Kereső toggle

A Baader–Meinhof komplexus

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hamarosan hazánkban is vetítik A Baader-Meinhof komplexus című Uli
Edel-filmet. A két és fél órás mozi a második világháború utáni német történelem
egyik legválságosabb időszakát mutatja be, amikor is elsősorban a Vörös Hadsereg
Frakció elnevezésű szélsőbaloldali terrorszervezet hajtott végre rendszeresen
politikai indíttatású merényleteket. Máig nyitott kérdés, hogy kik voltak azok a
harmincas éveikben járó fiatalok, akik a kelet-európaiak számára irigyelt és
vágyott nyugati társadalmat erőszakkal akarták megdönteni.

A nyugat-németországi terrorizmus gyökereinek megértéséhez az 1967–68-as
diákmegmozdulásokig kell visszamennünk az időben. A második világháború után a
nyugati világban felnövő nemzedék megcsömörlött a fogyasztói társadalom
ellentmondásaitól, és elutasította szülei gondolkozásmódját, amely elsősorban
az anyagi javak megszerzésére irányult. A nyugati fiatalok többsége Ho Shi Minh
és Che Guevara forradalmi eszméit tette magáévá, akik marxista alapokon a
rendszerrel szembeni fegyveres harcot is elfogadhatónak tartották. Olyan
filozófusok befolyásolták gondolkozásmódjukat, mint az anarchista Antonio
Gramsci vagy Herbert Marcuse, akik kritikával illették mind a kapitalista, mind
a kommunista államberendezkedést, mint amelyek a vágyak manipulálásával teszik
„egydimenzióssá” és nyomják el az embereket.

A ’60-as évek második felére a másként gondolkodó fiatalok már kőkeményen
bírálták a háború utáni német politikát, kipellengérezve annak visszásságait.
NATO- és kapitalizmusellenes jelszavakat kreáltak, és követelték a rendszer
szociáldemokrata típusú átalakítását. Különösön felerősödtek a tiltakozások,
amikor az SDP (Német Szociáldemokrata Párt) és a Keresztény Demokrata Unió (CDU)
nagykoalíciót alkotott, és Kurt Georg Kiesinger személyében egy volt náci
párttag lett a kancellár. Az első összecsapások az iráni sah 1967-es nyári
látogatásakor történtek. A berlini Operaház előtti tüntetés végén egy diák,
Benno Ohnesorg holtan maradt az utcán. Egy rendőr lőtte le. A diáklázadás
folytatódott, és csak egy újabb lövés tudta megállítani. Ekkor azonban az a Rudi
Dutschke maradt holtan, aki a másként gondolkodó német diákok emblematikus
vezetője volt. Állítólag egy szélsőjobboldali merénylő golyója végzett vele.

Ezek az események robbantották be a Vörös Hadsereg Frakció (RAF)
megalakulását és akcióinak kezdetét. A RAF két igazán ismert tagja Andreas
Baader és Ulrike Meinhof (kis képünkön) voltak. Andreas Baader 1943-ban
született Münchenben. A középiskolából már korán kicsapták, és rövidesen
bűnözésből tartotta el magát. Egyike volt azon kevés RAF-tagnak, akiknek nem
volt diplomájuk. A jogosítványt sem szerezte meg sosem, noha rajongott a
sportkocsikért. 1968 őszén Baader és barátnője, Gudrun Ensslin tiltakozásul a
fennálló rend ellen bombákat robbantottak két frankfurti bevásárlóközpontban.
Noha nem sokkal ezt követően Baadert elfogták és elítélték, nem került szigorú
fogságba: a börtönön kívül bővíthette könyvtárosi ismereteit. Innen szökött meg
Ulrike Meinhof segítségével, ám a szabadító akció során agyonlőttek egy 64 éves
könyvtárost.

Ulrike Meinhof kilenc évvel volt idősebb Baadernél. Pedagógiát, filozófiát,
szociológiát és germanisztikát tanult az egyetemen. Már tanulmányai alatt részt
vett a szocializmussal kacérkodó egyetemi csoportok munkájában, többek között a
nukleáris rakéták telepítése ellen tiltakoztak. 1959-ben csatlakozott az akkor
már három éve betiltott Német Kommunista Párthoz. A Konkret nevű magazinnál
kezdett dolgozni mint újságíró, majd férjhez ment a lap szerkesztőjéhez, és két
gyermekük született: Regine és Bettina. 1967-től azonban külön éltek, mert
Ulrike belevetette magát a fennálló rend elleni tiltakozásba. Miután megismerte
Baadert és Ensslint, felhagyott a munkával, és illegalitásba vonult mint
gerilla. Ő volt az, aki a konkrét cselekedetek mellett kidolgozta a RAF
ideológiáját is, a városi gerilla hadviselést egészen a fennálló rendszer
bukásáig.

Baader kiszabadítását követően társaival egy jordániai Fatah (Palesztin
Felszabadítási Front, akkori vezetője Jasszer Arafat) -táborban vettek részt
fegyveres kiképzésen. A film egyik jelenetében látjuk is az arab terroristákat,
ahogyan megbotránkoznak a miniszoknyás német terrorista lányok szabados
viselkedésén. Miután visszatértek Németországba, bombamerényletek és
terrorcselekmények sorát követték el, miközben bankrablásból tartották fenn
magukat. A célpontok elsősorban politikusok, nagytőkések, amerikai támaszpontok
vagy éppen az Axel Springer székháza voltak.

1972. június 1-jén, hosszú tűzharcot követően Baadert több társával együtt
elfogták. A börtönben éhségsztrájkba kezdtek, hogy a fogva tartásuk körülményei
ellen tiltakozzanak. Egyikük bele is halt a kísérletbe. Ebben az évben, 1974-ben
az ismert filozófus, Jean Paul Sartre is meglátogatta Baadert a börtönben.
Miután elbeszélgettek, Sartre ezeket a nem túl hízelgő szavakat jegyezte fel
róla: „Baader teljesen hülye!” A hosszú és nagy érdeklődéssel kísért per végén a
terroristát életfogytiglani büntetésre ítélték. 1972-ben egyébként Ulrikét is
elfogták, a két évvel később végződő per során nyolc évre ítélték. A viszonylag
enyhe ítélet után másfél évvel egy törölközőre felakasztva találták meg
cellájában. Ensslin szerint „túl gyenge” volt.

1977 ősze mint a terrorizmus fekete hónapjai vonultak be a háború utáni német
történelembe. A RAF tagjainak kiszabadítása érdekében szeptember 5-én a
szabadlábon lévő társak elrabolták a már említett Hanns Martin Schleyert (aki
egyébként a náci párt és az SS tagja is volt 1945 előtt). Egy hónappal később a
Lufthansa egyik járatát térítették el, egészen Adenig. Az alkudozások célja a
RAF bebörtönzött tagjainak szabadon bocsátása volt. A német hatóságok ezt
elutasították, mire a túszejtők agyonlőtték a repülőgép kapitányát. Ezt
követően már nem volt alku. A kommandósok megrohamozták az akkor már
Mogadishuban álló gépet, lelőtték a négy (egyébként arab) terroristát, és
kiszabadították a túszokat. Ugyanezen a napon, 1977. október 18-án történt meg,
hogy a stuttgarti Stammheim börtönben Baader, Ensslin és Irmgard Möller
felakasztották magukat a cellájukban. Az orvosok egyedül Möllert tudták
megmenteni.

A RAF azonban tovább folytatta tevékenységét, majd 1998-ban feloszlatta önmagát.
Búcsúüzenetük, amelyet a hatóságok is hitelesnek ítéltek, így hangzik: „28 évvel
ezelőtt, 1970. május 14-én a RAF megkezdte felszabadító harcát. Ma véget ért a
projekt. A városi gerillák már a múlté, és a RAF a történelem részévé lett.”

Szabadlábon az exterrorista

Kiengedik a börtönből az 1982-ben többrendbeli gyilkosságért
életfogytiglanra ítélt Christian Klart, a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) egykori
német szélsőbaloldali szervezet vezetőjét.

Az illetékes stuttgarti bíróság úgy ítélte meg, hogy Klar immár nem jelent
veszélyt a társadalomra, ezért január 3-án szabadulhat feltételesen. Öt évig még
próbaidőn lesz, de szinte biztosan nem marad állás nélkül: a Berliner Ensemble
színház igazgatója technikusi állást ajánlott neki.

A ma 56 éves férfit egyebek közt azzal vádolták, hogy a hetvenes évek második
felében több társával együtt részt vett az akkori szövetségi főügyész, Siegfried
Buback, továbbá a Munkaadók Szövetségének elnöke, Hanns Martin Schleyer és
Jürgen Ponto bankár meggyilkolásában. Utóbb ezt az akciót nevezték a terroristák
a Rote Armee Fraktion, a RAF megszületésének, bár vannak, akik az áruházi
gyújtogatásoktól számítják a csoportosulás történetét.

A RAF elnevezés a csoport 1970. június 5-ei nyilatkozatában – amelyet Ulrike
Meinhof írt az Agit 883 című lapban – szerepelt először.

Olvasson tovább: