Kereső toggle

Csók a családnak, elmentem jazzsztárnak

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Botos Robi 1998 decemberében Kanadába érkezett. Azóta számos versenyt
megnyert, és a világ legkiemelkedőbb jazzmuzsikusaival játszott együtt.

Robi, megnyerted a Nagy Amerikai Jazz-zongora Versenyt. Ezt tartod eddigi
legnagyobb eredményednek?

–Ez a verseny Jacksonville-ben volt, a legkomolyabb megmérettetés, főleg
Amerikában. A zsűri soraiban olyan emberek ülnek, akiknek a zenéjén felnőttünk.
A döntőben öt ember közül választják ki a győztest. Idén én nyertem, ez most
volt nemrég.

Gondolom, a másik négy zongorista is kitűnően játszott…

–Nézd, ezt az öt embert a világ minden tájáról válogatják össze, előtte egy
halom CD-t, demót hallgatnak meg. Egyébként ugyanígy van ez a montreux-i
versenyen, amit hála Istennek, szintén sikerült megnyernem. Szóval, ezen a
szinten már nincs jobb vagy rosszabb, mindenki hoz valamit, ami az övé, ami
értékes, és az dönt, hogy aznap éppen ki van jobb formában, ki játszik inkább a
zsűrinek tetsző stílusban. Meg persze mi zongoristák ki vagyunk téve annak a
helyzetnek, hogy nincs lehetőségünk ott a saját hangszerünkön játszanunk. Ezen
is sok múlhat, de ehhez hozzá kell szokni.

Mivel jár egy ilyen győzelem?

–Erre nagyon jó példa az európai verseny, ahol az a fődíj, hogy
nyitókoncertet játszhatsz valamelyik nagy híresség előtt. 2004-ben itt is
nyertem, így a következő évben Oscar Peterson előtt játszhattam. Őt a
zongoristáknak nem kell bemutatni, ő volt az utolsó nagy legenda, aki benne volt
a jazz-zene kialakításában. Miután hallott játszani, odajött, nagyon kedves
volt, biztatott, tetszett neki, ahogy játszottam. Akkor azt mondtam, hogy ha
csak ennyit értem el zenei pályafutásom során, azzal elégedett lehetek. Utána
sikerült megismerkednünk, bemutatott a családjának, jártam náluk, játszhattam a
zongoráján. Mindennek tetejébe – és ez még most is hihetetlennek tűnik számomra
– megkért, hogy tanítsam a lányát zongorázni.

Robival való beszélgetésünk előtt az édesapját kérdeztem Robi kinti
életéről, munkájáról. Elmondta, hogy hány díjat nyert, milyen klasszisokkal
muzsikált együtt, majd hozzátette, Robi ennek a harmadát sem fogja elmondani,
nem szokott dicsekedni. Botos Ferenc tényleg jól ismeri a fiát, mikor sikereiről
vagy tehetségéről beszél, mindig megemlíti Istent, szüleit, testvéreit,
családját, hogy mindent nekik köszönhet, és hálás, mert azzal foglalkozhat, amit
igazán szeret.

Robi, 1999 óta Kanadában élsz, ott váltál ismertté. Hogyan kerültél oda?


–Zenész családból származom, édesapám dobos, két bátyám, Lajos és Feri is
zenészek. Gyerekkorunk óta a jazz érdekelt, ezen a zenén nőttünk fel. Ez a műfaj
Észak-Amerikából származik, és tudtuk, hogy erre itt sokkal nagyobb igény van,
mint akkor ott, Európában. Úgy gondoltam, hogy fiatalon használnom kell azt a
tehetséget, amit kaptam, ott, ahol ez kamatozni tud. Sokat jelentett, hogy itt
igénylik a jazzt, akár koncerten, akár esküvőn vagy kisebb éttermekben játszod.
Testvéremmel, Ferivel végül is úgy döntöttünk, hogy meglépjük ezt a nagy lépést.

Milyen volt az első néhány nap?

–Szinte azonnal jó irányba indultak a dolgok. Egy hölgy segített a kinti
papírok megszerzésében, és elvitt minket egy jazzklubba. Ott hallottam egy
zongoristát, aki nagyon tetszett. Összeismerkedtünk, meghallgatta, hogy játszom,
meghívott a zenekarába, felkarolt. Éreztem, hogy nem a véletlen műve, hogy
találkoztunk. David Praid-nek hívják azt az embert, egy ismert torontói
zongorista. Értem jött kocsival, elvitt helyekre, ottani klubokba, felkonferált,
hogy most jöttem, fogadjanak szeretettel, támogassanak, hívjanak zenélni.
Hihetetlenül nagy segítség volt ez akkor. Elkezdtem különféle zenészekkel együtt
játszani…



George Bensonnal, 2007

Magyarul, az első pillanattól kezdve meg tudtál élni a zenélésből?

–A legelején még elvállaltam kisebb éttermi kisegítő munkákat, de egy-két
hónap után erre már nem volt szükség.

Családod volt már akkoriban?

–Igen, feleségemmel és két gyermekemmel jöttünk, a legkisebb, Robika itt
született, ő már tősgyökeres kanadai. (nevet)

Magyarul beszél, vagy angolul?

–Hát, néha keveri a két nyelvet. Mi azért mindent megteszünk, hogy ne
felejtsék el a magyar nyelvet.

Mára keresett muzsikus lettél. Miből áll a munkád?

–Az, hogy a színpadon játszol, önmagában nem elég. Emellett tanítok,
különböző felvételeken játszom producereknek, több műfajban. A leghíresebb
jazzistákat is hallhatod poplemezeken, ez része a szakmánknak.

Mennyi időt szánsz gyakorlásra?

–Lehet, hogy furcsán fog hangzani, de mivel majdnem minden este játszom,
nappal pedig próbák, beállások vannak, így azt kell mondjam, hogy szinte semmit.
Akkor gyakorlok, amikor játszom. Gyerekként az ember skálázik, klasszikusokat
tanul, de jazz-zenészként a legjobb, ha olyan emberekkel játszol, akiktől közben
tanulhatsz is. Így lehet fejlődni.

Hogyan készülsz egy versenyre vagy egy koncertre? Hogy mész fel a színpadra?

–Szerintem a siker egyik titka, hogy az ember teljes odaadással és
intenzitással játsszon bármilyen színpadon, akár egy kis klubban, akár a
Carnegie Hallban lép fel. Ezt a közönség észreveszi és értékeli, főleg itt
Kanadában vagy Amerikában. Persze, amikor egy verseny döntőjében vagy, és tudod,
hogy mindössze három számot játszhatsz, és utána születik egy döntés, akkor
megpróbálsz még jobban játszani. Én azonban arra törekedtem, hogy amit csinálok,
az zene legyen, és nem pedig arra, hogy a magam erejéből lenyomjam a többieket.


Egy ilyen szituációban van benned valamilyen drukk?

–Azt kell mondjam, hogy ha ilyen legendák előtt, mint Terence Blanchard vagy
Rufus Reid kell játszanom, az inkább inspirál, hozzáad a játékomhoz.

A magyar zenészekről mi a véleményed?

–Azt gondolom, hogy Európában, de főleg Magyarországon rengeteg jó zenész
van, csak az igény az élő zenére, legalábbis akkoriban elég kicsi volt. Meg az
is furcsa helyzet, hogy mikor játszol, az étterem tulajdonosa vagy főnöke
odajön, hogy légy szíves, ne ezt játszd, hanem azt vagy amazt. Sajnos ez gyakran
előfordult.

Az otthon maradt családtagokkal tartjátok a kapcsolatot?

–Igen, szinte napi kapcsolatban vagyunk az internet segítségével. Tudod, ez
a legnehezebb része a dolognak. Nagyon összetartó család vagyunk, és mikor még
otthon voltunk, rengeteget játszottunk együtt. Nemcsak emberileg, zeneileg is
hiányoznak. Annyi zenét kaptam tőlük… Tanítottak, támogattak, hisz én voltam a
legkisebb. Feri viszont itt van kint, az ő sorsa, karrierje kilencven
százalékban azonos az enyémmel.

Úgy hallottam, a többiek mennek ki hozzátok néhány hétre.

–Igen, augusztusban lesz egy turnénk itt, már nagyon várom.

Robi, megkérdezhetem, hogy kint ért-e valami sérelem titeket roma
származásotok miatt?

–Hát, ezt el akartam neked mondani, hogy semmi ilyen nem volt. Otthon
viszont igen. A magyar helyzetet nem kell neked bemutatnom. Nézd, ha rosszat
keresel egy népben, fogsz is találni, de a jót is lehetne keresni…

Lassan Robinak indulnia kell a következő beállásra, erre én figyelmeztetem.
Megköszöni a beszélgetést, és megkér, hogy ha lehet, adjam át az üdvözletét a
Hit Gyülekezetének. Elköszönünk, aztán nem sokkal később felhív a mobilomon,
hogy mindenképpen írjam meg, hogy nagyon köszöni a szüleinek, testvéreinek, hogy
tanították, szerették, és segítették, hogy eljusson idáig.

Olvasson tovább: