Kereső toggle

Julia Child, a tűzrőlpattant konyhatündér

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A franciakonyha-rajongó Julia Child szakácskönyveinek lapjain és a televízió képernyőjén keresztül arra tanította az amerikaiakat, hogy a mindennapokban is adják meg a módját az étkezésnek. Főzős tévéműsorát, amely a világon az első volt, 1963-ban kezdték el vetíteni az Egyesült Államokban. A szívvel-lélekkel főző séfasszonyság forradalmasította az evés-ivás kultúráját Amerikában, és hitelt érdemlően bizonyította, hogy a francia szakácsművészet kimeríthetetlen.

A sztárszakács Julia McWilliams néven született 1912. augusztus 15-én Kaliforniában. 1934-ben Massachusettsben történelem szakon szerzett diplomát, majd ezt követően New Yorkban dolgozott egy lakberendezési cég hirdetési osztályán. Huszonnyolc évesen a Vöröskereszt önkéntese volt, majd a Pearl Harbor elleni támadást követően az amerikai tengerészgyalogsághoz jelentkezett szolgálatra, de 188 centiméteres magasságára hivatkozva elutasították. A világháború alatt hírszerzői munkáját Washingtonban kezdte meg, de magas iskolázottságának és rendkívüli gyakorlatiasságának köszönhetően egyre felelősségteljesebb megbízásokat kapott. Többek között Srí Lankán, majd 1945-től Kínában teljesített titkos hírszerzői feladatokat. Itt ismerkedett meg a szintén kémként működő Paul Childdal, akivel a háború végeztével visszatértek Amerikába, és össze is házasodtak.

Párizs és a hivatástudat

A háború után Paul a Külügyminisztériumban kapott állást, majd Párizsba helyezték külszolgálatra. Julia itt döbbent rá igazi hivatására. Első franciaországi vacsorája, a vajban párolt nyelvhal és osztriga egy Loire-völgyi Pouilly-Fumé fehérbor társaságában, olyan mély benyomást tett rá, amelyet még évekkel később is úgy emlegetett, mint egy „lelki-szellemi felébredést”.
Férje biztatására beiratkozott a világhírű Le Cordon Bleu szakácsiskolába, amelyet kiváló eredménnyel végzett el. Fél év elteltével csatlakozott a Cercle des Gourmets-hez (Ínyencnők Köre). Itt ismerkedett meg és kötött barátságot Simone Beckkel és Louisette Bertholle-lal, akik akkoriban amerikaiaknak írtak szakácskönyvet. Beck egyből meglátta Child eltökéltségét és tehetségét, így közreműködését kérte a könyv tökéletesítéséhez. Az elképzelés az volt, hogy a francia receptek teljes mértékben meghonosíthatók legyenek Amerikában, ottani alapanyagok felhasználásával. Közösen hozták létre a L’Ecole des Trois Gourmandes (A három ínyenc iskolája) nevű informális szakácsiskolájukat, amelynek legfőbb célja az volt, hogy Párizsban élő amerikai nőket vezessenek be a francia konyhaművészet rejtelmeibe. Az óráknak Julia konyhája adott otthont.

Egy életre szóló gasztrokaland

Négy év Párizs után Julia férjét Európa más részeire szólította a munkája. A három hölgy francia konyha iránti rajongása az őket elválasztó távolság ellenére is töretlen maradt. Az ezt követő tíz évben folyamatosan tesztelték receptjeiket; Julia azokat franciáról angolra fordította, valamint a sütés-főzés csínját-bínját részletekbe menően elemeire bontotta.
A három ínyencnő a Houghton Mifflin Kiadóval írt alá szerződést, amely azonban visszadobta a könyvet annak enciklopédia jellegére hivatkozva. Child nem volt kész kompromisszumokra: sem a recepteket nem akarta egyszerűsíteni, sem a könyv terjedelmét nem volt hajlandó csökkenteni. Egy fiatal és tehetséges szerkesztőnő mégis meglátta a fantáziát a vaskos, 734 oldalas receptgyűjteményben. Végül a neves Knopf Kiadó vágott bele a merész vállalkozásba, és 1961-ben megjelent a kétkötetes szakácskönyv első része Mastering the Art of French Cooking címmel. A második kötet kilenc évvel később került nyomtatásba. Julia Child volt az a nő, aki forradalmasította és újraértelmezte Amerika és az étkezés kapcsolatát. Recepteskönyv-enciklopédiája a mai napig alapműnek számít, amely változást eredményezett a gyorsételek bűvöletében élő amerikaiak gondolkozásában.

A sztárséf és az elismerések

A tévézés gondolata szinte a semmiből bukkant elő, amikor visszatérve az Egyesült Államokba, Julia épp a bostoni közszolgálati televízióban népszerűsítette könyvét. Az őt fémjelző sajátos hanghordozás ellenére egy egyszerű omlett elkészítésével is elkápráztatta a nézőközönséget. A csatornához megszámlálhatatlan telefonhívás és gratuláció érkezett, így nem volt kérdéses, hogy Julia Childnak adásba kell kerülnie.
1963-ban elindult A francia séf (The French Chef) című tévésorozat. Julia hozzáértő és megnyerő modorával, szívmelengető kedvességével és természetességével rövid időn belül az amerikaiak szívébe lopta magát. Észrevétlenül, egyik pillanatról a másikra megszületett a televíziózás egyik új műfaja, a „főzős műsor”. 1966-ban az elsöprő sikereket az ismeretterjesztő műsorok kategóriájában elnyert Emmy-díj koronázta meg. Julia Child minden idők legmarkánsabb gasztroúttörője lett; neve az igényes főzés szinonimájává vált.
A hetvenes-nyolcvanas években rendszeresen megjelent az ABC Good Morning America című műsorában. Majd újabb sikerek következtek: a Julia Child and Company, a Dinner at Julia’s és több új szakácskönyv, amelyek a kulináris ismeretek szinte minden vetületét érintették. Ő volt az első nő, aki felkerült a világhírű Amerikai Kulináris Intézet hírességeinek falára. 2000-ben a legmagasabb francia állami elismeréssel, a francia becsületrenddel is kitüntették, valamint az Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémia hivatalos tagjává választották. 2002-ben az Amerikai Történeti Múzeumban állították ki teljes felszerelésével azt a konyhát, amelyet maga Paul Child tervezett és adaptált hórihorgas felesége magasságához, és ahol később három főzős műsorát is forgatták. 2003-ban Szabadság Érdeméremmel tüntették ki, valamint a Harvard, a Johnson & Wales és a Smith Akadémia tiszteletbeli doktora is lett.

A búcsú

Julia Child két nappal 92. születésnapja előtt, 2004 augusztusában veseelégtelenségben hunyt el. Nagy szívfájdalmára utódai nem születtek, házát egykori iskolájának adományozta. Két évvel halála után jelent meg újságíró unokaöccse által kidolgozott önéletrajzi kötete, amelyben többek közt arról is vall, miként fedezte fel magában az életre szóló hivatástudatot, elkötelezettséget és a szűnni nem akaró szenvedélyt a francia konyhakultúra iránt. Julia az életére úgy emlékezett vissza, mint amelyben az ételek, az asztalközösség és az ehhez hasonló apró örömök száma végtelen volt. A könyv a mai napig bestseller.

Töretlen meggyőződés

Kritikusai körében több ízben „került terítékre” két, Child által nagyra becsült összetevő, nevezetesen a vaj és a tejszín kérdése. Táplálkozási szakértők élesen megkérdőjelezték ezek használatát és az egészségre gyakorolt hatásukat. Ezekkel az ellenálló erőkkel Julia Child egész élete során harcot vívott. Válasza éles volt és határozott: „Az ételektől való fanatikus félelem át fogja venni a hatalmat az étkezési szokások felett, és ez a rögeszme megfoszt bennünket az ételek valódi élvezetétől.”
Egy 1990-es interjújában pedig így nyilatkozott: „Túlreagálják ezt a dolgot. Ha az ételektől való beteges vakrémület nem szűnik meg, az az amerikai gasztronómia halálához vezethet. Szerencsére a franciáknál nem jelentkeznek hasonló hisztérikus tünetek, mint nálunk. Élveznünk kellene az ételeket, és örömünket kellene lelnünk azokban. Ez az egyik legegyszerűbb és legkellemesebb élmény, amelyet az ember a földi élete során megtapasztalhat.”
Idővel az igen egysíkú amerikai kulináris kultúrán sikerült éket ütnie. Az így keletkezett repedésen pedig bőségesen szivárgott be a tengerentúlra a hetvenes években induló gasztroforradalom.
Bátran állíthatjuk, hogy számos, napjainkban elismert kulinarista Julia Child szoknyája mögül bújt elő.

Felszabadító látásmód

Julia tévéműsorainak az volt az egyik legnagyobb különlegessége, hogy az nem egy előre megrendezett, tökéletesen összevágott képsorozat volt. Julia ugyanúgy csörömpölt az edényeivel és hibázott a főzés közben, mint egy átlagos háziasszony, sőt, ugyanannyi ideig tartott neki megfőzni egy ételt, mint nekünk. Amikor az egyik adásban a burgonyás palacsinta feldobás közben nem csak a serpenyőben, hanem a tűzhelyen is landolt, könnyed természetességgel megvakarta fejét, és annyit fűzött hozzá: „amikor feldobsz valamit, biztosnak kell lenned önmagadban”. Felszabadító gondolatok voltak ezek, amelyekkel Julia az addig szentként tisztelt – és sokak számára addig megközelíthetetlennek tartott – konyhát úgy szekularizálta, hogy annak „szent” jellege sosem veszett el.
El kell ismernünk, hogy a stílusosan, fehér gyöngysorban sütő-főző, elsőre kissé furcsa hanghordozással sipítozó, mégis bájos Julia tényleg tudott valamit a gasztronómiáról. Könyveiben megdöbbentő, már-már megbotránkoztató részletességgel írja le, mit és hogy kell elkészíteni. Ám az instrukciókat kitartóan követve elképesztően finom végeredményhez juthatunk, persze ehhez az is kell, hogy ne akadjunk fenn például azon, hogy miért kell kifőzni, majd hideg vízben lemosni a felvágott szalonnát.

Az utókor öröksége

Julia Child azt mutatta meg a közönségnek, hogy elsősorban a főzés öröméért kell kötényt kötni. A Child révén elterjedő jelenség pikantériája, hogy A francia séf című tévésorozat közel azonos időben került adásba, mint ahogy Betty Friedan feminista alapműve megjelent. A The Feminine Mystique a nők felszabadítása mellett tört pálcát: a házimunkát – és természetesen a főzést – az elnyomás eszközeként mutatta be. Véleménye szerint a háztartásbeli nők folyamatos feszültségben élnek amiatt, hogy értelmetlennek és értéktelennek érzik az otthon végzett munkát.
Elsőre úgy tűnhet, mintha a két nő az érem két ellentétes oldaláról beszélne. Azonban Julia Child munkássága sokban hozzájárult az amerikai nők „felszabadításához”. A konyha és a főzés átértelmeződött alantas, szolgai munkából izgalmas, kreativitást igénylő alkotássá, amely nem az elnyomás, hanem éppen az egyenrangúság szimbólumává vált.
Julia Childnak a megszokottól eltérő, ám a végletekig szenvedélyes és újító természete felbecsülhetetlen értéket hagyott az utókorra. Egészségesen étkezni és élni, az életben megtalálni az egyszerű, de mégis nagyszerű örömöket – olyan dolog ez, amit egy életen át kell tanulni mindenkinek.

Julie és Julia: a gasztrofilm

Julia Child munkásságának legnagyobb elismerése talán mégis az, hogy az általa létrehozott televíziós műfaj napjainkban népszerűbb, mint valaha. Az ő élettörténete inspirálta a 2009-ben nagy sikerrel bemutatott Julie & Julia című filmet is. A filmrendező a blogger Julie Powell főzőpróbálkozásaival elmesélve alkotta meg a két síkon futó, ám nagyon is összefüggő és szórakoztató mozifilmjét. A film egyidejűleg két élettörténetet mutat be: Julie Powellét, aki elhatározza, hogy egy év leforgása alatt végigfőzi a híres szakácsnő 524 receptet tartalmazó recept-könyvét, valamint Julia Childét, aki a hatvanas években férjével Párizsba költözik, majd évekkel később sikerrel adja ki terjedelmes receptkönyvét. A film legnagyobb érdeme, hogy a főzést nem annak mutatja, aminek az emberek többsége tartja, azaz egynek a kötelező házimunka közül. A főzés itt a kreativitást és a kikapcsolódást jelentő tevékenységek színeiben pompázik, amelyet a két nő azért művel, mert szereti, és örömöt okoz nekik.

Olvasson tovább: