó életet élő férfi a gazdasági világválság idején mint szeszcsempész kezdett új vállalkozást, amelyben olyannyira sikeres volt, hogy a húszas évek végére már országszerte az egyik legnagyobb névnek számított. 1933-ban fogták el, és bár az Alcatrazban töltött évei eseménytelenül teltek, rabtársainak folyamatosan olyan gyilkosságokkal és rablásokkal dicsekedett, amelyeket sohasem követett el.

Olvasson tovább: